Lineth
Egy éve mozgolódott bennem, hogy szakítanom kell a médiamunkás léttel. Dolgoztam TV-ben, online és nyomtatott orgánumoknak, belekóstoltam a háttérmunkába is minden szinten. Telt-múlt az idő, mint a népmesében, és egyre erőteljesebb lett az érzés.
Egyrészt az alkalmazotti lét mázsás súlya eszméletlenül nyomott már: a hülye kérések (keress olyan embert estére, akinek levágták a lábát, és rájött, hogy tévedés volt); a felvállalhatatlan utasítások (akkor most ollózd össze az anyagot, adom hozzá a cikkeket); a megkérdőjelezhetetlennek beállított előírások (mi ezt így szoktuk); az érthetetlen elvárások (kreatív szövegíró – 8 órás állás, irodában), ami konkrétan szívszorító volt. Rosszul lettem tőle. Kiütéseim is lettek, allergiám, és kórosan kókadoztam a fáradtságtól. Nem voltam túl jó bőrben.
Másrészt azt éreztem, hogy az égvilágon semmit sem adok hozzá a dolgokhoz, legalább ne vegyek el belőlük. Bizony, a világ egy csöppet sem lett jobb hely attól, hogy én médiamunkás vagyok, sőt, voltak olyan idők, amikor szerintem rosszabb is lett. Legalábbis kicsiben, a mi kis mikrokozmoszunkban, amit Magyarországnak hívnak. Manapság a médiamunkás létben nem nagyon tudok olyat elképzelni, hogy bármit is jobbá teszel. Mondjuk kivétel a sport és a humor. Egyikhez se értek annyira. Na jó, a humorhoz igen, vicces vagyok, de azért nem annyira.
A közéletet hagyjuk, fertő az egész, a politika napláne, a kultúráról egy darabig azt hittem, hogy szabad terület (ne röhögj), aztán rájöttem a tévedésemre. A műsorok többsége koncepciótlan koppintás mindenhol, mélységnek, tartalomnak abszolút a híján vannak. A nézettségért folyó ádáz küzdelemben a minőséget elfelejtik, sőt mi több, szükségtelen hátráltató tényező. A pénz az egyetlen mozgatórugó. Nem jut most eszembe innovatív magyar sajtótermék, de lehet, hogy nem gondolkoztam rajta eleget.
De tény a tény, hogy ha szeretnék lábon kihordani még pár évtizedet, akkor a médiamunka nem jó célterület a pénzkeresésre. Hozzáteszem, arra se nagyon alkalmas, hogy élj, amúgy egyszerűen, kispolgárian és simán. Mert az életedet annyira behálózza a meló, hogy ki sem látsz belőle, és én ugye nem azért élek, hogy dolgozzam, hanem azért dolgoznék, hogy éljek. Újabb közhely, de rohadtul igaz.
Szóval döntöttem, vagyis az élet arra rugdosott, hogy váltsak. Amikor a legutóbbi munkahelyemen csak annyit kértem, hogy hadd legyek külsős, nem mentek bele. Itt kell megjegyeznem, hogy hazánkban teljesen unortodox ez a létforma, a főnök meg van arról győződve, hogy a munka csak akkor megy, ha az alkalmazott szem előtt van. Haha! Természetesen vannak olyan területek, ahol ez a jelenlét elengedhetetlen, én most arról beszélek, amikor más a helyzet. Arról, amikor a teljesítménynek egyenesen jót tesz a szabadság. Arról, amikor a lényeg, hogy a munka el legyen végezve. Például bárhol lehet írni, még irodában is. De azért tudok erre jobb helyeket. A kreativitásnak szabadság kell, hányszor mondjam még?
Arról nem is beszélve, hogy a munkamorálom abszolúte felhatalmaz arra, hogy külsős legyek, mert vagyok annyira fegyelmezett, hogy amit kell, megcsinálok. És ha nem, még mindig azt lehet mondani, hogy ki vagyok rúgva. Hát így meg én léptem ki. Mondhatom, nagyon jó deal volt.
Egyszer egy színész azt mondta nekem, hogy szabadúszónak lenni olyan, mintha fejest ugranál egy medencébe, és nem tudod, hogy van-e benne víz. Tényleg ilyen.
40 évesen azonban eljött a pillanat, amikor azt kellett mondanom, elég. Vagy most cselekszem, vagy azon fogok sírni a halálos ágyamon, hogy elkúrtam. Az életemet. Nem voltam bátor, nem próbáltam meg, nem engedett a saját félelmem, és így ki sem derült, hogy mi lett volna a döntésem következménye. Nos, ez az, amit nagy ívben el akarok kerülni. Inkább botladozom, hibázok és javítok, korrigálok és lépegetek, mintsem napjaim minden percében szégyelljem magam önmagam előtt a beszariságomért.
Következő alkalommal arról a rémálomról írok, amit egy coach iskolában tett látogatásomkor éltem át.
