Mi kell a nőknek? Mármint mit akar egy nő egy férfitól? Ezt a kérdést teszem fel, persze, hogy ezt. Mi más foglalkoztatna ezen a verőfényes nyári napon?

Mondhatnám, hogy közvélemény kutatást végeztem a témában, de nem. Sőt, a barátnőimet sem kérdeztem meg. Úgyis mindenki mást mondana. Mindenki hosszan sorolná, hogyaszondja: legyen megbízható, hűséges, jóképű, okos, szellemes, szorgalmas, családcentrikus, csupasz mellkasú, vasaljon és legyen meg az összes foga. Maszlag.

Ugyan már, hölgyek! Ne kerülgessük a forró kását, nem vagyunk mi macskák! A férfi felé nyújtott egyetlen kívánalom, hogy dobjuk el tőle az agyunkat. Így egyszerűen, de minden téren.

Nekem legalábbis ez kell. Ha azt érzem, hogy a férfi az atomjaimat rengeti, és a tettei felérnek egy nukleáris katasztrófával a szervezetemben, akkor a helyemen vagyok. Az, hogy a pasi ezt mivel éri el, abszolúte egyénfüggő. (Megjegyzem, elvárások így is vannak például a fogazat épségét, az ápoltságot, agyi kapacitást illetően - de az tuti, hogy ezek hiába vannak meg, ha a titkos összetevő hiányzik). Összefoglalva: Minden nőnél máshol vannak a finom kapcsolók, de tuti, hogy megvannak, és bőszen várják, hogy valaki végre megnyomja őket.

A finom kapcsolók birizgálása instant agyeldobással jár, ami abban merül ki, hogy az illető nő azt érzi, megtalálták. Végre valahára.

Nekem az kell, hogy a férfi ragadjon el a holtponton, olyanokat csináljon velem, amit még sosem tettem, de olyan istenesen, hogy remegjen a combom utána, és kapkodjam a levegőt. Nos, ezt az állapotot fényévente (ami persze távolság és nem idő, naná) egyszer éri el nálam valaki, de akkor azt érzem, hogy bármi is lesz a dolog vége, érdemes folytatni. Mert izgalmas, jó, megismételhetetlen, kalandos és mámorító.

Nekem ez a férfiasság, amikor úgy adom át magam, hogy nem gondolkozom rajta, nem akarok erős lenni, nem akarok irányítani, de gyenge sem vagyok, csak létezem, ráhagyatkozással és bizalommal, a nőiességem kiárad, lágy vagyok, puha, ölelő, befogadó, mert végre valakinek mindezt oda lehet adni. Végtelenség uralkodik és bizalom, mindig hátradőlök és sosem ejtenek el. Ilyenkor nincsenek kérdések, elveszett az idő is. Nem félek beleadni magam, pillanatok vannak, egyik a másik után, különös ritmusban pergünk, és előtte bármi is volt, most csak ez van.

Olyan, mintha minden eddigi történés azért lett volna, hogy a közelébe sodorjon, hogy mellette legyek most. Például azért, hogy felmásszunk a Szabadság híd pillérére és acro jógázzunk, reptessen a levegőben, miközben a villamos mellettünk dübörög és száz turista minket néz, én meg őket fejjel lefelé, megtart két erős kar, izgulok, csak vigyorgok a világra, miközben belül háromszor meghaltam és újjászülettem ebben az élményben, de még 10 óra sincs.

Csak megyek mellette, és ékszernek érzem magam, ilyen rettentően közhelyesen, de tényleg csillogok, „mint harmatcsepp a menny levelén”, ránézek és azt mondom, tetszel nekem. Mert szép és magas és erős és férfias, simán felemel, én meg néha ugrándozom mellette, mert ha nem tenném, felrobbannék.

Agyeldobás.

Ez kell nekem.

Amikor megkérdezte más, hogy mi hiányzik, nem tudtam neki elmondani, hogy ez. Mert ez elmondhatatlan. Hogy vallhatnád be valakinek, hogy nem őrülsz meg érte, hogy „csak” szereted, mélyen és nagyon, de ez akkor sem az igazi, mert valami mindig hiányozni fog, az őrület, ami nélkül lehet élni, csak minek. Hogy mondhatnád el neki, köszönöd, hogy imádott, de… Hogyan mondhatnád el neki? Hogy erről beszéltél, amikor azt mondtad, nem illetek össze, erről beszéltél, amikor azt mondtad, szakítsatok, már menni kellett.

Mert. Ez. A. Jó.

Agyeldobás.

Ez kell nekem.

Nem érdekel, hogy meddig tart. Nem érdekelnek a következmények. Pillanatok vannak. Köszönöm.