-macassy-

A napokban összefutottam valakivel, akit már vagy ezer éve nem láttam. Együtt jártunk oviba, minden nap homoktortákat sütöttünk az udvaron, és eldöntöttük, hogy felnőve cukrászdát nyitunk majd. Néha összevesztünk azon, hogy a fal is rózsaszín legyen-e, vagy elég, ha csak az asztalok és a székek virítanak pinkben, de ettől függetlenül szentül hittük, hogy húsz év múlva süteményt árulunk majd.

A homoktortákat többnyire előbb-utóbb szétrugdosták a fiúk, az ovis barátságból nem lett közös vállalkozás, de a váratlan találkozás elgondolkodtatott. Hova tűnnek a gyerekkori álmok? Egyáltalán: vállalhatók-e, megélhetők-e felnőttkorban?

Én elég sokáig tanár akartam lenni. Órákat adtam a plüssállatoknak, és időnként a testvéreimet is megpróbáltam rávenni arra, hogy legyenek a diákjaim. Szerencsés vagyok, néhány évig megadatott, hogy taníthattam, és annak ellenére, hogy felnőttként rájöttem, pedagógusnak lenni sokkal küzdelmesebb, mint ahogy tízévesen képzeltem, élveztem a tanítást.  Szerettem a diákjaimat, és ők is engem, és őszintén hittem, segíthetek nekik abban, hogy a legjobbat hozzák ki magukból.

Kicsi koromtól fogva érdekeltek a könyvek. Ötéves koromban rendszeresen nyaggattam a szüleimet, hogy tanítsanak meg olvasni. Amint megismerkedtem a betűk világával, azonnal beszippantottak a történetek, és ez a mai napig is így van: ha belefeledkezem egy jó regénybe, felőlem akár bombát is robbanthatnak. Én ugyanis lélekben máshol járok… Számomra az olvasás flow-élmény a javából.

Amikor már magabiztosan olvastam, rögtön elkezdett vonzani a szövegalkotás is. Imádtam a fogalmazás órákat! Az élet pedig úgy alakult, hogy nap mint nap írnom kell, ez a munkám, azonban a napi mókuskerékben szédelegve mintha elfelejtettem volna, hogy tulajdonképpen megkaptam a sorstól, amit akartam. Lehet, hogy nem pont úgy, ahogy képzeltem, de megadatott. Különben is, ki akadályozza meg, hogy a mostani életünket közelítsük a gyermekkori elképzelésünkhöz?

Magyarországon mindenki fáradt, mást se látok a metrón, mint megfáradt embereket – mondogatja egy külföldi rokonom. Mert sok a munka, be kell fizetni a csekkeket, törleszteni kell a hitelt, a gyerek már megint kinőtte a cipőjét, kihasználnak a munkahelyen, amit különben is utálok, nem is azt csinálom, amit szeretek… STOP. Éld. Az. Álmaidat. És semmiképp se sirasd el az életedet. Nincs lehangolóbb, mint amikor legyintünk önmagunkra. Tény, hogy meg kell harcolni a mindennapok kis csatáit, de sokkal jobban felvértezhetjük magunkat, ha nemcsak a következő buktatóig látunk.

Úgy hiszem, a gyermekkori álmainkat nem a véletlen szülte, csak valahogy mégis hajlamosak vagyunk magunk mögött hagyni őket az évek során. Idővel megtanuljuk, hogy az ágy alatt nem lakik szörny, kiesnek a tejfogaink, és elkopnak az álmaink. Ha hagyjuk. Kishitűségből, megfelelési kényszerből, vagy egyszerűen azért, mert lusták vagyunk tenni érte.

Néhány hete a dinnyési Várparkban jártunk, ami egy egészen különleges tárlat. Középkori magyar várak kicsinyített másai között bolyongtunk, a valósághű, eredeti anyagukból – fából és kőből – készült épületeket egyetlen ember készítette. Szerencsénk volt, épp válthattunk vele néhány szót. Mikor azt kérdeztem tőle, honnan az indíttatás, hogy létrehozzon egy ilyen magángyűjteményt, a válasz meglepően rövid volt. Sráckoromban imádtam az Egri csillagokat – hangzott a felelet. Ennyi az egész. A többi már csak munka és kitartás kérdése.