mottó: "csak egy emlék, sosem volt lázas, vak zuhanás..."

 - Lineth -

Felfigyeltél rám. Kerestél, kérdeztél, mindennapossá váltál. Mindenfélét mondtál. És érzelmekről akartál beszélni. Én nem. Kérdezted is, miért kerülöm ezt a témát. Ugyan, mit? Az érzelmeket? Kedves ismerkedés van, mozgolódó vágyak, érintések. Semmi több. Még. „De miért fontos ez neked?”, kérdeztem. „Mert szeretném, ha boldog lennél”, válaszoltad.

Észreveszem én az élet szépségeit, az apró örömöket, te is az vagy. Még jelen vagy.

Hozzám értél titokban, mélyen a szemembe néztél, és csak mi voltunk a világon a legnagyobb társaságban is. Nem rózsaszín romantika ez, de jót játszottunk, titkolóztunk és csak mi tudtuk, hogy összekapcsolódtunk. Tudod, nagyon tetszett ez a játék, és szívesen folytattam is volna. De a beteljesedés megállíthatatlanul dübörgött felénk. Nem voltam félénk. Te pláne nem. Akartuk, hogy megtörténjen, körbetáncoltuk egymást, lassan közelítettünk, óvatosan érintettünk, aztán csak gyorsult-gyorsult minden, képtelenek lettünk volna abbahagyni, aminek egyáltalán nem is akartunk ellenállni.

Átadtam magam neked, te pedig birtokba vettél, és az az éjszaka tényleg jól sikerült. Tényleg.

A reggel kicsit szemérmes, de békés volt. Azt mondtad, indulsz, megcsókoltál. Érzékien csinálod, nincs mese. Megfogtad a fenekemet, azon a szenvedélyes, csak rád jellemző módon, szia, köszöntél, és kiléptél az életemből. Múlt lettél.

Hálás vagyok ezért az intermezzóért, akkor is, ha már vége anélkül, hogy elkezdődött volna.

Egyedül vagyok, már régóta, és ez csak néha zavar. Annak ellenére, hogy mindig volt mellettem valaki, mégis egyedül voltam. Azt hiszem, erről én tehetek. Meg a félelmeim.  De nem bánok egyetlen pillanatot sem, imádom az életemet.

Te voltál a hazugságom, én pedig a tiéd, és mindamellett, hogy könnyű szívvel gondolok az egészre… Olyan jó volt sütkérezni a figyelmedben, a fenébe is! Gyorsan jött, gyorsan ment, de maradhatott volna még egy kicsit. Nem?