- Úgy érzem, hogy egyszerűen az összes motiváció kiveszett belőlem – panaszkodott a lány. Egyszerűen feleslegesnek érzem az összes erőfeszítést – kesergett.

- Nem a motivációd veszett el, hanem fáradt vagy – mutatott rá az anyja. Ezt lásd!

- De én már nem tudom felfújni magam, a tartalékaim kifogytak – erősködött a lány.

- Pedig most kell – hangoztatta az anyja, miközben tudta, érezte, hogy ez nagyon nehéz feladat. 15 évesen az ember végletes, ami sokaknál életük végéig így is marad. De a tinik kiváltképp feketék vagy fehérek, számukra az életben egyetlen szürke árnyalat sincs. Május elején elfáradni persze teljesen érthető dolog, az anya is fáradt volt. Legszívesebben hazament volna, bebújik a takaró alá, és kuckózik három napig. Ehelyett a munkahelyén ül persze, és nem mellékesen lelket önt a lányába a cseten.

- A vizsgára se tudom, hogy készüljek – folytatta a gyerek, amivel kezdte az anyja végső készletét is kiszívni.

- Muszáj kitartanod, találd meg a tartalékokat, mert vannak – biztatta lelkiismeretesen saját raktárának maradéka felett, felajánlva, hogy vitaminokat is vesz hazafelé. Az energiaraktárakat valahogy fel kell tölteni – állította. – Drágám, elhiszem, hogy fáradt vagy, de fejezd be a nyafit, tökös csaj vagy, és meg tudod csinálni! – jelentette ki, mert úgy érezte, hogy ideje határozottabb hangot megütni a fáradtság ellentételezéseként.

- Nem nyafi ez! Hanem egyszerűen nem tudok tanulni. Elegem van a logikátlanságból és a tanárok hülyeségéből. És nem tudom, hogy tudnék készülni a vizsgára.

Az anya felhúzta magát. Szinte ideges volt. És nem azért, mert türelmetlenkedett, hanem azért, mert amit a lánya tapasztal, az pontosan az, amit ő is érez. Anélkül, hogy pesszimista üzemmódba kapcsolat volna, egyértelmű párhuzamot fedezett fel a saját munkahelyi nyűgjeivel. Logikátlanság és a főnökök hülyesége. Illúziói már régen nem voltak, tudta, hogy mindenhol van logikátlanság és hülyeség, csak az arányok kérdése a nem mindegy. Mindenből egy csipetnyi, ezzel még meg is lenne elégedve. De ha úgy áll a helyzet, hogy tombol körülötte a kivagyiság, basáskodás, férfiuralom a legrosszabb fajtából, az önkényeskedés, igazságtalanság és a morál teljes hiánya, akkor azért nehéz biztatni a tizenöt évest. És szörnyű fintora a sorsnak, hogy a lány is átéli a logikátlanságot és az emberi hülyeséget. Felmerül a kérdés, ez ennyire általános jelenség?

- Édes! Ez akkor is így marad, ha te feladod. A tanárok akkor is logikátlanok lesznek, semmi sem változik, csak te rontod el a saját dolgaidat. Attól neked jobb lesz? Nem. Csak rosszabb! Szóval értsd meg, hogy amin nem tudsz változtatni, azt el kell fogadnod, nem pedig önsorsrontani! Mert attól senki sem jár jól, sőt. Rosszul. TE. Ezt látnod kell, szóval beszélhetsz itt nekem mások hülyeségéről, de attól a te dolgaidat elbarmolni nettó hülyeség – záporozta a bölcsességet.

De tényleg, világosodott meg. Ha egy másodpercig is elhagyja magát, ha kesereg, ha hagyja beszivárogni mindezt a zsigereibe, akkor csakis neki lesz rossz. De neki nagyon. Hülye azért nem vagyok, villant át a gondolatain. Váratlanul egy arénában találta magát, harcos volt, villámló szemű, legyőzhetetlen, energikus, ő volt a jó, megtestesítve mindazt, amiért ember az ember. Szemben vele a főnöke, lihegve botladozik, cafatokban lóg róla a ruha, arca mocskos, a szemébe csordogáló izzadtság marja, számos sebéből szivárog a vér, érzi, hogy veszít, a keserűség csorog lefelé a torkán és nem érti, hogyan történhetett mindez. Ő pedig diadalmasan fogadja a közönség ovációját, egyértelmű a dicsőséges siker, az ő győzelme. A zsarnokság, a kicsinyesség, a rosszra fordított erő megbosszulta magát. Most elindul a legyőzött felé, meglöki, de csak egy kicsit, mert a halálosan kimerült ellen már arra sem képes, hogy talpon maradjon. Az leroskad, térden állva néz fel rá, vakítja a nap, várja a beteljesedést, a megérdemelt pusztulást. A lélektani pillanat mindenki száját betapasztja, gyilkos csendben vár a tömeg a megsemmisülésre. A győztes kivár, hosszú másodpercek peregnek, és miközben egy lágy fuvallat belekap a hajába, hirtelen tovaszáll a villamosság az időből. „Még a halált sem érdemled meg, féreg”, suttogja a fülébe, lassan megfordul, és otthagyja szégyenében a vezért.
A jelenet ’oly édes neki, mint a méz, delejes hatással van rá a fantázia. Nem is érti, ki szól hozzá balról, hogy újabb zseniális feladattal bízza meg. De máris ott van előtte a monitor, a billentyűzet, és a főnök hangja a fülében, hogy legyen szíves. Lesz szíves. Hát persze, mosolyog, lesz szíves nem kifingani, lesz szíves nem hagyni magát, lesz szíves felülkerekedni, és kivonni magát ebből az egészből, ami láthatóan csak egyvalakinek jelenti a mindent: a főnöknek. Szegény ember, magányos és megkeseredett, nincs neki egy jottányi élvezete sem, ezért is próbálkozik boldogabb embertársaival. Hát micsoda keserűség lehet neki látni minden nap az ő boldogságát, kiegyensúlyozottságát, lendületét, töretlen jókedvét! Ki itt az igazi győztes, teszi fel magának a kérdést, és tudja, tudja, pontosan érzi a zsigereiben, hogy ő a győztes.

- Lemerültek a tartalékaim – gépeli neki a gyerek.

- Akkor töltsd fel! Te vagy a saját életed alakítója. Persze csak akkor, ha alakítod. Ne elszenvedője legyél az életednek, hanem alakítója – tanácsolta, és érzi, hogy ezek nem üres szavak, nem kongó litánia. - A vizsgáktól való félelem jogos. Én is félnék – egyezik ki a gyerekkel saját érzéseit is beismerve. De te mindent megtettél az elmúlt időszakban. És fog ez az egész még hiányozni neked. Rohadt gyorsan megy az idő. Én nemrég kezdtem az elsőt, és holnap már 40 leszek, édes bogaram – pötyögte, miközben kellemes nosztalgia támadt rá orvul. Újra elemében érezte magát, hiszen éppen most győzte le förtelmes főnökét. Imádta a világot, abban a teljességben, ami rózsaszínen csöpögött éppen a feje búbjára.

- Szépen kérlek, szeresd az életedet! Azt is, ha épp nehéz, mert az is szerethető, aztán elmúlik, és akkor majd jön más. Egy percet se vesztegess azzal, hogy nem szereted azt a percet! Ígérd meg nekem! – kérlelt, és annyi szeretetet érzett a lánya és az élete iránt, hogy majdnem felrobbant belé.