macassy
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Szép is volt, okos is. Szerette a jó társaságot, a kirándulást, meg a munkáját is. Egy ügyvédi irodában volt jogi asszisztens. Mindennap ugyanabba a kifőzdébe ugrott ki ebédért, egy alkalommal, mikor épp a sárgaborsó főzelékére várt – imádta, főleg tükörtojással – belovagolt a szőke herceg. Persze valójában nem lovon jött, hanem gyalog, és szerelmi vallomás helyett kért egy menüt. Később volt vallomás is, romantikus lánykérés egy balatoni csónakban, világraszóló lakodalom.
Most jönne az a rész, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak, de a hétköznapok általában nem hasonlítanak a tündérmesékre. Erre a lány akkor jött rá, amikor azzal szembesült, attól a perctől kezdve, hogy otthon van egy kicsi babával, és már nem dolgozik az ügyvédi irodában, a férje szemében közönséges naplopóvá változott.
Te nem csinálsz semmit, egész nap csak gyerekezel az én kontómra – legyintett folyton élete párja, aki forintra leszámolta hó elején a kosztpénzt az asztalra.
A lány egy darabig érvelt, mondván, hogy a háztartás és a pici ellátása igenis munka, de aztán abbahagyta. Bár nagyon bántotta, és megalázónak érezte, el kellett fogadnia a helyzetet – titokban abban reménykedett, ha majd bölcsibe adja a gyereket, változik a felállás. Visszamehet dolgozni, és akkor talán újra az lesz a fiú szemében, ami régen volt. Felnőtt, független, vonzó nő, jól fizető állással, önálló véleménnyel és akarattal. Mert most csak egy kosztért és kvártélyért güriző bentlakásos házvezetőnőnek nézik otthon.
Nem tudom, nektek mi a véleményetek róla, de engem eléggé elgondolkodtatnak az ilyen történetek, főleg, hogy sajnos nem egyedi, elszigetelt esetről van szó. Ismerek olyan párt is, ahol – bár mindketten dolgoznak – a nőnek semmi beleszólása nincs a közös pénzügyekbe, a fizetését minden hónapban beadja a „közösbe”, kap valamennyi háztartáspénzt, de ha meginna egy kávét munka után a barátnőivel, akkor kérnie kell…
Ezekben a sztorikban nekem általában az a fura, hogy nem eredendően zsugori pasikról és esztelenül költekező csajokról szólnak, de mégis ilyen felállásban működik a kapcsolatuk. Félreértés ne essék: semmi gond nem lenne ezzel, ha mindkét fél boldog és elégedett lenne, de nem ez történik.
Úgyhogy bármennyire is kínos, és egy csöppet sem romantikus, egy kapcsolatban muszáj beszélni a pénzről. Nyíltan kell(ene) kommunikálni arról, hogy ki hogyan képzeli el a közös életet az anyagiak szempontjából. Külön kasszát szeretnétek vagy egy közös bankszámlát? Ha ez utóbbi mellett döntötök, akkor ahhoz kinek legyen hozzáférése? Mi legyen a kötelező kiadásokkal? Érdemes megállapodni abban az összegben is, ami felett közösen döntünk a vásárlásról – ezzel rengeteg csúnya veszekedést meg lehet spórolni.
Én személy szerint nem hiszek az én pénzem – te pénzed felállásban, számomra fontos, hogy a kapcsolatomban ne az határozza meg a helyzetemet, hogy mennyit keresek. Ha családunk lesz, nyilván egy darabig nem fogok munkába járni, de jó érzés tudni, hogy a férjem ezt az időszakot is éppen olyan hasznosnak és fontosnak tartja, mint én. Nem leszek kevesebb a szemében, ugyanannyira tisztel majd. Persze ehhez az is kell, hogy én se egy két lábon járó, beszélő bankkártyát lássak benne…
Természetesen nincs egységes recept, és nyilván sokkal bonyolultabbá válik mindez egy mozaikcsaládban, de azért az mégiscsak nonszensz, hogy 2016-ban, Magyarországon még ilyen sokan gondolják úgy, hogy a családi pénzügyminiszter csakis egy ember lehet, a férj. Az asszony csak hallgasson, ha keres, adja oda a fizut, ha meg otthon lébecol a kölkökkel, fogja be a száját.
Az anyagi függőség, a kiszolgáltatottság egyfajta bántalmazás. Ugyanúgy tud fájni, mint egy pofon. Aki nem hiszi, járjon utána.
