-macassy-

Pocsék hét volt a lány mögött. Talán a legrosszabb, amióta dolgozik. Nem a munka volt sok, nem a feladat gyűrte maga alá, hanem az emberség és a becsület teljes hiánya. Hitt benne, hogy elsősorban emberek vagyunk, és csak másodsorban főnökök vagy beosztottak. Hogy nem lehet a megalománia és a személyes szimpátia megléte vagy hiánya a munkaszervezés alapja. Hogy nem azért dolgozik nap mint nap, hogy legyen valaki, akibe bele lehet rúgni, hanem azért, mert a képességeivel hozzá tud járulni a cég sikeréhez, és a kapott talentumokat is kamatoztathatja. Hogy nem a sunyi félmondatok, az alamuszi talpnyalás és a verbális erőszak visz előre. Hogy vannak olyan belső értékek, amelyek mindig, minden körülmények között meghatározzák, mi a helyes, mi a becsületes. Még a munkahelyen is.

Egész héten zakatolt benne a düh. Időnként azt hitte, el tudja nyomni, de akkor hirtelen újra előtört. Néha félálomban érkezett, az volt a legrosszabb; álmában reménytelen párbeszédekbe bonyolódott, és már nyomott hangulatban ébredt és állt neki a napi mókuskeréknek.

Érezte, hogy ez így nem mehet tovább. Nem toporoghat tovább egy helyben, tétlenül várva, hogy majd varázsütésre megjavul minden. Lépni kell.

Ezen morfondírozott szombat délután is, mikor kiment a Merzse-mocsárhoz. A víz mindig nyugalommal töltötte el, valahogy elhallgatott benne minden gyötrődés, így volt ez akkor is, ha úszott, a vízparton üldögélt, vagy épp egy forró fürdőt vett.

Cuppogott a sár a lába alatt, ahogy a madárleshez közeledett. Felkapaszkodott a meredek lépcsőkön, a magasból belátta az egész mocsarat. Középen egy hattyú nyújtotta kecses nyakát, a nádas szélén két szárcsa civakodott, fecskék cikáztak a víz felett.

Mindig meglepte ez a nyüzsgő, sokszínű madárvilág, úgy érezte, nagyon messze van a fővárostól, holott ez is Budapest. Néha elrobog a vonat, és hallani, ahogy felszáll egy repülő. A természet azonban nem zavartatja magát: a víz kinyújtózik a fapadokig, csicseregnek a madarak, susognak a fák, a nádas, jó lenne tudni, mit mondanak, feltéve, ha üzennek egyáltalán valamit. Mert most nagyon kéne egy jel. Hogy tudja, merre tovább.

Elkezdett esni, csendes tavaszi zápor volt. Kopogott az eső a madárles tetején, fodrozódott a víz, majd kisimult, akár homlokon a ránc. A lány beleolvadt a közegbe, tüdeje mélyen beszívta a nedves föld friss illatát, hallgatta a szélzúgást, a sokféle puha neszt, és érezte, elcsitul benne a harag. Már nem dörömbölt az igazságérzete, nem dolgozott benne a dac, egyszerűen a helyére billent minden.

Akkor, ott, a Merzse-mocsárnál állva még nem tudta, merre lépjen a munkahelyi labirintusban. De azt már igen, hogy képes lesz a döntést józanul, higgadtan meghozni. Nem vagy egyedül, menni fog, súgta a szíve, és akkor már azt is sejtette, ez a tudat elkíséri akkor is, ha már nem hallja a lombok susogását és a madarak énekét.