Mottó: a józan kritikát sose keverd össze a képmutató ítélkezéssel!

 - Lineth -

„Az a nő, aki elhagyja a gyermekét egy férfiért, nem is anya, de nem is ember a szememben. Nyomj egy lájkot, ha ezzel te is egyetértesz” – állt a fészbúkos posztban.

Azóta nyomaszt ez a mondat. Miért? Mert hiányzik belőle a józan kritika. Ugyanis, ha a megítélés kárhoztatásba csap át, lehetetlenné teszi a megbocsátást és a javítást is.

Nekem mondjuk, nem lenne bátorságom jóvátenni a vétkemet, ha megvetnének érte, nem lenne erőm bocsánatot kérni, azt hiszem, a világból is kiszaladnék, szégyellném magam. Annyira, hogy képtelen lennék változtatni.  De lehet, hogy én vagyok a gyenge.

Most mondom, nem hagynám el e gyerekeimet, és nem gondolom azt sem, hogy helyes ilyet tenni. Egyszerűen azt érzem, hogy semmilyen jogalapom sincs azt mondani egy gyerekét elhagyó nőre, hogy nem ember.

Azért, mert valamilyen tettet nem tartunk helyesnek, morálisnak, erkölcsösnek, még nem kell eltaposni, kirekeszteni az illetőt, aki tette. Itt persze nem a bűncselekményekről beszélek, az teljesen más lapra tartozik.

Ismerek egy nőt, aki elhagyta a gyerekét egy férfiért. Sosem volt mintaanya, sőt, jó anya sem volt. A pasijának – mert sosem házasodtak össze -, már az elején megmondta, ha szétmennek, a gyereket nem viszi magával. A pasi ezt tudta, elfogadta, akkor is, ha nem tapsikolt az örömtől ezért. Ő szerencsére jó apa, imádja a fiát, és mindent megtesz érte, amit csak lehet.

Zita, amikor elköltözött a pasijához, megengedte az exnek, hogy a közös gyerekkel a lakásban maradjanak. Mert a lakás Zitáé, legalább a megszokott környezet ne változzon és albérletet se kelljen fizetniük. Csengeti a gyerektartást is, mondjuk ez a minimum.

A pár már lassan két éve különvált, a pasi pedig egyedülálló apa lett. Meló előtt rohan a suliba a gyerekkel, meló után rohan a suliba a gyerekért, otthon társas, mesélés, hétvégén fociznak, ha jó az idő, kirándulnak, minden reggel veszekednek a fogmosáson, és minden este rimánkodik, hogy kevés vízben zuhanyozzon a fia.

Zita hetente kétszer átugrik, a legtöbb vasárnapot a fiával tölti. Szigorúan a régi lakásban, mert Zita új pasija nem szereti a gyerekeket, ezért oda nem mennek. Még sosem vitte az új lakásba a fiát, két év alatt egyszer sem aludt náluk.

Így élnek. Elhagyta a fiát.

Zita gyakran szétesett. Elalszik, rohan, kimennek a fejéből programok. Hajdanában megesett, hogy elfelejtette az anyák napját az oviban, Dani volt az egyetlen kisgyerek, aki anyu nélkül ünnepelt. Zita gyakran lekési Dani versenyeit, jó, ha az eredményhirdetésre odaér. Az iskolai dolgokban egyáltalán nem vesz részt. Abba viszont beleszól, hogyan legyen levágva a fia haja, és mindig kiakad, ha sapka helyett a kapucnit húzza a fejére a gyerek. Mert az olyan proli, állítja. Zita a távolból ügyeli Dani étrendjét, és nehezményezi, ha sok csokit kap.

Mondhatnánk, hogy Zita önző. Önző dög. És igazunk lenne. Tényleg az. Hogy egy további példával szemléltessem, a múltkor azért nem akart elmenni az anyák napi ünnepségre – igen, ez egy neuralgikus pont -, mert hátha a gyerek nem mond majd neki verset. Csak az apjának. És az milyen ciki lenne. Mondjuk, ebben igaza van, vérciki lenne. Biztos az egész osztály erről beszélne, az összes szülő erről pusmogna. Na, igen. És Zita ezért nem akart elmenni. Hogy ne érezze magát kellemetlenül. Zoli azt mondta erre, hogy kitekeri a nyakát, ha meg meri tenni.

A kisfiú az ünnepség előtti napokon csillogó szemmel kérdezte nagy titokzatosan az apját, sejti-e, hogy ki fog az osztályból az apukájának verset szavalni. Zolit meghatotta a gesztus, és izgult, hogy Zita is kapjon verset.

A slusszpoén, hogy Dani tényleg nem készült volna verssel. Az utolsó pillanatban tanult meg egy négysorosat, mert Zoli – új barátnője kérésére –, odatelefonált a tanár néninek, hogy mindenképpen szavaljon Dani az anyukájának is.

Az új barátnő én vagyok. Rögtön tudtam, nem hagyhatom, hogy Zita vers nélkül maradjon. Elképzeltem, mekkora szégyen lenne neki, ha ott ülne kukán a padban, vers nuku, bánat, keserűség viszont ezerrel. Egész életére beleégne ez a dolog.

Megérdemelné? Igen. De ha nem muszáj, minek? Kinek lenne ettől jobb?

Zita végül elment az ünnepségre. A fia verset is mondott neki. Egy négysorosat. Aztán az apjának is mondott verset anyák napján. Mert neki ő az anyukája is, meg úgy egyszerűen a mindene.

Szerintem ebben a történetben Dani a lényeg, ő legyen majd egészséges felnőtt.

Tudom, hogy Zita viselkedése silány. Ez csupán állásfoglalás a részemről jó és rossz között. Megítélem őt, nem elítélem. És segíteni akarok. Nem neki, hanem Daninak és Zolinak. Szerintem így nem válik a teljesen jogos és igaz vélemény könyörtelen bíráskodássá, és egyedül így lehet a helyzetből a legjobbat kihozni. Sehogy máshogy.