macassy

A jó halál kegyelme. Gyerekkoromban nem tudtam mit kezdeni ezzel a kifejezéssel, ahányszor csak meghallottam a templomban, értetlenkedtem egy sort magamban. Meghalni szar rossz lehet, gondoltam, elvégre mi lehet abban a jó, hogy eltűnünk ebből a világból, ráadásul úgy, hogy itt hagyunk mindent, ami fontos és értékes, marad a távolság, mint üveggolyó. Elmúlni szomorú és rémisztő, gondolja minden gyerek, ezért nehéz kivárni a bújócskában is, míg megtalálnak. Aki elmegy, meghal, hiányzik, űrt hagy maga után. Összeszorul a szív, mikor meglátod az első ősz szálakat szüleid haján.

A halálhoz való viszony érdekesen változik az évek során. Ahogy közeledik, úgy válik egyre kevésbé ijesztővé, annak dacára, hogy felnőttként már nem övezi akkora titok.

Látod, hogy tényleg lehet szép is: érezni kezdesz valamit a kegyelemből, mikor egy szerettednek megadatik, hogy békésen elszenderedve térjen át a másvilágra. Látod, hogy lehet váratlan is, baleset, szívroham, katasztrófa, sajnos mindig vannak, akik eltűnnek hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. Látod, hogy megelőzheti hosszú szenvedés is, ahol elkeseredett küzdelem folyik minden lélegzetért és azért, hogy sikerüljön értelmet adni a fizikai fájdalomnak.

Mivel időnként szembesülsz az elkerülhetetlen véggel, egy kicsit meg is szokod a gondolatot. Persze nem azt, hogy Te magad is meghalsz egyszer, de a gesztusok, formaságok segítenek abban, hogy ne zuhanj szét a gyásztól. Idővel megtanulsz finoman részvétet nyilvánítani, együttérzőn kezet fogni, tudod, mit illik felvenni egy temetésen, és nem röhögsz túl hangosan egy halotti toron.

forrás

Aztán jönnek a hétköznapok. Nélküle. Fogódzók nélkül. Teljesítened kell, ahogy eddig, harmonikusnak tűnni, ahogy eddig, nem kibukni, nem irigykedni mások boldogságára, nem bezárkózni. Elvégre erős vagy, annak kell lenned, mert ma ez alap. De nem tudsz az lenni, mert ahányszor hazamész az üres lakásba, vagy rájössz, hogy nincs kire rácsörögni, hogy üljünk össze egy kávéra, nincs cinkos egymásra nézés, mindig ott van a szócska: eddig.

Nem tudunk gyászolni, és nem hagyunk gyászolni. Érdemes felidézni vagy épp megtanulni, mit tettek a régiek, hogyan hagytak időt és teret az elengedés folyamatának. Isten adta, Isten elvette, gondolták, és határt szabtak időben a gyászmunkának: csecsemőt, kisgyermeket hat hétig gyászoltak, a nagyobbakat hat hónapig, felnőttet pedig egy évig.

A gyászidő alatt tilos volt a mulatság és a tánc, és öltözékükkel is egyértelműen jelezték: siratnak valakit – érdekes, hogy egyes vidékeken sokáig nem a fekete, hanem a fehér volt a gyász színe.

 Íratlan szabályok vonatkoztak a siratásra, a virrasztásra – megvolt a könnyek ideje. Nem tudtam sírni – hallottam egy baráttól, aki édesanyját vesztette el nemrég. Nem tudott vagy nem engedte meg magának?

Hazaköltözött – mondta egyszer egy ismerős pap egy elhunyt barátról, és ez a szó megtetszett, megnyugtatott. Aki hazaköltözik, otthonra lel. Ő ott, én itt, a két világ néha egymásba játszik, bár gyerekként megtanultam, a temetőben minden a holtaké, egy szép kavicsot vagy gesztenyét se lehet hazavinni, és időnként azt hiszem, enyém a múlt és övék a jelen. Érzem őket és emlékezem.