-macassy-
Bár már lassan és visszavonhatatlanul belecsúszunk a vénasszonyok nyarába, azért még nem kell lemondani a nyugágyban szundikálós-olvasgatós délutánokról – az olvasás eleve évszaktól függetlenül elképesztően jó dolog. Isten ajándéka, komolyan mondom, elvégre egy könyv segítségével kiléphetünk a szobából, idegen tájakon barangolhatunk, magunk mögött hagyva mindent, ami körülöttünk itt és most van. A hétköznapit. A valódit. Azt, amiről azt hiszed, semmi különös, csak az élet velejárója.
Talán ezért vág jól fejbe - szerencsére nem szó szerint – Linn Ullmann minden regénye, amit eddig olvastam. Mert az elsőre meghökkentő és csöppet sem hétköznapi történetek mélyén olyan emberi sorsok, drámák gyökereznek, amelyek megtörténhetnek Veled, a családoddal, a szomszédaiddal, a barátaiddal, a kollégáiddal. Bárkivel.
A norvég írónő – aki nem mellesleg Liv Ullmann és Ingmar Bergman lánya - csupa olyan dologról ír, amiről nem illik jobb családokban beszélni, de amelyek rendre megtörténnek még a legjobb családokban is.
Alkoholizmus – csendes, alattomos féreg. Elrágja a lehetőségeket, a reményeket, a kötelékeket, de mégis, lehet alkoholista bármely családtagod, a zsigeri kötődés megmarad. Nem tudod teljesen eltaszítani magadtól, mert hús a húsodból, vér a véredből. Ullmann regényeiben fel-felbukkannak iszákos rokonok, a szenvedélybetegség ilyen-olyan formája visszatérő motívum.
"Beszéljek a családomról? Rendben. Anni azért ivott, hogy felejtsen. Én azért, hogy boldog legyek. Apa azért, hogy kibírja. Nagymama azért, hogy jobban aludjon éjszaka. Selma néni azért, hogy képes legyen egyre rosszabb lenni. Rikard, anyai nagyapám saját állítása szerint nem ivott, bár sokan úgy tudták, hogy alkohollal kereskedett, és abból gazdagodott meg Amerikában, de ennek már sok éve. Julie volt az egyetlen a családban, hogy is fejezzem ki magam pontosan… aki mértéktartóan fogyasztott alkoholt. Szegény! Nem sok haszna származott belőle. Képtelen volt felejteni, örülni, aludni vagy éppen rosszalkodni. És még csak meg sem gazdagodott."
Kiábrándítóan keserű és őszinte sorok a Mielőtt elalszol című regényből, amely több generáció történetét meséli el.
Kihűlő kapcsolatok, kommunikációra képtelen párok. A Szemem fénye a kedvenc Linn Ullmann-regényem, talán azért, mert ez volt az első, amit tőle olvastam. Egy jól megírt skandináv krimit vártam, ehelyett egy krimibe ágyazott családi drámát kaptam, megoldatlan kérdésekkel, feszült férj-feleség, szülő-gyermek viszonyokkal.
"Mit érünk azzal, ha a fél világgal kommunikálhatunk, miközben egymással és Istennel elfelejtünk szóba állni?"
Ezt a mondatot kijegyzeteltem magamnak a könyvből. Azt hiszem, fel kéne írnom egy post itre, és a számítógépemre kéne ragasztani.
Az ember bonyolult, nem mondhatod egyértelműen senkire, hogy jó vagy rossz. Ullmann könyveiben piszok nehéz együttérezni a főhőssel, mert nagyon összetettek a karakterek, mindenkiben van valami esendő és valami zsigerien gonosz. Olvasás közben persze folyton megpróbálsz empatikus lenni, de nem megy. Ezzel a dilemmával leginkább a Stella zuhan című könyv lapozgatása közben szembesültem. Ez a regény egy rejtéllyel indul. Stella lezuhant egy oslói toronyház tetejéről. Ki lökte le és miért? Egyáltalán: lelökték, vagy ő maga ugrott? Ha öngyilkos lett, miért tette?
"Az óriáskerékben nem az a legszörnyűbb, hogy gyorsan száguld körbe-körbe – rettenetesen lassan jár –, hanem hogy mikor a legmagasabb ponton járunk, a kerék mintha megállna, és az ember nem tudja, elindul-e valaha."
Néha mind ilyen tétovák vagyunk. Ahogyan az is megesik, ami Stellával és férjével, Martinnal, hogy azt hiszik, ismerik egymást, pedig valójában nem is.
Linn Ullmann –aki egyébként nagyra tartja Kertész Imre munkásságát, és jól ismeri Szabó Magda művészetét is – egyáltalán nem didaktikus, nem oktat ki arról, hogyan éljünk. Mégis, csupa felkiáltójel marad bennem minden alkalommal, ahányszor egy-egy regényét befejezem. Hogy vigyázzak. Azokra, akik fontosak. Figyeljek rájuk. Szeressek nagyon. És ne féljek élni.
!
