-macassy-

Zamatos bor a pohárban. Sajttál, intenzív, érett ízek. Kolbász mustárral, mics Erdélyből, kézműves lekvárok, levendulás rozéfröccs. Palacsintát is akartunk enni, de valahogy úgy alakult, hogy mindig épp akkor fogyott el, mikor sorba akartunk állni. Nem baj, majd legközelebb. Ínycsiklandó illatok, főzőverseny is volt, irigylésre méltó ételkölteményekkel. Kreatív, mégis házias gasztrocsodák. Cimbaliband koncert. Megint jók voltak. Vénasszonyok nyara, késő délutánra aranyba borult Budapest szőlőskertje.

Etyeken töltöttük a vasárnapot, kézen fogva bóklásztunk a borospincék között, aztán egyszercsak elfáradtunk, és ledőltünk a domboldalon. Ültünk a fűben, mögöttünk a szőlőtőkék, fejünk fölött időnként elhúztak a seregélyek, körülöttünk párok, családok, baráti társaságok sziesztáztak, borozgattak, élvezték az első szeptemberi hétvégét. Tökéletes volt.

Annyira, hogy mindenki el akarta kapni, meg akarta őrizni, örökíteni, csak nehogy elillanjon a varázs, a pillanat, hisz elhull a virág, eliramlik az élet… Előkerültek a szelfibotok, csoportképpé állt össze a pokrócnyi ember, volt olyan is, aki kábé ötpercenként fotózta le magát és a barátnőjét ugyanott, ugyanabból a szögből, ugyanúgy. Egy órát ültünk ott, azalatt végig ezzel foglalatoskodtak. Nem zavart, ne értsetek félre, csak elgondolkodtatott.

Azért ekkora divat a szelfi, mert mi, emberek önzőek vagyunk, és csakis kizárólag a saját szemüvegünkön keresztül vagyunk képesek szemlélni a világot, vagy ez csak divathóbort, és kár mögé látni ezt-azt? Káros, kóros-e a szüntelen szelfimánia? Miért csak attól fontos valami, mert én is rajta vagyok a képen? Miért kell mindenáron rajta lenni?

Idén nyáron elég sok instagram profilt nézegettem, nem ismertem közelről eddig ezt a felületet, és kíváncsi voltam, mit tud, mire használható. Ritkán lát az ember ennyi önarcképet nap nap után, az biztos. Egy csomóan lefotózzák magukat a munkahelyi liftben. Minden. Egyes. Nap. Kedvenceim a lábfejek voltak. Lábfej a tengerparton, a hullámok persze nyaldossák – ez alapszabály lehet, mert elég sok ilyet láttam. Lábfej a filternek köszönhetően harsogóan zöld fűben. Lábfej az örökpanorámás balatoni nyaraló erkélyére téve. Lábfej az új körömlakk kedvéért.

Ezek az emberek (nemcsak a lábfejük!) folyamatosan főszereplők a saját valóságshowjukban. Félő, hogy menetközben lemaradnak a valóságról, és csak a show marad. Annak meg mennie kell, de ha nincs tartalom, csak a jól sminkelt, beállított pofika – rengeteg hogyan szelfizz helyesen kezdetű cikk kering a neten, nyilván senki sem akar tokás és holdvilágképű lenni a világhálón – akkor nem marad más, csak az üresség. Egy illúzió, ami egészen a következő szelfiig tart. A kettő között meg nincs más, csak a nárcizmus és a megfelelni vágyás.

Jó volt Etyeken lenni. Egyszerűen és sallangmentesen volt jó. Mi is készítettünk fotókat, egymásról és magunkról is, zseniális, hogy ma már bárhol, bármikor eltehetsz emlékbe egy jó pillanatot. Nem fényképeztünk azonban folyamatosan, magunkat meg pláne nem, elég volt az a néhány… Voltak bájos, megindító vagy éppen vicces percek. Táncra perdült egy idős pár, gyönyörűek voltak és méltóságteljesek. A sétánytól egy méterre, két fa között egy függőágyban szunyókált egy pasi. A kajla kölyökuszkár a dombon. Az apjába csimpaszkodó baba a főzőverseny eredményhirdetésén. A szőlőtőkéket óaranyra színező nap. Láttuk őket, átéltük, beszívtuk, beépítettük, hogy aztán később ebből építkezzünk.

Ha behunyom a szemem, látom az egészet, érzem az illatokat, ott van a nyelvem hegyén a fehérbor íze, amit ott kóstoltam. Jelen voltunk, nemcsak kitakartuk a fejünkkel az Etyeki Őszi Pikniket.