Egy éve mozgolódott bennem, hogy szakítanom kell a médiamunkás léttel. Dolgoztam TV-ben, online és nyomtatott orgánumoknak, belekóstoltam a háttérmunkába is minden szinten. Telt-múlt az idő, mint a népmesében, és egyre erőteljesebb lett az érzés.
Ha úgy döntesz, hogy karriert váltasz, akkor kell ugye egy másik karrier. Ez teljesen logikus. Na de az, hogy mi legyen a másik… Ez az a fogas kérdés, aminél szerintem legtöbb nagyreményű váltótársam elvérzik, és marad a fenekén.
Képzeljük el a következőt: Autóbaleset történik. A sofőr kirepült a szélvédőn, összetörten fekszik az útszélen, nyaki ütőeréből sugárban fröcsög a vér, lábai Z-alakban formálódnak, furcsán merednek egymásra a szemei, egyszóval cudarul van. Odacsődül a tömeg, egy bátor ember azonnal odaugrik, és nyomókötést alkalmaz, a többiek meg borzadva bámulnak.
– Hívják a mentőket! – üvölt az elsősegélynyújtó, és próbálja életben tartani a szenvedőt. Egyszer csak mellé áll egy férfi. – Szeretnék segíteni. – Maga orvos? – kérdi a nyomókötést igazgatva hősünk, és reményteljesen állna arrébb. – Nem kérem, én egy egyszerű ember vagyok, nagy szívvel. – De nekem orvos kell! – ordítja a másik. – Nahát, mire ez a hang, nagyon szépen tudok énekelni is! – reagál sértődötten az önkéntes. – Kit érdekel ez most, nem látja, hogy a sérült haldoklik?! – üvölt elkeseredetten a bátor. – Már megint ordibál velem! Pedig én csak kedves akarok lenni. Mondtam már, hogy egészen jól tudok történetet mesélni? – csillan fel a jelentkező szeme. – Kit érdekel, hogy maga tud mesélni? Itt élet-halál forog kockán! – süvölt hősünk. - Ha nem tud valami olyat, amire itt szükség van, akkor takarodjon! – zárja le egészen egyértelműen a csevejt, és tovább hadakozik a halállal.
Tanulság: hiába tudsz szépen énekelni és mesélni, ha infúziót kellene bekötni meg a hetes tubust lenyomni. Ez a kereslet-kínálat elve. Ha te olyat adsz, ami a kutyának sem kell, akkor leléphetsz a színről.
Ilyen a karrierváltás. Meg kell keresned a piaci rést, a szükségletet. Nincs mese.
Az különösen jó dolog, ha új tevékenységedet szereted, sőt ez lenne a másik fontos szempont. Hiszen nem azért váltasz karriert, kockára téved mindenedet, hogy újabb utálatos munkát végezhess.
Állítólag három dolgot nem árt megkérdezned magadtól, mielőtt a főnöködre borítod az íróasztalát:
- Miben vagyok jó?
- Mit mondanak az emberek, miben vagyok jó?
- Mi tart vissza?
Ha ezekre megvan a válaszod, akkor boríthatsz. Addig kicsit még egyed a magnéziumot és öblítsd macsakgyökér teával.
Fontos a támogató közeg, enélkül nem mertem volna rászánni magam erre a lépésre. Sokat beszélgettünk arról otthon, hogy mi végre élünk, és hogyan alakítsuk életünket, ha deresedik a halánték. Mertem szakítani az alkalmazotti léttel, mert a körülmények megengedik.
Itt jött el a pont, hogy felkeressek egy szakembert. (Merj segítséget kérni!) Ezért elmentem egy coach iskolába személyes konzultációra. Nagyon vártam a találkozást, egyfajta megvilágosodásként tekintettem látogatásomra.
A vezető hölgy kedvesen fogadott, betessékelt egy osztályterembe, leült velem szemben, majd várakozón rám függesztette tekintetét. – Mire kíváncsi? – tette fel a kérdést. – Önökre – válaszoltam őszintén és élénken. – Akkor kérdezzen – biztatott. – Nos, rengeteg képzés van a honlapjukon, ezekről szeretnék bővebb információt. Főleg a részletfizetési lehetőségeket szeretném ismerni (a pénz nagy úr), és hogy melyik képzés mire jogosít fel (éljen a célorientáltság). – Nos, ezek az információk mind fent vannak a honlapon. Azt hittem, tájékozódott, mielőtt ide jött – dorgált, és keresztbe tette a lábait. (Ezen a ponton az ellenszenv szikrái elkezdtek pislákolni bennem. A coach legfőbb feladata, hogy kérdésekkel segítsen rátalálni a valódi dilemmára. Azért egy több százezres képzést én más felhanggal ajánlanék.)
A hölgy ezek után elmondta a követelményeket, többek között egy motivációs esszéről is beszélt, amit a jelentkezéskor kell leadni. Ezzel igyekeznek kiszűrni azokat, akik nem odavalók. Mert csak valódi, elkötelezett, és igényes szakembereket képeznek. (Jájj.) Fontos a jelentkező motivációja is. (Még jobb.) Kiscsoportokban folyik a képzés. (Remek.) Meséltem magamról, mi hozott oda, mire lenne szükségem. – Hmmm – fűzte hozzá a hallottakhoz, összefonta a karjait is és megvallotta, hogy a képzéseiken résztvevőknek mások a motivációik. Akik ide járnak, arról számolnak be, hogy a barátaik az ő vállukon sírják ki magukat (sic!), esetleg megcsömörlött HR-esek, akik tanácsadással szeretnék életüket egy értelmesebb útra terelni. - Egy coachnak elhivatottsága van. Egyértelműen látszik rajta, hogy ezt kell csinálnia – summázott. - Most akkor ez azt jelenti, hogy Ön szerint én nem ilyen vagyok? – kérdeztem leforrázva. – Ilyet nem mondtam, természetesen – próbált korrigálni. De hiába, akkor már bent voltunk a zsákutcában. – Mi nem üzleti alapon működünk, vagyis nem akarunk mindenáron hallgatókat szerezni. Csak azokkal foglalkozunk, akik erre hivatottak – dobott még egy lapáttal a köztük tornyosuló halomra. – Szóval kérdezzen, maga az újságíró, tud kérdezni, nem? – döfött felém. Ezen a ponton mélyen a szemébe néztem. Szótlanul teltek a másodpercek. Mi történik?! Ez a nő a második percben felvett egy igen megkérdőjelezhető szerepet magára, ellenszenvvel viseltetett irántam. Mindez még rendben is lenne. Ha nem ő lenne egy coach iskola vezetője, ha nem éppen képzésekről tájékoztatna, ha nem szakemberi minőségében ülne velem szemben. Van olyan, hogy valaki nem tetszik. De ezt így kimutatni egyszerűen dilettáns húzás. Az a határozott iram, amivel leiskolázott, ahogy igyekezett felülkerekedni, a cége antireklámja lehetne.
Még mindig szótlanul ültünk, eltelt vagy öt újabb másodperc egymás szembogarának mélyebb tanulmányozásával, aztán megköszöntem az idejét. Összezavarodva távoztam. No, nem magamban, a döntésemben, vagy a coachokban általánosságban inogtam meg. Annyi történt, hogy megértettem, nem itt kell keresgélnem. Ha másban nem is, de ebben megerősített.
