macassy
Tegnap jól kiakasztott egy cikk, ami egy kimondottan a keresztény családi értékekről szóló blogon jelent meg. A poszt tulajdonképpen egy Elisabeth Carter nevű szerző írásának a magyar fordítása. A címe: Miért rossz ötlet randizni egy nem kereszténnyel. Hát ez kiverte nálam a biztosítékot, még akkor is, ha úgy sejtem, egy amerikai, fundamentalista keresztény – nekünk magyaroknak elképesztően merev és vaskalapos – nézőpontot olvashatunk.
Egyáltalán nem rossz ötlet randizni egy nem kereszténnyel. Tudom, mert átéltem, többször is. És jó volt. :)
34 éves vagyok. Nő. Magyar. Férjezett. Római katolikus. Vallásos családba születtem, de a bigottságot csak hírből ismerem. Gyermekként természetes volt számomra, hogy vasárnap és ünnepnapokon misére megyünk a szüleimmel és a testvéreimmel, felnőttként pedig belső igény és saját döntés. Szabad akaratomból ezt az utat választottam. Szeretek így élni.
Ha demagóg akarnék lenni, azt mondanám, a hit olyan, mint a humorérzék – ha van, minden könnyebb.
Ez persze nem azt jelenti, hogy ha konfliktushelyzetben vagy nehézségek közepette találom magam, csak magabiztosan legyintek, és elmondok egy-két Miatyánkot – Isten majd úgyis megoldja jeligére. Imádom az „evilági hívságokat”, szeretek bulizni, van, hogy röhögök a disznóvicceken, érdekel a divat, sminkelek – még mielőtt valaki szőrös, ápolatlan nőszemélynek képzelne el - , de magától értetődő, hogy nagypénteken egyetlen szórakozóhelyen sem találsz meg. Nem vagyok szentfazék (legalábbis szívből remélem), ha egy barátom bajban van, nemcsak annyit mondok, majd imádkozom érted, hanem azt is megkérdezem, mit tudok segíteni. De hiszek az ima erejében, abban, hogy van valami Láthatatlan Szeretet, ami a láthatók szeretetén keresztül ismerhető meg.
Elképesztő szűklátókörűségről árulkodik a cikk. „Ha egy nem kereszténnyel kezdesz és aztán össze is házasodtok, három lehetőségetek van. Az első, hogy az életedet a párod meggyőzésével töltöd el, megpróbálod rávenni, hogy legyen ő is keresztény, folyamatosan olyan dolgokkal ostromolva melyek az értékrendetekben különböznek. A második, hogy a párod is kereszténnyé lesz (bár az a szomorú helyzet, hogy ez ritkán fordul elő). A harmadik, hogy végül feladod a hitedet azért, hogy megmaradjon köztetek a békesség.”
Valóján nem három, hanem négy lehetőségetek van. Előfordulhat az is, hogy a házastársad nem veszi fel a vallásodat, de nem is ócsárolja, hanem elfogad a hiteddel együtt, és boldogan éltek, amíg meg nem haltok.
Ha keresztény vagy, az nem egy bélyeg a homlokodon, nem indulsz hendikeppel a nagy össznépi párválasztó őrületben.
Az, aki magában rögtön beír Neked egy feketepontot, mikor megismer, és rájön, hogy hívő vagy, azt érdemes elengedni. Nem azért, mert „pogány”, hanem mert korlátolt, és egy korlátolt emberrel még egy nyaralás is rémálom, nemhogy egy egész élet.
Akinek van hite – mindegy, milyen felekezetű – általában határozott világképpel és fogódzókkal rendelkezik, és ez igenis lehet vonzó tulajdonság a másikban, feltéve, ha nem egy éjszakára tervezel vele. Teljesen feleslegesnek és elkeserítőnek tartom, hogy a keresztény nőket, férfiakat abba a tévhitbe ringassák, hogy csak akkor lehet boldog párkapcsolatuk, ha a másik fél ugyanazt a vallást követi, ahogyan azt is, hogy a nem keresztényeket ilyen szemellenzős posztokkal „tartsák távol” a hívőktől.
Egy házasság, egy tartós kapcsolat nagy ajándék, óriási örömforrás, de ugyanakkor időnként piszok nehéz is. Oldszkúl, hárdkór, de csak így érdemes. Akárhogy is nézzük, két különböző ember kerül össze: különböző szokásokat, családi hátteret kell élhető és szerethető módon kombinálni. Intelligencia és empátia kérdése, hogy ebbe a képletbe belefér-e, hogy az egyik fél vasárnap templomba jár, a másik meg nem. Szerencsére sokan vagyunk, akiknek igen. Ja, és csak hogy az említett poszt utolsó mondatát is ideidézzem: hiszem, hogy ez az Ő akarata.
