A zaklatás, kényszerítés, szeméremsértés témája végtelenül összetett. Mivel még nincs ebben társadalmi gyakorlatunk – hiszen eddig a közbeszédben a mostanában megismert kontextusban nem kapott helyet -, a kezdetén vagyunk egy tisztázó, útmutató, igazodást kiváltó, megelőző folyamatnak. Teljesen természetes, a végletek korszakát éljük a megítélésben. Sok időnek kell eltelnie, mire nemcsak a jog, hanem az utca embere is képes kezelni az eseteket. Addig pedig életek mennek majd tönkre. És ez nem túlzás.
A zaklatás egyik formája a szexuális kényszerítés
A zaklatásnak alapvetően három megnyilvánulási formáját szabályozza a jog, amelyből az egyik a munkahelyi (szexuális) zaklatás. Ami a konkrét törvényi tényállásokat illeti, a szexuális kényszerítést (196. §) az követi el, aki
mást szexuális cselekményre vagy annak eltűrésére kényszerít. 2013-ban az új Büntető törvénykönyv alaposan átírta a szexuális bűncselekmények tényállásait.
Az Értelmező rendelkezések (459. §) 27. pontja szerint szexuális cselekménynek minősül „a közösülés és minden súlyosan szeméremsértő cselekmény, amely a nemi vágy felkeltésére, fenntartására vagy kielégítésére alkalmas, vagy arra irányul”. Ennek megfelelően nemcsak a szexuális aktusra való kényszerítés vált büntethetővé, hanem a szexuális jellegű, az emberi méltóságot sértő magatartások is
például a sértett valamely intim testrészének megfogása.
Eddig a deliktum erőszakkal vagy az élet és testi épség elleni fenyegetéssel valósulhatott meg, 2013. július 1-jétől viszont az áldozat szexre kényszerítése bármely más módon, nem személyre irányuló fenyegetés útján is lehetséges. Így a kényszer lehet például anyagi természetű, de akár tisztán érzelmi is.
Létezik a szeméremsértés fogalma is
A szeméremsértés (205. §) az új Btk.-ban büntethetővé vált. Szemérmet sért, aki mással szemben olyan magatartást tanúsít, amely a sértett emberi méltóságát sérti.
Ilyen magatartás például a sértett testének, valamely testrészének megfogása, a sértett megcsókolása.
Korábban ezek a cselekmények becsületsértésként voltak üldözhetőek.
Vannak egyértelmű esetek
A férfiak a #metoo után, ha eddig nem is gondolták volna, hogy valami nem okés – például obszcén vagy egyáltalán nem obszcén módon beszólogatni az utcán, kérdés nélkül megcsókolni valakit, ráfogni egy fenékre vagy egy mellre – most már biztosan tisztában vannak azzal, hogy ez így felejtős lesz. Végre!
Mit tartasz annak, és mit nem?
Amikor körülöttem élő férfiakkal beszélgettem a kérdésről, úgy fogalmaztak, nagyon nehéz ez a téma. A #metoo után erősen elgondolkoznak, hogy egy jófejségnek számító mondat, egy kedvesen férfiasnak szánt mozdulat, egy viccesnek induló gesztus mikor és kinél lényegül át. Hangsúlyozom, nem kirívó, egyértelmű esetekről beszélek, nem hatalmi visszaélésről, hanem a hétköznapokról, ahol a férfiak többsége szeretne úgy boldogulni, hogy közben senkit nem bánt meg!
Míg a megkérdezett férfiak sokszor tanácstalanok – és itt kiemelem, hogy egytől-egyig jó emberek, akik tisztelik és becsülik a körülöttük élő nőket -, addig az általam megkérdezett nők sarkos véleménnyel rendelkeznek. Egyéni szinten teljesen biztosak abban, hogy nekik mi nem fér bele, mi okoz rossz érzést, és milyen szituációkban mondanák azt, hogy elég. Volt, aki egyenesen úgy fogalmazott, hogy „ felnőtt embernek képesnek kell lenni kezelni a vágyait és az érzelmeit.” És ebben teljesen igaza is van! De akkor mégis, hol a hiba a képletben? Megmondom, az egymással való kommunikációban, az ösztönökben és a szociális beidegződésekben.
Megérteni, hogy aztán változtatni tudjunk
A probléma megoldása a megértéssel kezdődik. Persze előtte meg kell állapítanunk, hogy egyáltalán mi is a probléma, aztán azt, honnan ered. A következőkben néhány pontban összefoglalom, hogy a hétköznapokban milyen könnyű átcsúszni a határon.
Ha könnyen adod magad, kurva vagy!
Ha tetszik, ha nem, ez az évezredes vélekedés még mindig bennünk él. És bizony kialakította azt a sokszor komoly valóságként működő esetet, hogy a nőknek a nem sokszor igen, és a talán is… A nők szeretnek tetszeni, szeretik, ha elismerik a kinézetüket, jó érzés kelendőnek lenni a piacon, még akkor is, ha monogám párkapcsolatban boldogan élnek. Hány nő szégyelli bevallani a szexuális kapcsolatainak a számát csak azért, mert fél attól, hogy lekurváznák? Hányszor halljuk, hallottuk, hogy ki a jó feleség alapanyag? És a többi okosságot? Nehezen adjuk magunkat, mert így nő az értékünk - ezt már idejekorán belén oltják. Most felháborodtál? Meglehet, de ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell ismernünk, gyakorta nehezen döntjük el, hogy mikor, meddig és hogyan megyünk bele dolgokba, mert szociálisan belénk van oltva a szűz kontra örömlány kombó.
Két véglet. És persze mindez függ attól is, hogy ki a másik szereplő, hogyan keltünk fel reggel, van-e front vagy nincs, és még ezer dologtól. A férfi meg győzzön kiigazodni. Biztos vagyok abban, hogy hímneműként nagyon nehéz eldönteni, hol az egészséges határozottság és a szerencsétlenkedés között a határ. És ezzel NEM felmenteni akarok egy tettet, pusztán magyarázatot találni rá a megoldás érdekében.
Ha valami nem tetszik, akkor nem megyek bele!
Vannak nők, akik koruknál, érettségüknél, neveltetésüknél és szerencséjüknél fogva képesek erre. Ők azok, akik értetlenkednek, hogy kevésbé szerencsés, mondhatni gyengébb társaik hogyan is keveredhetnek bele kusza, kényelmetlen szituációkba, hovatovább szeméremsértésbe, zaklatásba. Hiszen csak annyit kéne mondani, hogy elég, és elmenni, érvelnek.
Bárcsak minden ennyire egyszerű lenne… Vannak, akik nem képesek erre. És néha mindenki bizonytalan, amikor egy ideig csak megyünk, aztán már megállnánk, és rohannánk vissza. Kérdés, hogy ezt hogyan tudjuk kommunikálni, és a partner képes-e meghallani.
Életkori sajátosságok
Először is leszögezem, általánosítok. Másként erről nem lehet írni. Szóval tiniként az emberben tombolnak a hormonok, a fiúk idétlenkednek, és a lányok is. Normális viselkedésről beszélek, amikor nem bukkan fel erőszak, kényszerítés. Nem extremitásról, hanem a mindennapokról. Tehát éppen kezdik próbálgatni a férfi és a női szerepet, keresik a végleteket, határokat. A lányok vihognak, ha megfogdossák őket, a fiúk pedig sportot űznek abból, hogy fogdossanak. Beszéltem olyan férfival, aki úgy élte át a tini korát, hogy a macsók a szép lányokat fogdosták a suliban, és voltak, akiket senki... És akiket senki, azokat bizony kellően el is keserítette a helyzet. Voltak olyan „szerencsétlen” fiúk, akik nem mertek fogdosni, nyomulni, amiért baleknak érezték magukat, és a lányok is annak nézték őket. A menő csávók és a menő lányok kasztjában tobzódtak a hormonok a felszínre törve. Ugyanígy a nélkülözötteknél is, csak náluk a mélyben, fogdosás nélkül. Manapság már hallani arról, hogy iskolai botrányok törnek ki az ilyen viselkedés miatt, de sok tininél belefér a fogdosás, évődésként tekintenek rá. 2017-es divat, (több, tinik által látogatott szórakozóhelyen is előfordul), hogy fiúk random lányokat csókolnak meg teljesen váratlanul a tömegben. Ezt a lányom mesélte.
Nos, van egy rossz hírem: vannak olyan lányok, akik tragédiakánt élik meg, ha nem kapja le őket valaki a buliban, van olyan lány, aki utána azon sír este, hogy megcsókolták, és ő visszacsókolt (ld. mekkora kurva vagyok), és vannak olyan lányok, akik tragédiaként élik meg, hogy megcsókolták őket. A fiúk, akik ezzel szórakoznak, kalandként, poénként, férfias dologként tekintenek csókjaikra.
Persze ahogy alakul a személyiség, üdvös, ha a férfi átvált a mindenkit-mindenhol életérzésből az önazonosságból fakadó monogámia felé, és nem akar minden útjába akadó nőt így vagy úgy megfogdosni, urambocsá lefektetni. De ez a nyugalom keveseknek adatik meg.
Mások vagyunk
Egy tett megítélése elsőként a szereplők szubjektív véleményén keresztül történik. Ha a szituációban egyik félnek rossz érzése támad; kilépne, de nem tud; kényszerítésnek éli meg, ami történt; megalázottságot érez, akkor ott megtörtént a baj. Egyéni ízlés, hogy kinek mi fér bele. Ezért kell kommunikálni, mielőtt cselekszünk. És itt most nem megyek bele kilométeres értekezésbe arról, hogy „a szó veszélyes fegyver”, meg hogy „mégis másképp érted, mint ahogyan én”. És itt érünk el a következő kényes kérdésig: mit várunk el nőként a férfitól? Manapság, amikor a férfi és női szerepek átértékelése, újrakeresése zajlik, mindkét nemnek határozottan nehéz a helyzete. A férfiszerep kezdeményező aspektusa a női elfogadással és megadással? Hmmm?
Iskolázottság, neveltetés, szociális közeg
Kitől mit várhatunk el? Érdekes probléma. Sokan magukból indulnak ki, és ezen túl nem képesek látni. Hangsúlyozom, nem egy visszaélést akarok legitimálni, csupán rámutatok, hogy a #metoo probléma megoldásához közös kommunikációs platformot kell találni a felek között, hogy az infó célba is érjen. Egy egyetemet végzett, jó szociális és gazdasági közegben élő, kultúrát fogyasztó budapesti nő nehezen tudja megértetni az utcán a de teleraknám a bukszádat mondattal utána szóló közmunkással, hogy ezt sürgősen fejezze be.
Elképzelem, ahogy Harvey Weinstein évtizedeken át meg volt győződve arról, hogy akkora hatalmas művész, akinek hozzátartozik az imidzséhez, hogy minden nőnek ajánlatot tesz durván direkt módon. Elképzelem, ahogy egy nő az egyik férfitól kikér magának egy bizonyos gesztust, míg egy másiktól szívesen fogadja. Elképzelem, ahogy egy érzelmi intelligencia híján lévő főnök értetlenkedik afelett, hogy a fenékre pacsival a munkahelyen mi a gond. Elképzelem, ahogy egy nőnek otthon az a kedvenc szerepjátéka, hogy titkárnő, és a pasija a főnök. Eszembe jut, hogy Japánban a megerőszakolós pornó mekkora kedvenc, vagy, hogy Pataki Ági férje azzal poénkodott, hogy erőből szedte fel anno a feleségét. És elképzelem, ahogy férfiak tömegei ülnek mostanában kikerekedett szemekkel, hogy ezután hogyan viszonyuljanak a nőkhöz, mert még véletlenül sem akarnak belecsúszni semmilyen kellemetlenségbe. Sztereotípiák tömege? Igen! Mert a kérdés itt mozog, a felszínes általánosítás talaján. Ezen kell változtatni.
Zsák a foltját
A problémát azért is nehéz megoldani, mert ahogy nagyapám mondta, egy székesfővárosban mindenre van vevő. És addig, amíg léteznek olyan emberek, akiknek belefér, hogy szereposztó díványon kapjanak lehetőséget, addig léteznek majd ilyen díványok. Addig, amíg valami utópisztikus megvilágosodás folytán először nem az EMBERT látjuk a másikban, hanem a saját érdekeinket, lehetőségeinket, egy eszközt, addig megoldhatatlan a probléma. Ja, és fontos az is, hogy „vétkesek közt cinkos aki néma”. Csak ne a rossz emberrel próbálkozz, akkor nem lesz baj – tanácsolhatnám szarkasztikusan a tanácstalanoknak. De vajon megváltható a világ? Ha nem, legalább próbáljunk javítani rajta.
