- Lineth - 

„Gyerek. Akarok vagy nem? Egyszer biztos. Azért ezt nem hagynám ki”.

Így gondolkodott a lány, és kicsit zavarni kezdte, hogy a párja nem akar gyereket tőle. Neki már van két felnőtt, a kapcsolatukat sem érzi annyira békésnek, túl van már az életének azon a szakaszán, nem akar többet, na.

A lány az elmúlt években hol megértette ezt, hol nem. Amikor megértette, egész jól elvoltak együtt. Időről-időre kivirágzott a szerelem, voltak nagy szeretkezések, számtalan közös élmény, viharos veszekedések, kibékülések. Amikor nem értette meg, válságos időket éltek. Időről-időre kivirágzott a szerelem, voltak nagy szeretkezések, számtalan közös élmény, őrületes veszekedések, ajtócsapkodás, kiabálás, részegség és sírás, nehéz békülések.

A lány egyszer el is költözött. Úgy két napra. Aztán Balázs visszaköltöztette, egész éjszaka beszélgettek, és arra jutottak, hogy őrületesen hiányoztak egymásnak. Ezt nem is lehet kibírni, állították, hiszen szeretik egymást, mi kell még?

Gyerek kell. Ezt gondolta Anna, miközben azon győzködte magát, hogy nem is kell több a szerelemnél.

„És honnan tudjam, hogy nem jobb egy jó kapcsolatban gyerek nélkül, mint gyerekkel egy szarban?”, szegezte barátnőjének. Persze a kérdés felesleges, és nem szól másról, mint önmaga győzködéséről. Mert a legjobb egy jó kapcsolatban gyerekkel, a kapcsolat alakítása pedig azon a két emberen múlik, aki benne él. Garancia viszont semmire sincs.

Ha akar gyereket, a párja pedig nem, akkor szakítani kell. Ennyi. Ez ennyire egyszerű. Az egyszerűség persze nem azt jelenti, hogy a döntés könnyű. Nem, szörnyen nehéz. De azzal is szörnyen nehéz lenne együtt élni, hogy lemondtál a gyerek lehetőségéről valakiért. Lemondani lehet a vacsoráról fogyókúra idején, meg a nyaralásról, de lemondani a saját gyerekről valaki miatt nem lehet.

Arról nem is beszélve, hogy a párjának van kettő, neki nem kell ekkora horderejű döntést hoznia. Annától viszont elvárja. Helyesebben fogalmazva, nem ismeri be határozottan, hogy áll ez a dolog nála. Nem szakít, helyette olyanokat mond, hogy ha biztosabb lesz a kapcsolat, akkor talán, esetleg…

Színtiszta önzés.

Annát sem kell félteni persze, hiszen ő is bizonytalan, hinni akar, miközben szorítják az észérvek és a megérzései egyaránt. Mégsem erős döntést hozni saját maga érdekében. „Nem tudom, hogy akarok-e, azt akarom, hogy ő akarjon, hogy ha esetleg majd akarok, ne az legyen, hogy most akkor mi lesz”, fogalmazza meg kuszán.

Közben mennek az évek.

Így a kérdés nem szól másról, mint a másik irányításáról, mindketten a saját akaratukat akarják érvényesíteni. Márpedig ez a döntés egész életre kiható, színtiszta elhatározást igényel, nincs benne „lehet”. Itt biztosnak kell lenni, egyértelműnek, elszántnak. Ebben nem lehet csak kicsit akarni, csak kicsit belemenni, itt nem lehet bizonytalankodni, mert ha a gyereket megcsinálják, akkor onnan nincs visszaút.

Vannak egyértelmű helyzetek. Kicsit meghalni sem lehet, ugye, és kicsit megszületni sem. Kicsit nem lehet megházasodni, és kicsit nem lehet munkahelyet sem váltani. Nagy divat manapság a döntésképtelenség, a hezitálás, de ezek a dolgok nem ilyenek. Ez bizony fekete vagy fehér.

Nem értem a nőket. Annyira ragaszkodnak egy hozzájuk nem illő pasihoz, mintha ez lenne az utolsó esélyük, életük egy nagy lehetősége, és ezért mindenféle kompromisszumra képesek – elmebaj.

Ilyenkor kéne valami racionalitás, amikor az illető felismeri, hogy hosszú távon a nézetkülönbség miatt valami egyszerűen nem működik. De az emberek zöme még ilyenkor is erőlteti, hitegeti magát, hogy jobb lesz.

Innen persze nyílegyenes út vezet egymás hibáztatásáig, hovatovább az utálatig, gyűlöletig.

A dilemma csupán annyi, hogy képes lenne-e a lány lemondani a gyerekről egész életére. Ezt a kérdést kéne feltennie magának, és nem felesleges kimenetelekről filozofálgatni naphosszat. Vannak olyan döntések, amik kristálytiszták és egyértelműek, maximum az ember nem akarja beismerni, hogy valami lehet ennyire egyszerű.

Egyébként észrevetted már, hogy egy elhatározásnál a legtöbb kérdés a negatív kimenetelre vonatkozik? Mondok egy példát. Itt van Anna, aki képes azon töprengeni, mi lesz, ha szakít Balázzsal, aztán később botrányosan rossz lesz a kapcsolata a gyereke apjával, aki otthagyja, és majd nevelheti egyedül a kis porontyot, ahelyett, hogy maradt volna Balázzsal, éldegélnek békésen, amíg világ a világ. Eszébe sem jutott feltenni magának a kérdést: mi lesz, ha szakít Balázzsal, aztán megtalálja élete párját, gyerekei apját, akivel minden egyértelmű, közösek a célok, az elképzelések, és ők lesznek a legboldogabbak a Földön.

Mi lesz, ha nem találok újabb melót, mi lesz, ha kirúgnak, mi lesz, ha lerokkanok, mi lesz, ha nem lesz nyugdíj, ha elüt egy autó, ha belém csap a villám, megcsalnak, kibeleznek, eltipornak, leesik a fülem, kihullik a hajam, megöregszem és meghalok. Na, ez utóbbi legalább biztos. Mindenki meghal. De addig…

Szoktál olyanokat kérdezni magadtól: mi lesz, ha megtalálod álmaid állását; mi lesz, ha holnap megnyered a lottóötöst; ha kisüt a nap; ha este lesz időd a kedvenc sorozatodra; ha találkozol életed szerelmével az esti buliban; ha összefutsz egy jó baráttal az utcán; ha leadsz öt kilót; ha bezsebelsz ötven bókot; ha annyira vicceset hallasz, hogy lesírod a sminkedet; ha előléptetnek; ha megnyeri a versenyt a gyereked; ha találsz az utcán 5000 forintot; ha...

Na, eszedbe jutnak ilyen dolgok? Az utca napsütötte oldalán sétálsz, vagy szürke felhőcskével a fejed felett?

Bátorság? Vagy a borúlátás biztonságosabb?

Mi lesz, ha…

Tényleg. Mi lesz, ha merünk élni? De tényleg!

Én személy szerint egy dologtól rettegek. Hogy a halálos ágyamon azt kell bánnom, nem mertem lépni, haladni, felfeküdni a hullámokra, bízni és hinni abban, hogy minden megtörténhet, csak el kell engednem a félelmeimet.

Mint a régi viccben a zsidó, aki évekig imádkozik a lottóötösért Istenhez. Az Úr egyszer megunja, és leszól neki: „Az Isten szerelmére, vegyél már egy szelvényt, Ábel!”