Az iskola célja a diákok ösztönzése, tanítása, bátorítása, tehetségük felfedezése és gondozása lenne olyan tanárokkal, akik élvezik azt, amit csinálnak, szeretik a gyerekeket, szívügyüknek érzik a diákok jövőjét és fejlődését, készek a változásra, az újításra, és nem úgy tekintenek a padokban ülő jövő generációjára, mint egy sereg alsóbbrendűre, akiket meg kell szívatni. Természetesen tisztelet a kivételnek, mert ilyen tanárok is vannak, de nekem konkrétan egyetlen olyan tanárom volt, akire mindez igaz. És ez rettenetesen elkeserítő.

Mindenki beszél arról, hogy rossz a rendszer, kevés fizetést kapnak a tanárok. Abszolút megértem a fizetésbeli problémáikat, nem mondom, hogy könnyű feladatuk van, de erre vállalkoztak. Hogy tanítsanak minket. Tudták, hogy nehéz lesz, tudták mire kell készülni.

A pénzkérdés nagy probléma, amit meg kell oldani, de akár hiszik akár nem, erre nem a diákok kedvének elcseszése a felelet.

Az egyik nagy probléma, hogy a tanárok többsége úgy indul neki a napnak, hogy na már megint… A legtöbb tanár sajnos kötelességnek érzi a tanítást, pedig ennek nagyon nem így kéne lennie. (Aztán felvesznek valami konzervatív ruhát, amiben képtelenek az új dolgok engedélyezésére és befogadására.)

A másik nagy probléma, hogy sajnos nagyon kevés az olyan tanár, aki értékeli azt, hogy mennyire különbözünk. Amikor a mostani tanárok a főiskolára felvételiztek, talán még emlékeztek arra, hogy vannak olyan gyerekek, akik nem értik az anyagot, akik zárkózottak, akikkel kicsit többet kell foglalkozni, a meg nem értett zsenik, a kisebbségi komplexussal küzdők, vannak, akiknek feltűnési viszketegségük van, akik nehezen találják meg az útjukat, a ragyogó tehetségek, a csillagok, és még sokan mások. És ők ezt a pályát választották. Ami az egyik legfontosabb pálya. De nagyon sokan nem érzik a rengeteg felelősséget, ami a vállukat nyomja, pedig épp ez a lényeg.

A diákoknak szükségük van a tanáraikra, szükségük van jó tanárokra. Mert bizony ők is meghatározzák a diákok jövőjét. A mi jövőnket. A világ jövőjét. És ezt márpedig komolyan kéne venni.

Számtalan fajta gyerek létezik. És ez teszi széppé a világot. De a tanárok többsége inkább sztereotípiákat alakít ki. Például vegyünk egy nagyhangú, flegma diákot, akinek a teljesítménye az iskolában közepes, sokat iszik, és visszaszól a tanárnak. Ő innentől kezdve ilyennek van elkönyvelve. Meg se fordul a tanár fejében, hogy esetleg más is lapul az alatt a burok alatt. Hogy több is van benne, hogy mennyi lehetőséget rejt. És higgyétek el, senkiben sem annyi van, mint amennyit mutat magából. Rengeteg olyan iskolatársam van, aki látszólag nagyhangú vagy visszahúzódó; vagy aki az új iphone-jával szokott kérkedni; vagy a maximalista, aki óra után veszekszik a tanárral, hogy a négyes nem jó, és próbáljanak meg még öt pontot vadászni; vagy akinek mindenről van véleménye; vagy az unalmas, akinek nincs egyénisége, csak kedvenc sorozatai. Látszólag. Egyénisége azonban mindenkinek van. És ezt a tanároknak is észre kéne venniük, és ennek megfelelően kellene bánniuk a diákokkal. Segíteni nekik előhívni azt, akik ők valójában. De elég kevés az olyan tanár, aki akár csak gondol is erre.

A harmadik észrevételem, hogy a tanárok mennyire félreértik a feladatukat. A szülők mellett a tanárok azok, akiknek különösen ajánlatos odafigyelni arra, hogy merre haladjon a tanuló.

Egy jó tanár nem csak attól jó tanár, hogy jól át tudja adni az anyagot, úgy hogy a diákok megértsék, hanem attól, hogy személyre szabottan segít.

Segít nekik célokat találni, majd pedig megvalósítani azokat. Ösztönzi, bátorítja, elhiteti velük, hogy minden lehetséges, és akkor minden lehetséges is lesz. De ehhez képest, (legalábbis én így tapasztalom) a tanárok pont szarnak ránk. Persze itt is tisztelet a kivételnek. Nem azt várom el, hogy minden tanár tökéletes legyen, de szívesen venném, hogyha az ilyen tanár lenne az alapvetés.

(Prof: Mi inspirálta arra, hogy megírja ezt az esszét? Én: A leadási határidő.)

Az előbb írtam, hogy nem csak attól jó tanár valaki, hogy át tudja adni az anyagot. Ez egy nagyon fontos dolog. Alapvetőnek tűnik, hogy egy tanár tudja ezt, pedig nem az. Ha egy tanár bevonná a tanulókat az órába, beszélgetne velük, nem pedig csak beszélne hozzájuk, érdekesebbé tenné az órát. Ha hangsúlyozná, hogy megérti őket, olyan dolgokkal segítené a tanulást ami érdeklik a gyerekeket, amikre odafigyelnek, bevonna nem szokványos elemeket is az órába (például telefon, zene, teremben járkálás, játékok, viták), akkor garantálnám, hogy sokkal jobban szeretnénk iskolába járni, nem csak kötelességnek éreznénk, és reggelente nem úgy kelnénk ki az ágyból, hogy: "Na megint mehetek vissza, mekkora kicseszés ez!"

(Onnan tudod, hogy az iskolarendszer elfuserált, amikor felfedezed, hogy ez az egész nem a tanulásról szól már, hanem csak arról, hogy átmenj.)

És igen, túl vagyunk terhelve. Nagyon. De ezen is lehet segíteni. Egy jó tanár ezt is meg tudja oldani. Nem lehetetlen feladat ez, a saját bőrömön tapasztaltam, hogy igenis lehet élvezni egy tanórát úgy is, hogy rendesen le vagyunk terhelve.

Egy másik égetően fontos probléma, az osztályzás. Nem vitatom, hogy a jegyek fontosak, de könyörgöm, nem az életünk múlik rajta!

A jegyek nem tükrözik a tudást. Ezt biztosan állíthatom.

Nem ez mondja meg, hogy milyen emberek vagyunk, mennyire vagyunk tehetségesek és mennyit tudunk. Elvégre Einstein is kettes volt fizikából. Én nem sok tantárgyból vagyok igazán jó, de úgy gondolom, hogy németből igen. Azon a szinten vagyok, hogy gond nélkül tudok egy órás politikai vitát lefolytatni németül, illetve német diákokkal is tudok kommunikálni. Mégis az összes jegyem németből jelen pillanatban egy darab egyes.

(A Tetris megtanított, hogy ha megpróbálsz beállni a sorba, akkor eltűnsz.)

Ha valaki például nem készült kémia dolgozatra, egyest kap, attól még lehet teljesen tisztában az adott anyagrésszel, illetve azzal, amire később szüksége lesz. Tíz év múlva pont leszarja mindenki, hogy egyszer túl sokáig nézett sorozatot, ezért nem tudta megtanulni, hogy melyik évben fedezték fel a radioaktivitást. És ez az, amit nagyon sokan nem vesznek észre, és egy versenylovat kívánnak nevelni a tanulóból.

És mi ennek az eredménye? Vegyük példának Lilit. Aránylag jó jegyei vannak, de nem érzi, hogy bármelyik tantárgyból is kiemelkedőt hozna, vagy különösebben odalenne érte. Ezért alapjáraton nem hiszi, hogy bármiben tehetséges, és amikor kap egy rossz jegyet, tökéletesen elcsesződik a hangulata. Rátelepszik a mélabú, csődtömegnek látja magát. Mert azt hiszi, hogy csak a magyar oktatási rendszerben tanított tárgyakból lehet tehetséges az ember. Senki sem mondja el neki, hogy rengeteg más dolog is létezik, amiben ugyanúgy tehetséges lehet, mint mondjuk fizikából.

Megszámlálhatatlan lehetőség van a tehetség kibontakozására, sőt olyan is van, amit még senki nem talált ki, és lehet, hogy pont Lilin a sor, hogy egy új ágazatot hozzon létre. De sajnos Lilivel ezt az információt senki sem osztja meg. Nagyon, nagyon frusztráló, hogy rengeteg Lilihez  hasonló tanuló él ebben az országban, sőt az egész világon.

Mindezt azért írtam le, mert elegem lett, és szerettem volna kiadni magamból, illetve felhívni a figyelmet a problémákra, amiket véleményem szerint jó lenne sürgősen megoldani. Nyilván nem ezek a gondolatok fogják megváltani a világot, de azért reménykedem benne, hogy elgondolkoznak ezen, mert szerintem érdemes lenne.

Köszönöm!