-macassy-

Kétség nem fér hozzá, hogy mi, nők, jobban átlátunk a káoszon. Akárcsak a zsenik. Csakis ezzel magyarázható, hogy pakolás, csomagolás terén verhetetlenek vagyunk a férfiakkal szemben.

Az én fejemben – mintegy ráhangolódásképpen - minden nyaralás előtt létezik egy lista azokról a tárgyakról, ruhaneműkről, kozmetikai cikkekről, könyvekről, iratokról, strandcuccokról, amelyeket, ha törik, ha szakad, magunkkal fogunk vinni. Tapasztalatom szerint a teremtés koronái is rendelkeznek ilyen képzeletbeli listákkal. Csak az sokkal rövidebb. És nincs köztük esőkabát. Papucs. Úszószemüveg. Ez egészen addig így van, amíg meg nem érkezünk a szállásra. Ők ugyanis ott bővítik a listát, jobb később, mint soha alapon. Kicsit borús az idő, esőkabátot hoztunk? Kipakoltuk már a papucsot? Melyik táskába is tettük az úszószemüveget? – hangzik el a kérdés, és ha már itt tartunk, hadd hívjam fel a figyelmet ismét a férfiak és a ragozás egészen különleges viszonyára. Kétségkívül romantikus és meghitt lenne együtt, kéz a kézben betenni a bőröndbe a papucsot, esőkabátot, úszószemüveget, de valahogy mégis úgy hozza az élet, hogy ez egy egyszemélyes mutatvány.

Számomra mindig furcsa volt, hogy McGyver férfi, és nem nő. Akinek ennyi cucc van a zsebében, amiből bombát lehet csinálni, egészen biztos, hogy női aggyal rendelkezik. Most komolyan: ennyi mindent összekészíteni… ez inkább a nőknek megy könnyebben. Persze azért akadnak kivételek, a szüleim például eszményi párost alkotnak akkor is, ha csomagolásról van szó.

Gyerekkoromban minden nyaralás előtt óriási pakolásba kezdtünk, elvégre a 80-as, 90-es évek még nem a jól felszerelt családbarát szálláshelyekről voltak híresek, és öt embernek amúgy is sok cucca van. Pláne, ha visznek magukkal egy kutyát. Meg a teknősbékát, mivel épp nincs kire bízni. Az összes kicsit szétesett játékautót, mert azzal lehet roncsderbiset játszani. Egy jókora vödör Legót. Egy komplett Barbie-családot, négy évszakos ruhatárral.

Édesanyám derekasan állta a sarat, próbált minél kisebb helyre beszuszakolni minél több tárgyat, és sztoikus nyugalommal tűrte, hogy az összes olyan játékot, amire már vagy féléve rá se bagóztunk, hirtelen nélkülözhetetlennek tartottuk, és mindenképp magunkkal akartuk vinni a vállalati üdülőbe. Akkor csak szimplán jófejnek tartottam, de ma már tudom, mi volt emögött. Spórolt az energiáival. A konfliktus ugyanis rendre bekövetkezett. Mindig ugyanott: a kocsi csomagtartójánál. Édesapám komoly logisztikai kérdésként tekintett a holmik autóban való elhelyezésére, és szegény teljesen kikészült, mikor lelkesen kihordtuk neki a táskákat, játékhalmokat, és látta, hogy ez így mind nem fér be. Ahányszor valami számára logikátlan tárgyhoz ért – sajnos ezek számunkra viszont mindig magától értődően szükségesek voltak egy vízparti nyaraláshoz – dühösen közölte, hogy ezt nem visszük. Innentől a menetrend a következő volt: egyes, kettes, vagy hármas számú gyerek (attól függ, kinek a cucca esett áldozatul épp), bőgve berontott a konyhába, ahol anyu épp a lefagyasztott bablevest tette a hűtőtáskába, hogy kulináris szempontból is kifogástalan legyen a nyaralás, és elsírta a bánatát. A válasz kivétel nélkül mindig ugyanaz volt: vidd ki tíz perccel később újra.

És tudjátok mi történt? Apu másodjára mindig helyet szorított neki! Szerintem akkora svunggal állt neki a pakolásnak, amit három gyerek és néhány háziállat is nehezített, hogy észre se vette az „újrázást”.  

Nyilván lehetne vérre menő vitákat folytatni arról, kinek a dolga összekészíteni mindent egy utazáshoz. Fel lehetne kapni a vizet az összes Melyik táskába tettük – kezdetű kérdésen. Vagy azon, hogy minek magunkkal vinni az egész házat, ha nyaralni megyünk. Ha azonban így tennénk, valószínűleg nem várnánk olyan örömmel az együtt töltött időt, a közös pihenést. Ahol biztos, ami biztos, mindig van úszószemüveg. Betevődött a táskába.