- Lineth -

Szembejött velem a hír, hogy Sarka Kata elköltözött Hajdú Péterrel közös otthonukból. Ahogy telnek a percek és az órák, mindenféle részletek látnak napvilágot a történésekről. Kamionnal ment, vitt mindent, céget és gyerekeket.

A bulvár mocska mostantól rájuk ömlik. Azokra az emberekre, akik eddig a frontvonal előnyösebb oldalán álltak, náluk voltak az aknavetők. Most valahogy átkeveredtek a kereszttűzbe. Hajdú a fészbúkon kérte a publikumot, hogy tartsák tiszteletben a magánéletét.

Nos, ez a kérés véleményem szerint annyira szemtelen, hogy arra szavak sincsenek. Farizeus dolog ugyanis mások diszkrécióját, empátiáját kérnie egy olyan embernek, aki eddig abból élt és gazdagodott, hogy mások magánéletében turkált.

Emelt fővel kéne viselnie a sorsát, a rá váró furakodást-kutakodást. Úgy kéne válaszolnia a kérdésekre, ahogy eddig kérdezett, olyan faarccal kéne a legintimebb, legelvetemültebb érdeklődési hullámokat állnia, mint amilyen szégyentelenül tette fel eddig ő a kérdéseit. Már csak azért is, hogy megőrizze cseppnyi imázsát, ne röhögjék körbe, és ne foglalkozzanak vele még többet.

Ehelyett Hajdú Péter magánszférát kér, ami a többséget úgy hergeli, mint vörös posztó a bikát. A tisztelt publikum ugyanis azonnal átlátta a helyzet fonákságát. Olaj a tűzre minden elvonulási kísérlet, szerintem meg sem kéne próbálnia. Állja inkább férfiasan a sarat, mert egyszer fent, másszor lent – tartja a bölcsesség is.

Azok, akik jelenleg kárörvendenek, irigyek. Igen, azok. Ki merem ezt jelenteni mindamellett, hogy messzemenőkig elítélem az egész Hajdú-Sarka jelenséget, mindazt, amit képviselnek, és úgy általában a sallangos-értéktelen-kivagyi celeblétet.

Az emberek látták a jómódot, amit Hajdú esetenként kvázi hullagyalázóként építgetett, és most roppantul örülnek, hogy ő, akit eddig a tenyerén hordozott a sors, megkapja a magáét. Végre, végre, nehogy már neki jó legyen (nekem sem az), csak azt kapta, amit érdemelt, ez az általános hangulat. Undorít. Miért? Mert mindamellett, hogy a fagyi mindig visszanyal, nekem attól egy jottányit sem lesz jobb, ha neki rossz. Én bizony nem örülök senki szenvedésének. Akkor sem, ha az illető ellenszenves, és Hajdú Péternek hívják.

Undorít ez a mentalitás, ahogy azok az írások is, amelyek indokolhatatlan hangnemben fröcsögnek Hajdúról. Ezek a művek kizárólag szerzőiket minősítik amellett, hogy ugyanolyan szintre süllyednek, mint esetenként Hajdú. Mert kérdem én, mi lakozhat egy emberben, ami ekkora gyűlöletet generál Hajdú Péterrel szemben? Kiről szól ez a düh? Hajdúról? Nehezen hinném. Én például nem haragszom Hajdúra. Nem vagyok rá dühös. Az, hogy mindezt megtehette, a mai közízlést és elvárásokat, a szórakoztatóipari fertőt mutatja. A média kiszolgál, ez a nagy helyzet. Kiszolgálja a fogyasztót. Téged is.

Mint említettem, nem örülök a magánélete szétesésének. Miért tenném? Valami szerencsétlen vesztes vagyok talán, akinek az életében az az utolsó öröm, ha másnak is rossz? Nem kérem, én nagyon jól megvagyok a bőrömben. Szeretem magamat és a világot. Éppen ezért senki kínját nem élvezem.

Hozzáteszem, azok, akik most örvendeznek, ugyanúgy örültek Hajdú műsorában ezer más szerencsétlen közszereplő magánéleti bukfenceinek. A pletykára kiéhezett tömegek így kapják meg ugyanis azt az illúziót, hogy a történések középpontjában ők is ott vannak. Ha már náluk nem adódik érdemleges, megnézik, mi rejlik a híresség zárt ajtaja mögött. Pótcselekvés, amivel elvonják a figyelmet a saját unalmas perceikről. A celeblétet az emberek etetik. Azzal, hogy csámcsognak a cafrangokon. És a celebvilág már csak olyan, hogy tekintet nélkül Istenre és emberre dübörög, átgázol, és a romokon virágzik, hogy kiszolgálja az igényeket.