F5

F5

Miért hagyjuk figyelmen kívül az egyértelműt?

a szándékos vakság pszichológiája

2017. április 05. - F5

"Virágok közt veled lenni
Tudom, szép volna, kedvesem
Virág sincsen, te sem vagy már
Miért hagytuk, hogy így legyen?"

 Illés

head_in_sand.jpg

Az emberi lét oktalansága pontosan az, ahogy E. F. Schumacher elegánsan leírja: „Minden látható, kivéve a szemet, amin keresztül nézünk.” Ennek a kijelentésnek fényében lehet vizsgálni aktuális belpolitikai eseményeket éppúgy, mint a párkapcsolatunkat vagy a főnökünkkel való viszonyt. Magánélet vagy közélet, ugyanazok az önvédelmi mechanizmusok működnek mindannyiunkban. A kérdés csak az, kiben mekkora a tudatosság ennek felismerésére. Szerelem, ideológia, pénz: mindhárom képes elfedni mindazt, ami az észnek egyértelműen veszélyes vagy abszurd.

Hogyan választunk?

A „Szándékos Vakság: Miért hagyjuk figyelmen kívül a nyilvánvalót saját felelősségünkre” című könyvében az író Margaret Heffernan pontosan ezt a jelenséget vizsgálja: a mindenre kiterjedő kognitív és emocionális mechanizmusokat, amelyek alapján választunk, néha tudatosan, de legtöbbször tudattalanul. Hogyan? Egyszerűen.

Azért, hogy vakok maradjunk olyan szituációkban, ahol „tudhatnánk, tudnunk kellene, de nem tudjuk, mert sokkal jobban érezzük magunkat vakon.”

Ezt tesszük – fejti ki Heffernan és egy sor példával támasztja ezt alá a diktatúráktól kezdve a katasztrofális szerelmi afférokon át egészen Bernie Madoff-ig.

Minél szilárdabban fókuszálunk, annál többet hagyunk ki – vagy ahogy a kognitív tudós Alexandra Horowitz fejti ki írásában, azért, mert „a figyelem egy szándékos, kegyetlen diszkriminátor.”

Önmagunk sötétben tartásának alapvető mechanizmusa az élet szinte valamennyi területén megmutatkozik. Jó hír, hogy vannak lehetőségeink – mint személy, szervezet vagy nemzet – a szemellenzőnk felemelésére, mielőtt még belebotorkálnánk különféle kockázatos szituációkba, amelyek később a Hogy lehettem ennyire vak?! felkiáltásba torkollnának.

Miért létezik szándékos vakság?

Nem vagyunk képesek mindent észrevenni vagy tudni, agyunk kognitív határa egyszerűen nem engedi ezt meg: meg kell szűrnünk a bevitt adatokat. Legtöbbször azokat az információkat engedjük be, amelyektől sokkal jobban érezzük magunkat, miközben kényelmesen megszűrünk bármit, ami a törékeny egónkat és alapvető hiedelmeinket összezavarja.

Szerelem, ideológia és a pénz

Közhely, hogy a szerelem vak; amit kevesebben ismernek fel: hány konkrét bizonyítékot képes a szerelemtől elködösült agy teljesen figyelmen kívül hagyni.
Az ideológia is erőteljesen elfedi mindazt, ami az észnek egyértelműen veszélyes vagy abszurd. A körülöttünk uralkodó sötétség mértékében az is nagyon sokat számít, hogyan és hol élünk. A konfliktustól, változástól való félelem tart meg minket vakságunkban. Az a tudattalan (és többnyire tagadott) impulzus vezet, hogy kövessünk és alkalmazkodjunk, mert ez megoltalmaz minket a konfrontációtól. A tömeg pedig alkalmas kifogást szolgáltat a tehetetlenségünkre.
Természetesen ugyanígy a pénznek is megvan a hatalma az elvakításunkra.

Szándékos vakságunk egyik leginkább perdöntő bizonyítéka élettársunk megválasztása. Egy 25 milliós online randioldal kérdőíve feltárta, hogy „legtöbbünk olyan emberrel házasodik össze és él együtt, aki nagyon hasonló hozzánk”.

Nem szeretjük azt érezni, hogy vakok vagyunk azoknak a vonzerejére, akik nem olyanok, mint mi. Nehéz felismerni, mennyire a saját öntudatunk csapdájában vergődünk. Azt akarjuk érezni, hogy – az adatokkal ellentétben -,saját, előre nem megjósolható döntéseket hozunk, hogy önálló lelkek vagyunk széles és válogatott ízléssel.

Miért szeretjük önmagunkat?

Legfőképp azért, mert ismerősek vagyunk saját magunknak. Ezért is szeretjük a hozzánk hasonlókat – vagy azokat, akikről úgy sejtjük, hogy van bennünk közös. Ismerősnek tűnnek, így az intimitás és a biztonságérzet hozzájárulnak önmagunk még erősebb szeretéséhez. Az ember egyszerűen csak biztonságot akar, a hasonlóság pedig hatékonyan elégíti ki ezt az igényt.

Önműködő mechanizmus vagy tudatosság?

Agyunk nagyjából úgy dolgozik, mint egy randioldal algoritmusa – szkenneljük az életet passzoló darabkákért, és ha találunk egyet, élvezzük a megerősítés bizsergését.

És ez csak egy bizonyítéka ennek a kényelemkeresésnek, amelyet az Amazon könyvajánló motorjaitól kezdve a bonyolult közönségre szabott modern médiaüzenetekig kihasználnak: “A médiavállalatok tudják, hogy amikor megvásárolunk egy magazint vagy egy újságot, nem azért tesszük, mert harcolni akarunk.  Azt keressük, ami ismerős és megszokott, ez az alapja a médiafogyasztásunknak.”

Van azonban ennek árnyoldala is: minden, ami kívül van a komfortzónán, a vakfoltunkba kerül.

A biológiai alapok

Robert Burton neurológus szerint, aki az előítéletek biológiai alapjait tanulmányozza és azt, hogy agyunk miért hajlamos visszautasítani olyan információkat, amelyek szélesítenék a látókörünket: a neurális hálózat nem ad az egyénnek egy direkt irányvonalat egyenesen az öntudathoz. Úgy kell elképzelni, mintha mindenféle bizottság ülésezne a fejünkben, akik szavaznak menet közben, vajon egy bizonyos villámlás eljusson-e az öntudatig vagy sem. Ha elegendő igen szavazat gyűlik össze, akkor megláthatod azt a villanást. De ha a nemek” vannak többségben, akkor elszalasztod az eszmélést.

És itt a kérdés: Milyen is az agyad? Mitől kapod meg az „igent”? Ahogy erről már szó volt, az agy szereti azt, amit már előzőleg megismert. Ezért az ismerős dolgokat elfogadja. A többi információ lehet, hogy hosszabb idő alatt jut el a tudatodig, de könnyen megtörténhet, hogy fennakad a rostán, és a tudattalanban marad.

Burton egy folyómeder metafórájával illusztrálja mindezt: a legelső hullámok talán tökéletesen véletlenszerűek – kezdetben nincs preferált útirány. De egyszer csak kialakul egy kis öböl, és a víz ebbe a kisebb ellenállású irányba folyik ezután. Az öböl mélyül, és a folyó növekszik.

Napi apró döntéseink

Vakságunk a napi apró döntésekből növekszik, amelyek még kényelmesebben beágyaznak minket megerősítő gondolataink és értékeink közé. És ami a legrémisztőbb ebben a folyamatban:

ahogy egyre kevesebbet és kevesebbet látunk, úgy érezzük magunkat egyre nagyobb biztonságban. Azt hisszük, hogy többet látunk – miközben a látóhatár szűkül.

Szeretet és konformizmus

Ha szeretünk valakit, okosabbnak, szellemesebbnek, csinosabbnak, erősebbnek látjuk, mint őt bárki más a világon. Számunkra a szeretett szülő, egy társ vagy egy gyermek sokkal pozitívabb tulajdonságokkal bír, mint azt bárki más tapasztalná a környezetében. Ha szeretettel körbevéve növünk fel, biztonságban érezzük magunkat, és azt tapasztaljuk, hogy a körülöttünk lévők hisznek bennünk. Ez a hit nélkülözhetetlen építőköve identitásunknak és önbizalmunknak. Hiszünk önmagunkban, mert mások hisznek bennünk: így függünk nagymértékben mások hitétől. Emberi lényként hajt bennünket, hogy megtaláljuk és megvédjük azokat a kapcsolatokat, amelyek jóérzéssel töltenek el saját magunkkal kapcsolatban. Ezek a tükrök erősítik önértékelésünket.

Ezért is van az, hogy akivé alakulunk, a személy, akivé fejlődünk, részben attól függ, hogy kit szeretünk vagy szerettünk.

Idegenkedünk attól, hogy bármi olyat lássunk, ami fenyegeti ezt a képünket azáltal, hogy megkérdőjelezi  szeretetünk tárgyának erényeit.

Nemzetek, intézmények, egyének

Ugyanúgy elvakíthatja őket a szerelemben működő mechanizmus, vagyis az igény, hogy jónak, értékesnek és megbecsültnek higgyék magukat.

De ha vakok vagyunk annak a hibáira, akit szeretünk, akkor a hatékonyságunk is elveszik. Erőtlenné tesszük magunkat, amikor nemtudást színlelünk.

Ez a szándékos vakság paradoxona: azt gondoljuk, hogy ettől biztonságban leszünk, pedig csak veszélybe sodor.

Kiút, ha akarod

A szándékos vakság nem az emberi lét halálos diagnózisa – meglehet, hogy ez evolúciósan támogatott hajlamunk, azonban képesek vagyunk arra, hogy a szándék és a figyelem megfelelő kombinációjával vegyítsük.

A jó hír: halálunk pillanatáig változunk. Minden élmény és találkozás, minden egyes új tudásmorzsa átalakítja agyunk működését. Agyunk képlékenysége és formálhatósága az a fő ok, ami miatt mindenki egyedi és megismételhetetlen.  Nem automaták vagyunk, képességünket a változásra sosem szabad lebecsülni.

Már az a puszta tény is, hogy a szándékos vakságot felismerjük, bizonyítéka az élmények, tudás, gondolkodás, neuronok gazdag egyvelegének, amely aztán megadja a változtatás lehetőségét. Megtanulhatunk jobban látni. Kezdjünk mindent a következő egyszerű kérdéssel: mi kerüli el épp a figyelmemet?

eredeti cikk

A bejegyzés trackback címe:

https://f5blog.blog.hu/api/trackback/id/tr8112403183

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

süti beállítások módosítása