-macassy-
Töredelmesen be kell vallanom valamit. Ha tehetem, sose nézek focimeccset. Nem tehetek róla, unom a futballt, egyáltalán nem köt le ez a sport. Voltam már meccsen, hátha magával ragad a hangulat, de semmi. Amint elfogyott a söröm és a tökmag, unatkozni kezdtem.
Kedden hatkor mégis odaültem a tévé elé. Ha akkor megkérdezitek, miért, nem tudtam volna megmondani. Talán azt gondoltam, ciki lesz másnap, ha kiderül az irodában, hogy csak én nem láttam a meccset. Talán hazaszeretetből. Kíváncsiságból. Vagy egyszerűen csak azért, mert jól esett lerogyni a kanapéra.
Pályára lépett a magyar válogatott. Figyeltem az arcokat, persze azt se tudtam, ki kicsoda. Megszólalt a Himnusz, amit kicsit pattogósabban játszottak, mint ahogy mi megszoktuk, elvégre külföldön nem értik, hogy ez számunkra imádság, a magyar nép zivataros századaiból. Hallottam, hogy a kinti szurkolótábor lassabban énekli, és láttam, amikor a kamera végigpásztázta a magyar csapatot, hogy ők is. Dacosan, büszkén, de mégis alázatosan egy nagy küzdelem előtt. Mint akik csatába készülnek.
Ahogy elkezdődött a meccs, rájöttem, hogy izgulok értük. A két magyar gólnál felüvöltöttem – és magamon is meglepődve – azt éreztem, jó lenne ott lenni a lelátón. Együtt kiáltani minden rigmust, hallani, ahogy zúg körülöttem a RIA-RIA-HUNGÁRIA, ott lüktetni a piros-fehér-zöldbe öltözött tömeggel, sírni, összeölelkezni, buzdítani.
Láttam a neten egy csomó videót arról, mekkora banzáj volt éjjel a körúton, olvastam a fészbukos posztokat, a focisták nyilatkozatait, láttam, hogy a kommentátorok arcáról nem olvadt le a vigyor, és innen is üzenem Zsoltnak, hogy büszke vagyok rá, amiért nem adja el a lakását olyannak, aki nem nézi az osztrák-magyart!
Néhány autón ma reggel nemzetiszínű zászlókat láttam, többen tülkölni kezdtek, ha észrevettek egy-egy ilyen járgányt. Egy ismerősöm mesélte, hogy délelőtt az Andrássy úton letekerte valaki a kocsiablakot, és elkezdte skandálni, hogy RIA-RIA-HUNGÁRIA. Egyedül. Teli tüdőből. Mert kikívánkozott belőle. A zebránál álló emberek csatlakoztak hozzá, és spontán ünneplés alakult ki néhány perc erejéig Budapest szívében.
Szóval szurkoló lettem, és értetlenül olvasom a cikkeket arról, hogy ki miért nem drukkolt a magyaroknak. Semmit nem tudok a taktikáról, beállásról, és a lest sem értem. Többek között. Továbbra sem találok mentséget a Bundesliga-frizurára, de már értem, milyen KIRÁLY egy szürke melegítőnadrág.
Nem állítom ugyan, hogy jegyet veszek ezentúl minden hazai meccsre, de tény, hogy alig várom már a szombati mérkőzést. Azt a 90 percet, amikor újra elhangzik a varázslatos mondat a lelátókon: itthon vagyunk. Franciaországban is.
(Fotó: Huszti István / Index)
