Házasság. Magyarországon minden második válásba fullad. Valamelyik sosem működött. De akadnak olyanok is, ahol nagyon jól mentek a dolgok. És mégis válnak.

Létezik egy érdekes jelenség: a sokáig működőképes kapcsolat, amiben a felek egy idő után képtelenek közös döntéseket hozni, ezért elválnak. Eztán jön a meglepő fordulat: újra képesek lesznek csapatban játszani. Működtetnek egy közösséget, immáron házasság nélkül.

A minap együtt ebédeltem egy ismerősömmel, aki a válásáról mesélt. Azt mondta, azóta vannak jóban, amióta külön élnek. 14 évig voltak együtt, ebből 10 jó évük volt. Az utolsó négyben valami elkezdett korrodálódni, nem tudtak problémákat megoldani, elbeszéltek egymás mellett, hallgattak, elnyomtak, és visszafojtottak. Ugyan voltak párterápián – ahol közösen röhögtek a mediátoron -, de ez sem segített. Kérdeztem, miért nem kerestek másik segítőt, ha ezen csak röhögtek. Azt mondta, szerinte korábban tudták, hogy ez az egész veszett fejsze nyele, mert ők külön akarnak már lenni.

Igen… Ahogy döntés kérdése az elején kimondani az igent, ugyanúgy döntés kérdése a végén is kimondani a nemet. Azt hallottam a múltkor, hogy ha az emberek annyi energiát fektetnének a meglévő kapcsolataik javításába, mint amennyit egy új építésébe, akkor durván csökkenne a válások száma.

De az emberek valamiért a krahácsoló, döcögő párkapcsolatukat inkább kidobják a kukába.

Lehet ugyan, hogy egy kicsit ülnek a betegágy mellett, imádkoznak, kérdezgetik a feljebbvalót, hogy akkor ez most tényleg halódik-e, de rohadt kevesen vesznek gyógyszert is, hátha rendbe jön. Magától nem sok minden javul meg. Persze, immunrendszer, miegymás, de néha kell a doki, mert azok, akik bármiféle segítséget igénybe vesznek, legalább megpróbálták. Ehhez persze kell az akarat, mert ha a szíved mélyén tudod, hogy ezt te már kidobtad, akkor a legjobb szakember sem fordíthat a folyamaton.

Most nem megyek bele abba a kérdésbe, hogy valamit tényleg ki kell dobni, a tudatosság fontosságát sem elemzem. Azokról a párokról beszélek most, akik éveket húztak le egymás mellett szeretetben. Ott kimondhatjuk, hogy a dolog működőképes, csak oda kellene/kellett volna figyelni rá.

Náluk gyakori jelenség, hogy válás után rendeződik a kapcsolat. Na, nem úgy, hogy újból összejönnek. De mégis, működik a kommunikáció, egyezségre jutnak, megtalálják a közös nevezőt. Kompromisszumkészek lesznek. Be tudnak osztani időt, produktívak, megbeszélik a gyerekek dolgát, és a többi. Ez az ismerősöm is arról számolt be, hogy soha nem volt annyira jó a kapcsolata a volt feleségével, mint most.

Hogy van ez? Vajon a közelség okozza? Aztán meg a távolság? Tisztán látszik, hogy adott emberpár képes minderre, akkor mi a francért váltak el? Mit gondolnak ezek az emberek a jó párkapcsolatról? Milyen szerintük egy jó házasság? Milyen, ha nem olyan, amit most működtetnek házasság nélkül?

Talán tündérmesében élnek? És ha a tündérmese és az élet már nem fedi egymást, akkor mennek tovább az álmaik után? Tényleg, mivel lett több az életük most? Mi tartotta vissza őket attól, hogy működtessék? És miből gondolják, hogy a következő kapcsolatuk nem fullad bele ugyanebbe az ingoványba?

Arra jutottam, hogy ezek az emberek nem vették észre, a nézeteltéréseik jelentős része nem is volt probléma. Csak így élték meg a kinek-legyen-igaza kérdést.

Válás után hirtelen nem lesz tétje, hogy éppen kinek van igaza. Mintha lekerülne róluk a súly, hogy ezt jól kell csinálni. Mintha lekerülne róluk a súly, hogy hibázhatnak. Mintha lekerülne róluk a döntés súlya. Olyan, mintha elvesztenék a felelősség terhét. Mintha lenne egy olyan koncepció ezekben a párokban, hogy a házasságban a lét a tét, az életükkel játszanak, és az bizony nem akármi. Ott vagy nekem van igazam - mert az éééén életem, az éééén döntésem -, vagy senkinek. Ezért ráparáznak a mindennapokra, a hogyanokra. És képtelenek lesznek megbeszélni a dolgaikat, mert fontossá válik, hogy a saját elképzeléseik érvényesüljenek, hiszen ÉN jobban tudom, hogy is kell ezt csinálni.

Válás után ez az egész nincs többé. Már nem számít, kinek van igaza, csak a megoldás. Miért? Mert két élet és sors lett újra az egyből. Innentől már csak meg kell oldani a dolgokat, és ahhoz együtt kell működni. Döbbenet. Mert megy az, ami előtte nem ment. Csak el kellett válniuk.

De vajon tényleg? Nem jártak volna sokkal jobban, ha előbb tanulnak meg lazulni?

Muszáj az életet ennyire komolyan venni?