macassy
Az utóbbi időben megint csöndben voltam. No nem az életben, csak itt a blogon. Túl sok minden történt körülöttem, körülöttünk – új munka, házvásárlás, lakáseladás, utazás - , és a nagy zsizsegés közepette képtelen voltam leülni írni. Mert az írás számomra a hallgatással kezdődik. Befészkeli egy téma magát a fejembe, és onnantól kezdve egy kicsit mindig befelé figyelek. Ha öt percig, akkor öt percig, ha két napig, akkor két napig – mikor, mit dob az élet és a Nagy Forgatókönyvíró. Most nem jött ez az érzés, ez a fajta odafordulás, egészen tegnap estig.
Akkor ugyanis a buszon elcsíptem egy beszélgetést, amelyet két lelkes amatőr környezettudós folytatott. (Szeretek békávén hallgatózni, ha még nem említettem volna.) Sétáló fákról beszéltek, amelyek Dél-Amerikából származnak.
Azt mondták, ezek a növények a gyökereik segítségével „továbbállnak”, ha valami veszélyezteti őket. Ha rájuk dől egy másik fa, elmocsarasodik vagy éppen kiszárad a területük, esetleg megtelepedik rajtuk egy növény, új gyökereket eresztenek, és a régieket elvágják. Miután az új gyökerek megkapaszkodtak, a fa kissé előrehajol, és a régi gyökereit a levegőbe emeli. A folyamat, ahogy a fa áthelyezi magát egy szilárdabb területre, vagy olyan körülmények közé, ahol több a napsütés, hetekig vagy akár hónapokig is eltarthat, de nem gond, ha kell, újrakezdik.
Ez az, ami szöget ütött a fejembe, miközben a buszon zötykölődtem. Nem gond, majd újrakezdem. Ehhez a mondathoz – és a belőle következő tetthez – óriási erő kell.
Mert nem könnyű kiszakadni egy rossz szituációból: felmondani egy pocsék munkahelyen, lezárni egy rossz, működésképtelen kapcsolatot, lejönni egy rossz szokásról, megszabadulni egy függőségtől, eldönteni, hogy felhagysz a kishitűséggel, a mozgásszegény életmóddal… A megszokott dolog, élethelyzet, még ha szörnyű is, egészségtelen, testnek, léleknek egyaránt, vagy csak szimplán szorít, akár egy rossz cipő, ismerős. És ez megnyugtat, és abba a hamis illúzióba ringat, hogy mindaz, amit nap mint nap megtapasztalsz, nem is olyan vészes.
És akkor hazudni kezdesz magadnak. Nem is olyan szemét a főnök, másnak sokkal gázosabb melóhelye van. A pasim tulajdonképpen szeret, csak nem tudja jól kifejezni az érzéseit. Jó nekem így, ahogy van, ne is figyelj rám, csak a fáradtság beszél belőlem, nem panaszkodom. Nem, nem gyomorgörcsöm van reggelente, hanem csak elkaptam egy vírust, ami nehezen múlik. Hogy miért nem alszom? Hát, mert nagy a meleg. Meg frontok is vannak.
Ismerős, ugye? Fogadjunk, hogy mondtál már hasonlót Te is. Én biztos. A gond ezekkel a mondatokkal csak az, hogy egyrészt nem igazak, másrészt nem visznek előre. A stressz Veled marad, ami önmagában még nem lenne baj, mert az csak egy hiú ábránd, hogy azt ki lehet iktatni. A stressz az élet sója, vallotta Selye János világhírű magyar stresszkutató.
Stressz tehát mindig lesz az életünkben, csak ki kellene alakítanunk a megküzdési stratégiákat. Hogy tudjuk, mikor érdemes alkalmazkodni, és mikor továbbállni.
Ahogy a híres ecuadori sétáló fák teszik, akikről hazatérve, némi guglizás után ugyan kiderült, hogy csodálatos helyváltoztató képességük finoman szólva is erős túlzás, mindesetre a lenyűgöző, fantasyba illő kinézetű növények már időtlen idők óta ott vannak a trópusi esőerdőben. Élnek és túlélnek. És újra meg újra kihajtanak.
