-macassy-

Visszavonhatatlanul beköszöntött a tavasz. Pitypangok nyílnak az árokparton. Sünik osonnak a kertek alatt, a régi házfalakon pedig már sütkéreznek a gyíkok. Lehet heverni a fűben, napszemüveg mögé rejteni a tekintetet, esténként kiadósat sétálni, vagy épp biciklire pattanni, és nagy kanállal habzsolni az életet.

És akkor bevillan. Egy érzés, egy gondolat, egy beszélgetés formájában. Vagy éppen egy nekrológon keresztül. Őszinte, fájdalmas sorokat olvastam valakiről, aki hosszú betegség után, mégis váratlanul ment el. Mert a halál ilyen: nem tudsz előre készülni rá, mint egy vizsgára. Hát ő is így tűnt el.

Valójában nem is ismertem. Csak egy diák volt számomra a sok közül, akit egy héten kétszer láttam az iskolában, ahol felnőtteknek tartottam különböző képzéseket. Tudtam a nevét, az arcát, néha meghallgattam, néha nem. Személytelenül, érdemjeggyel osztályoztam a munkáját. Egyetlen név volt egy hosszú névsorban, egyetlen szempár egy zsúfolt osztályteremben.

Önéletrajzot kértem tőle, ahogy mindenkitől a teremben. Lehet szabálytalan is, olyan, ami rólatok, az álmaitokról árulkodik – mondtam nekik. Az övé az lett. Felsorolta diplomáit – néggyel is büszkélkedhetett – képesítéseit, bizonyítványait. Aztán egy betegség nevét. Furcsa, idegen szó volt, az óra után sokáig keresgéltem az interneten, míg rájöttem, mit is jelent. Megrémültem attól, amit találtam.

Diplomák, egyetemi karok nevei, aztán egy ritka szindróma neve egy kitépett füzetlapon. A papír alján pedig egyetlen mondat: Próbálok jobb ember lenni. Elolvastam, és éreztem, hogy ennyi. Ennyi a lényeg. Egyetlen mondatban össze lehet foglalni. Csak azt sajnálom, hogy neki már nem tudom megköszönni.