F5

Most álljunk meg egy szóra!

A TV2 Appra magyar! című műsorában a pofonosztás volt a téma. A kérdés így hangzott: Ön szerint adhat egy pofont a szülő a gyerekének?

2017. december 10. - F5

A: Igen, nekem sem lett bajom a pofonoktól.

B: Igen, de csak nagyon indokolt esetben.

C: Tilos egy gyereket megpofozni.

A nézők a B válasz mellett tették le voksukat 59 százalékban. A: 12 százalék. C: 28 százalék.

14:23-tól lehet leesett állal nézni a kérdéses részt.

A résztvevők: Soma Mamagésa, Kasza Tibor, Fresh Andi, Schobert Norbert és Szandi voltak. Habár az elején nagyjából egyetértettek abban, hogy ütni-verni tilos, a beszélgetés közben kibukkant Norbiból, hogy egy-egy esetben ez igenis indokolt. Szandi is csatlakozott, kifejtette, hogy őt az édesanyja csak egyszer ütötte pofon, de azt egy életre megjegyezte. Kasza Tibi pedig belőtte az éterbe a következő poént, engedjék meg, hogy szóról-szóra idézzem: „nekem még nincs gyerekem, de én egyértelműen azt mondom, hogy nem szabad megütni, szólni kell az anyjának, és majd megüti ő.” Hahaha, nevet és tapsol a közönség, Klaudia pedig közli, hogy Jajj Tibiiii.

Ezután meghallgatják azt is, hogy mi egy szakember véleménye. Jávori Ildikó pszichopedagógus kifejti, a pofonütés megszégyenítő és megalázó a gyermek számára, rombolhatja a gyerek önbizalmát. Hozzáteszi, hogy „természetesen az életben vannak olyan helyzetek, amikor egy szülőnek muszáj egy darab ritkán elcsapódó ütéssel a gyermekét figyelmeztetnie vagy megállítania valamiben. Ilyenkor az a kerülendő hogy ez pofon legyen. És azt kell elérni, hogy lehetőleg vagy a gyermek fenekére, vagy a gyermek karjára vagy a gyermek combjára egy darab ütés, ami nem okoz fizikai fájdalmat. Az azért más a pofonhoz képest, mert nem megalázó, nem megszégyenítő, ennek az az üzenete, hogy figyelmezteti a gyermeket, hogy itt van a vége a dolognak.” Ezt sikerült mondania a szakértőnek.

A szakértést követően a résztvevők kvázi megkönnyebbülnek, hát, tényleg van ilyen eset, és akkor mit lehet tenni. Ütni kell.

Sokkot kaptam. Nem csak azért, mert a műsorban még poénkodtak azzal, hogy oda üssünk, ahol nem látszik. Nem csak azért, mert Soma kérte a nézőket, hogy fogadják meg a „szakértő” tanácsát, és pofon helyett válasszanak más fegyelmezést.

Azért kaptam sokkot, mert ebben a pár percben olyan egetverő marhaságok hangzottak el tömören és lényegre törően, amik konkrétan, szakmailag és ideológiailag megengedhetetlenek. Olyan súlyos módon mostak össze jelenségeket mindenféle józan iránymutatás nélkül, amit tiltani kéne. Üldözni és felszámolni.

A műsorkészítőknek mérhetetlen felelőssége van egy olyan világban, ahol emberek tízezreinek leszakadt, elszegényedett, munkanélküliséggel és szegregációval sújtott vidékeken az egyetlen szórakozást és információszerzési lehetőséget a TV jelenti. Ez hatalom, amivel visszaélnek, ahelyett, hogy arra használnák fel, hogy jobbá tegyék a világot. Magyarországot. Ennyi.

A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény (a továbbiakban: Gyvt.) a gyermeki jogoknál a 6. § (5) bekezdésében a törvény hatályba lépésétől kezdve kimondta, hogy:


„A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással – fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal -, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez.”

A Gyvt. 2004. évi CXXXVI. törvénnyel történő módosítása 2005. január 1-től a fenti bekezdést kiegészítette a következő második mondattal:


„A gyermek nem vethető alá kínzásnak, testi fenyítésnek és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetésnek, illetve bánásmódnak.”

Ennek alapján elmondható, hogy a bántalmazással szembeni alapvető jog és az ezzel kapcsolatos megelőző tevékenység 1997. november 1-jétől a magyar gyermekvédelmi rendszer szerves része.

Ennek ellenére halnak meg gyermekek Magyarországon bántalmazásban. 2016 májusában 23.000 (!) úgynevezett védelembe vételi ügy zajlott, amelyek keretében a gyermekvédelmi hatóságok előírják a szülőknek, miként kezeljék, neveljék gyermeküket. A gyöngyösi kislány halálában –akit szülei halálra éheztettek -, akkor egy szakértő úgy nyilatkozott az M1-en, hogy nem megkerülhető a társadalom szerepe sem, hiszen, ha hasonló eset jeleit tapasztaljuk, mindannyiunk felelőssége, hogy jelezzük a hatóságoknak.

Újabb kérdésem lenne, hogyan alakítsuk a társadalom ingerküszöbét, ha olyan műsorokban, mint az Appra magyar!, relativizálják a gyermekbántalmazást? És nekem ne jöjjön elő senki azzal, hogy egy pofon nem a világ. Aki ilyet mond, lépjen hátra két lépést, próbáljon elvonatkoztatni a békaperspektívától, és egészében kezelni a problémát.

Az Appra magyar! így lett a szememben a szórakoztató műsorkészítés szégyene. Kezdve onnan, hogy kiket hívunk meg vendégnek, folytatva azzal, hogyan fogalmazunk meg kérdéseket és válaszlehetőségeket, egészen odáig, hogy kit szólaltatunk meg szakértőként, felelősség. Ezért a műsorkészítők vagy teljesen inkompetensek, vagy teljesen hülyék. Kérdem én, mégis milyen indokok mentén tartották helyénvalónak, hogy olyan „szakértő” szólaljon meg a témában, aki relativizálja a jelenséget, és konkrétan arra buzdít, hogy ha nincs más megoldás, akkor ne pofozz, hanem fenekelj? Most tényleg, van erre bármilyen értelmes indok? Mielőtt bárki elgondolkodik, a kérdés költői, mert NINCS.

Liptai közbeszúrta, hogy 2005 óta a jogszabály szerint a gyermeket nem lehet pofozni, majd kedélyesen elcsevegtek arról, hogy máshogyan azért néha lehet ütni. Felhívom a figyelmet, máshogyan sem lehet. Sehogy sem lehet.

child_abuse_mgn5.jpg

És akkor térjünk rá arra, miért is nem lehet. Azon túl, hogy ha ütsz, bántalmazol, elvileg lesújthat rád a gyermekvédelem és a törvény szigora. Gyakorlatilag persze nem, mert a lassú eljárási rend, a szakember- és az információhiány szörnyű károkat okoz. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy vastag betűvel emeljem ki az információhiány szót.

Mert addig, amíg ezekről a dolgokról lehet így beszélni a TV-ben, addig az egyszeri ember ütni-verni fogja a gyerekét. Mert ezt az infót kapja a médiából. A TV2-ből például, aminek országos elérhetősége lehetővé teszi, hogy terjedjen az ige. El is indulhat a viszonyítgatás, mert a Norbi, meg a Kasza Tibi és a Liptai is azt mondta, hogy azért vannak olyan esetek. Hát igen, villan be az egyszeri ember agyába ha ütni készül, ez most épp egy ilyen eset. A rohadt kölyök majd megtanulja. Indokolt esetben lehet ütni, ezt megmondták a TV-ben is.

F E L H Á B O R Í T Ó.

Eszköztelenség

Amikor egy szülő úgy érzi, hogy nem maradt más, ütni kell, akkor nyugodtan levonhatja a következtetést, hogy kudarcot vallott. Nem általánosságban, hanem esetileg.

Minél többször jut el eddig az érzésig, annál nagyobb a kudarca általánosságban. Ezt az eszköztelenséget én is megtapasztaltam. Bizsergett (és tini szülő anyjaként sokszor bizsereg) a tenyerem, hogy odacsapjak. Bevallom. Ez nem szégyen. Sőt, beszélni kell róla. Arról, hogy az ember azért akar odacsapni, mert nincs más eszköz a kezében. A forgatókönyv az utcai verekedésnél és otthon is ugyanaz. Azt érzed, kifogytál az érvekből. De ettől még nem ütöttem meg a gyereket, hanem levontam a következtetést, hogy eljutottunk arra a pontra, amikor képtelen vagyok megoldani egy helyzetet. Az ütés, verés azt jelenti, hogy a szülő OFF, és más lehetőséget nem látva a fizikai erőfölényével akar megoldást. Ami, mint tudjuk, egyáltalán nem az, sőt, ha hátrébb lépve nézünk rá a helyzetre, egyértelmű gond, ami csak tovább fokozza majd a problémákat.

Ha egyszer ütsz, máskor is fogsz

Ha tetszik, ha nem, ez így van. Márpedig zsákutcába vezeti a kapcsolatot, ha fizikai erőfölényem latba vetésével tudom csak érvényre juttatni az akaratomat. Volt olyan osztálytársam, aki nem mert hazamenni egy rossz jegy után, mert az apja megverte. Nem lett jobb a bizonyítvány, azonban megtanulta, hogyan sunnyogjon, hogyan hazudjon. Volt olyan ismerősöm, aki bármikor kaphatott egy pofont, fenekest, tudom is én mit, ha nem olyat tett, ami a szülei szerint rendben volt. Eredmény: önbizalomhiány, érdekérvényesítési deficit, őszintétlen kapcsolatok. Plusz utálja a szüleit, nem tartja velük a kapcsolatot. Volt olyan ismerősöm, akit vert az apja. Pontosan addig, amíg eljött a pillanat, hogy közölte vele, ha még egyszer kezet emel rá, megöli. A fagyi visszanyalt. Az agresszió agressziót szül.

Határok

Schorbert Norbi elmesélte, hogy háromévesen rugdosta a nagyit, mire az anyukája többször szépen kérte, hogy ezt fejezze be. A kis Norbi azonban tovább rugdosta a nagyit, mire az anyuka lekevert egy pofont. Mennyire volt eredményes az anyuka, ha nem tudta átvinni azt az információt, hogy a nagyit nem szabad rugdosni? Semennyire. Ezt nevezik kudarcnak. Az anyukának elfogyott a türelme, ezért kapott Norbi pofont. Egészen más lett volna a helyzet, ha hatékonyan eljuttatja az infót a fiához, nem "szépen kér", hanem határozottan, nem monologizál a háromévesnek, hanem megfogja a kezét, és azt mondja: NEM. Urambocsá, a nagyi közli, hogy STOP. De nem ez történt.

Csak egy csöpp elmélet

A gyerek érése, növekedése arra van, hogy önálló, szuverén egyéniséggé váljon a szülő segítségével, hogy képes legyen hatékonyan gondoskodni magáról felnőttként. A gyerek érdeke a kezdetektől, hogy kiszolgálják, gondoskodjanak róla. A csecsemők kis "despoták", akiknek alapvető igényeit az életben maradáshoz folyamatosan ki kell elégíteni. Újszülött korban nincs határ anya és gyerek között, egy test egy lélek. Az érés során a határtalanság megszűnik, a gyermek leválik az anyjáról. Megtanul járni, beszélni, lassanként megtanulja ellátni magát, az önállóságot, és ő maga is felnőtt lesz. De ezt meg kell tanítani neki. Ha egy szülő nem tudja hatékonyan és erőszak nélkül kijelölni a határokat, akkor az nem a gyerek hibája. Hanem a szülőé.

Ha a szülő eljut odáig, hogy ütni akar, akkor az az ő kudarca. És a következetlenségéé. Mert ha egy gyerekkel következetesek, egyszerűen határozottak és egyértelműek, akkor megtanulja a szabályokat, érzi a határokat. Morális, etikai, érzelmi fejlődésen megy át, és lassanként elsajátítja, merre van az arra.

Így ha ütni akarsz, akkor javaslom, inkább menjél ki a szobából, szaladj egy kört, bármi, és közben nézz szembe a ténnyel, hogy leszerepeltél. Én is szembe szoktam ezzel nézni gyereknevelés közben, nem kellemes. De igyekszem tanulni, mert a gyereknevelésben nem csak ők tanulnak, hanem mi is. Vegyél egy oktatókönyvet, járj pszichológushoz, kérj tanácsot valódi szakembertől, jógázz, dzsiu-dzsicuzz, vagy meditálj a lehetőségeiden, akármi.

És mit tegyenek azok, akiknek sem módjuk, sem idejük, sem lehetőségük ezek bármelyikére? Akiknek a TV az egyetlen ablak a világba? Nos, őket segíteni kell. Például azzal, hogy nem öntik rájuk a mocskot a TV-ből. Tudom, utópisztikus. De akkor is így van.

Szóval ne feledd: semmiképp se üss, és ami talán ugyanilyen fontos, ne nézz TV2-t! 

A bejegyzés trackback címe:

http://f5blog.blog.hu/api/trackback/id/tr8613469801

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.