A lányom a minap – 17 éves – sírva (!) jött haza az iskolából. Kiderült, hogy azért, mert a matematika tanárnője tíz percen át alázta őt a csoportja előtt.

Ismerek jó tanárokat, írtam is egy zseniálisról. Ez az írás nem nekik szól. Hanem a rossz tanároknak. És a rossz rendszernek.

A lányom nem jó matekból. Sőt, kifejezetten nehezen megy neki. Szülőként elfogadom, mivel én is így voltam ezzel anno. Ha egyest kap, rendben. Előfordul. De a megszégyenítést elutasítom.

Senkinek nincs joga egy másik emberi lényt méltóságában megsérteni. Ha felette áll, akkor mégúgyse. Etikailag is megkérdőjelezhető a tanár ilyen viselkedése. Úgy hívják, hatalommal való visszaélés.

Mondtam a lányomnak, hogy bemegyek az iskolába, de könyörgött, hogy ne tegyem, mert ezzel csak ő járna rosszul. Hozzáteszem, nem vagyok az a fajta, aki bemegy kiosztani a tanárokat az iskolába, mert a szegény kislányomat bántják, és anyuci majd rendet vág. De most szeretném megismerni testközelből az illetőt, aki ekkora antitalentumként tanárnak nevezi magát, próbálnám megérteni, hogy tényleg ennyire tahó, vagy csak szimplán megfáradt, esetleg nem ért a munkájához. Vajon tudja ez az ember, hogy mekkora hatása van? Meggyőződésem, hogy az élményalapú tanulás, az inspiráció és a jó hangulat visz előre oktatót és diákot. Nem pedig ezeknek az ellenkezője.

Hatékony számonkérés, amikor arra vagy kíváncsi, amit a másik tud

Feleltetés. (Ezen a ponton nem megyek bele a számonkérési rendszerbe, az külön mise.) A lányomnak ez már önmagában is stresszes helyzet, hiszen olyan dologban kellene megfelelnie, amiben gyenge, plusz 13 másik ember előtt kell ezt megtennie. Arról nem is beszélek, hogy introvertált, utál felelni. De rendben van. Vallom, hogy az életben akadnak ilyen szituációk, és bizony tapasztalatot kell gyűjteni ezek kezelésében. Teher alatt nő a pálma, gyerünk, édes lányom. Az viszont már nincs benne a pakliban egy iskolai szituációban – bármennyire is az életre (???) készítjük fel a gyerekeket -, ahogy ezt a terhelt helyzetet a tanárnő kezelte. A na mi lesz már, mit bámulsz, csináljad már ösztökélés vajon hány embert sarkallna jobb teljesítményre? De ő itt nem állt meg, tovább ment. Miután a lányom teljesen leblokkolt, kezdődött az igazi buli. Mondhatta volna, hogy gyere legközelebb, most nem adok egyest. Azt is mondhatta volna, hogy egyest adok, drága gyermekem, de javíthatsz, netán olyasmit, hogy ez gyenge, ülj le – de nem, nem így intézte el, hanem tíz percen keresztül a csoport felé fordulva elemezte, hogy a lányom mennyire buta, nem is érti, hogy miért nem bukott meg, hogyan léphetett egy évfolyammal feljebb, és érthetetlen, hogy mit keres ebben az iskolában. 10, azaz tíz percen keresztül. Az egész csoport előtt.

Az ilyen tanár hagyja ott a katedrát.

Milyen életre készítjük fel a gyerekeket?

Sokat beszélgetek a lányommal, az iskoláról is. Kéttannyelvű gimnáziumba jár, nincs könnyű dolga. Ez rendben is van. De az, hogy mennyire nincs könnyű dolga, már érdekes kérdés. Hetente több dolgozat, esszé, mindenféle beadandók, előadások, és rengeteg házi feladat. Rendszerint fáradt és stresszes, gyakran mereng azon, hogy miért kell olyanokat tanulnia és olyan mélységben, amiről már most biztosan tudja, hogy nem fogja használni, nem érdekli. Mivel lát külföldi példákat, még élesebben kirajzolódik számára a hazai iskolai rendszer minden hátránya és hiányossága. Tini, lázadó, markáns véleménnyel, és naponta mondogatja nekem, hogy külföldön akar tanulni. Aztán érettségi után elköltözik innen, mert utálja az országot. Hmmm. Itt tartunk.

A lányom ott sírt a kanapén, miközben azt próbáltam elmondatni vele, hogy mégis mi annyira rossz. Mivel a tinik hajlamosak arra, hogy fekete-fehérben lássanak mindent, sarkítanak és túloznak, szerettem volna a beszélgetésünkkel rávilágítani, hogy annál talán jobb a helyzet, mint ahogy gondolja. Végighallgattam, és rájöttem, ez az egész még annál is rosszabb, mint ahogy megéli.

- Persze, vannak jó tanárok, akik próbálkoznak, de a többség nem ilyen. Mindenki elvárja, hogy a tantárgyából a maximumot nyújtsuk. Nem érdekli őket, hogy te ebben rossz vagy jó vagy, kell-e ez később neked vagy sem. Baromi sok a tananyag, baromi felesleges, minden héten dolgozatok. Nem tudsz azzal foglalkozni, ami igazán érdekel, mert ott vannak azok a dolgok, amikben nem vagy jó, és állandóan azokra kell koncentrálnod, hogy ne legyél belőlük nagyon rossz. Szóval megcsinálom, amit muszáj, és akkor megyek oda, ami érdekel, de akkor már frusztrált vagyok és ideges. Abból áll az életem, hogy azt csinálom, amit akkora ívben elkerülnék, hogy arra nincs szó. Egy pillantást sem vetnék rá, ha nem lenne kötelező.

Inspiráció, ami igazán nagyot üt

És akkor jönnek azzal, hogy semmi sem kötelező, és mehetsz dolgozni a mekibe 16 évesen. És persze, elmehetek a mekibe, vagy sírhatok itthon, hogy ez mennyire nehéz. De tényleg ez a két alternatíva létezik?

- Itt szívok most is a fizikával, ahelyett, hogy többet foglalkoztam volna a Hamlettel. Ami érdekelt, jobban profitálhattam volna belőle, fejlesztette volna a logikámat. Mert ez is fejleszti, csak másképp. Itt ülök, és bőgök, hogy mennyire megszégyenített a matektanár, ahelyett, hogy olyan mennyiségű, minőségű feladatot ad, amiből megértem az anyagot, és meg is taníthatná, amit utána számon kér. Mert keddre felad 11 feladatot, amikből az egyiknek van a-i része. És oké, hogy van rá egy heted, meg papíron megcsinálsz minden nap kettőt, de ez van az összes tantárggyal, és ez irreálisan sok feladat úgy, hogy napi nyolc óránk van! És ezzel mennek a napjaim, pedig 16 éves vagyok, anya!

- És mit látsz megoldásnak?

- Mennék külföldre, de azt persze nem lehet. Vagy az oktatási rendszerünk gyökeres átváltoztatását, de érted, az is évek… És nekem abból már semmi jó nem lesz.

- De mit jelent neked a gyökeres változás?

- Hát mondjuk, példát lehet venni olyan külföldi rendszerektől, ahol egy bizonyos idő, mondjuk a gimi 2. osztályától te választhatod a tantárgyaidat. A németeknél hosszabb a tanév, de több a szünetük, amik hosszabbak, és kevesebb órájuk van naponta. A finnek házit se adnak. De érted, bármi, csak ne az, hogy 11 tantárgyat maxra kelljen tudni. Mert érted, választhatsz, hogy a 38 órád mellé még melyik két faktot szeretnéd felvenni. Amit persze keddre raknak, a legnehezebb nap, és képtelen vagyok már ott maradni. Mindenki azt mondja, hogy alapműveltség így meg úgy. Oké, alapműveltségi szinten tanítsák meg az első évben, amit kell. De aztán hadd válasszunk!

- És szerinted te el tudod dönteni, hogy később mire lesz szükséged?

- Szerinted én nem tudom biztosan, hogy fizikával, kémiával vagy énekkel nem fogok foglalkozni? Három tantárgy, huss, kilőve, az máris 7 órát jelent hetente. Németországban tantárgycsoportok vannak, közülük lehet választani. Például.

- De neked a törivel is bajod van. Mi?

- A tanár. Igazából már annyira elfelejtettem, hogy milyen egy jó töri óra! Most csak arra tudok gondolni, hogy túléljem.

- Mit szeretnél?

- Felégetném az iskolát. Na jó, nem. De kimennék külföldre tanulni. És ne mondd, hogy ennél van rosszabb, meg hogy az etiópok éheznek. Mert nekem attól nem jobb.

Ez a' élet, Babolcsai néni?

Szóval ott tartunk, hogy a gyerek utálja a tanulást, utál iskolába járni, és általánosságban utálja a rendszert is. Mivel erős háttere van, támogatjuk és segítjük, nem az iskola mellé jár, szerencsére. De hány olyan gyerek kallódik el, akire kevesebb figyelem jut?! Hány gyerek válik tizenévesen elnyűtt emberré, csak azért, mert még mindig nem sikerült kikeverednünk egy alapvetően rossz kerékvágásból? Mikor tanuljuk meg végre, hogy az az információ rögzül eredményesen, amit jó érzéssel szereztünk? Mikor változtatunk már a hozzáállásunkon? Mikor vetkőzzük le az évszázados beidegződéseket? Mikor lesz Magyarországon a pedagógusoknak igazi életpálya modelljük? Mikor értjük meg, hogy az oktatás egy ország legnagyobb kincsei között van? Ismered a mondást? Ha a gödör fenekére érsz, egy dolgot tehetsz, abbahagyod az ásást. Vajon mi még nem értünk le a fenekére?