Napok óta egy (szerintem fontos) kérdés foglalkoztat a lex CEU kapcsán. Na jó, több is, de Ürge-Vorsatz Diána levele, és az utána felharsogó csak most, hol éltél eddig?! típusú kirohanások nyomán elgondolkoztam.

Adott egy nő, aki most, igen, pont most, nem előbb és nem később kifakadt és kiakadt. Mert széttörték az álmát. Most törték szét az álmát. Éppen április 4-én.

Amit facebook posztja után kapott, nem teszi ki az ablakba. Pedig csak őszinte volt.

De ebben a két pólusra kényszerített, zilált országban nehéz őszintének lenni. Azért, mert az emberek elfelejtettek elfogadni, megérteni, befogadni, ne adj’ isten megbocsátani. Elfelejtették, hogyan kell azt mondani: Rájöttél? De jó!

Kérdem én, miért kell minősíteni valakit azért, mert „csak most” jutott el a holtpontra? Felróják neki, hogy hol volt akkor, amikor a hitelkárosultak, meg a földművelők, meg a trafikosok, meg az egészségügyiek, meg a tanárok, meg a…

Nekem nem tűnik mentegetőzésnek a hölgy levele. Sőt. Egy nagyon súlyos vallomásnak tűnik, amiben beismeri, hogy tévedett. Meri ezt vállalni. Ki meri mondani.

Tegye fel a kezét, aki az utóbbi időben beismerte a tévedését, hibáját, ráadásul nyilvánosan. Sejtésem szerint ezekből az emberekből sem jönne ki egy tömegtüntetésnyi demonstráló. Lennének annyian, ahányan megpróbálták lezárni a Szabadság hidat 5-én.

Lehet a feje felett pálcát törni valakinek, mert csak akkor nyílt fel a szeme, amikor a saját bőrén tapasztalta meg a mai magyar viszonyokat? Lehet. Érdemes? Nem.

Tegye fel a kezét, aki már azelőtt elégedetlenkedett, hogy az érdekei sérültek! Mert az ember olyan állat, hogy amíg vele tulajdonképpen minden rendben, addig minden rendben. De lássuk be, mindenki csak akkor érzi fájóan keménynek az asztal sarkát, ha nekimegy.

Ahelyett, hogy azt mondanák neki, köszönjük, hogy képes voltál erre, ezért tisztellek (súlyos szó, biztosan többen kiakadnak erre is, pedig a másik tisztelete egyben önmagam és a saját erőfeszítéseim tiszteletét is meghozza) nekimennek, hogy miért csak most… Remek módszer, szerintem a gyereknevelésben is hatalmas a sikere.

Hatékony, mert egyet biztosan el lehet vele elérni: akik rájöttek, hogy tévedtek, csendben maradnak majd. Az is lehet, hogy sokan nem is merik majd beismerni önmaguknak sem, ha tévedtek. Ez a módszer nem a javítást, a javulást, a jobbítást szolgálja, hanem a félelemkeltést és a további megosztottságot. Hol marad az elfogadás, ami a közös munka és a változtatás előfeltétele? Megmondom én, sohaországban.

Ugyan, kinek kell egy országnyi ember megvetése, piszoksága, gúnyolódása, kioktatása és beolvasása? Nekem biztosan nem kéne.

Ha sok embernek (tisztelet a kivételnek) nem az járna a fejében, hogy az igazát bizonygassa, hanem az, hogyan lehetne jól csinálni, akkor már előrébb lennénk. Amíg onnan fogjuk meg a dolgot, hogy a másik mit csinál rosszul, addig egy tapodtat sem fogunk mozdulni arról a helyről, ahol jelenleg állunk.

És utoljára: akinek nem inge, ne vegye magára, könyörögve esdeklek.