- Lineth -

Aggódom a korom miatt. 39 éves vagyok. Nőnemű. Nem tehetek róla. Arról sem, hogy nőnek születtem, és arról sem, hogy korparám van.

Hiába mondják, hogy letagadhatok öt évet (én tízet akarok), hogy abszolút fiatalos vagyok (na tessék), hogy bárcsak ők is így, ennyi idősen (ne folytasd!)… Hiába néznek hatalmas szemekkel, hogy neked gyereked? Kettő? Hogy a nagyobbik 15?! Hiába udvarolnak akár 10 évvel fiatalabb férfiak, hiába imád a pasim...

Engem ez mind nem hat meg. Nekem kérem, korparám van.

Tudom, ez nem bölcs dolog, és utálom is érte magamat. Azt is tudom, hogy a világban rengeteg a szenvedés, a háború, az éhínség, a terror, tömegek kínlódnak, mindenféle betegségben szenvednek, és a világbéke is fontos, én mégis korparában szenvedek.

Közelről vizslatom a nevetőráncaimat, megfigyelem a kézfejemet és a könyökömet, hosszasan elmerengek azon, hogy milyen gyorsan eltelt három év vagy két óra, már megint itt a tél, elröppent a nyár.

Egyébként ez nem is csoda. Mert minden, de minden a fiatalság dicsőítéséről szól, a kortünetek elkendőzéséről, és az öregedés tagadásáról. Nyugaton nincs tisztelete az időseknek, olyan, mintha az egész világ menekülne előlük.

A halált nem tudjuk kezelni. A haldokló a kórházba költözik, a mai nyugati ember már nem tapasztalja meg közvetlen közelről a halált. Itt az ember intézményesített keretek között hagyja el porhüvelyét, kevesen fejezik be életüket az otthonukban.

Félünk a haláltól, mert nem tudjuk, milyen. Mondjuk az emberiség mindig is félte a halált, de mit szóljunk mi, amikor szinte sosem találkozunk vele személyesen? Így a halál még ijesztőbb, még megfoghatatlanabb, még távolibb.

Közrejátszik persze az is, hogy az erő uralta társadalomban a gyengeség és hanyatlás kerülendő, mint a leprás. Az öregekre nincs szükség, a világ rohan, ők lassulnak, nem kell a tudásuk, a bölcsességük, csak élősködnek, és kapják a nyugdíjat.

Kiráz a hideg az olyan mondatoktól, hogy a 40 az új 20. Mert ez is csak arról szól, hogy a fiatalság a fontos, és negyven évesen igyekezzünk húszként élni. Rángógörcsöt kapok, ha fénykép összeállítást nézhetek az ötvenes hollywoodi dívákról, akiken nem látszik a koruk. Ez is az öregedés tagadásáról szól. Ahogy a botox és a ráncfelvarrás is.

Madonna hülyét csinál magából, ahogy mondjuk Lindsay Lohan is. És Donatella Versace. Sorolhatnám. Nem tudják szépen viselni a korukat, ezért harcolnak ellene.

És akkor olyan cikkek jelennek meg, hogy az öregedés első jelei - mikor kezdjünk el aggódni; az öregedés ellenszere; az öregedés lassítása.

Mi lenne, ha mindenki a saját adottságaival megelégedve számolna az éveket? Ha pusztán az lenne a cél, hogy egészségben és jó kondícióban éljünk, nem pedig a kinézet? Mi lenne, ha a fiatalságban a kezdeményezőkészség, a nyitottság és a friss lélek lenne a fontos, nem az arc simasága és a test tökéletessége? Mi lenne, ha azért mozognánk, hogy jól legyünk, és nem azért, hogy jól nézzünk ki? Mi lenne, ha a látszat helyett végre a valóság lenne a fontos?

Tényleg, mi lenne, ha mindenki szép lenne, csak azért, mert jól érzi magát a bőrében, ha az egészség a lelki jólétnél kezdődne, ha kicsit lassítanánk, ha meghallgatnánk a nagyit, ha időt adnánk magunknak is, ha megtanulnánk az alázatot?

Én tényleg ki akarok gyógyulni a korparából, mert rettenetesen fáraszt. Főleg azért, mert érzem, hogy a korpara azt jelenti, nem fogadom el magam, és nem fogadom el a világot. Mert a világ változás és dinamizmus. És ez akkor is így van, ha én ezt nem fogadom el. Szóval jobban járok, ha beadom a derekamat, és egyszerűen csak örülök.

Szerelem kell, tánc, humor, nyitottság és bátorság. Ez is ennyire egyszerű, még akkor is, ha nyálasan hangzik. Nem érdekel.