macassy
Először a festék és a ragasztó szaga tűnt fel neki. Pizsamában állt a nappali ajtajában, álmosan pislogott, meg se hallotta, mikor rászóltak, ne álldogáljon mezítláb a szobában. Kicsi volt még, olyan kicsi, hogy elhitte, a kihullott tejfogat elviszi a kisegér, hóeséskor valaki megráz az égben egy óriási dunyhát, Isten pedig egy jóságos, nagyszakállú öregember, aki a felhők tetején ücsörög, és onnan figyeli a világot. Kaparta a torkát a furcsa, kellemetlen szag, legszívesebben befogta volna az orrát. Mi ez? – kérdezte a felnőtteket, de nem kapott választ, ám azt látta, mikor cinkosan egymásra mosolyogtak a szülei. Apa is álmos – villant át rajta egy pillanatra, de aztán nem is törődött vele tovább. Ölbe vették, reggelit kapott, szellőztettek, és a festékszag elillant.
Néha érezte még reggelente, de többet nem szólt miatta. Gyanította, hogy valami megfejthetetlen titok lappang ilyenkor a nappaliban – és ez a sejtelem csak felerősödött benne, mikor egy alkalommal öt apró szöget és egy kalapácsot talált a dohányzóasztalon. Nem értette ezt sem, tudta, hogy a szerszámoknak a sufniban a helyük, a felnőttek soha nem is hagyják elől, az nem játék, nem neki való. Mégsem szólt. Mással volt eltelve: magával ragadta valami fahéj, mézeskalács és fenyő illatú varázslat, és hétről hétre egyre türelmetlenebbül nézte, mint zsugorodnak a koszorún a gyertyák.
Advent volt, és neki meg kellett tanulnia a legnehezebbet: várakozni a csodára.
Ez nem ment: ő azonnal akarta a betlehemes játékot a templomban, a csillagszórókat, a feldíszített fát – és amire már hosszú ideje vágyott: a babaházat.
Gyakran látta a játékbolt kirakatában. Emeletes volt, négy szobával, benne apró, az igazihoz a megszólalásig hasonlító bútorokkal. Még egy kancsót is látott a babakonyhában, meg apró tányérokat, poharakat. Az ablakokon zsalugáterek voltak. Ez tetszett neki, azt gondolta, így legalább este rendesen el lehet sötétíteni a szobákat, ha lefekteti a babaház csöpp lakóit.
Boldogsága határtalan volt Szenteste, mikor megpillantotta a fa alatt. Annyira örült, hogy egy percig moccanni sem tudott, úgy érezte, ha elindul, szertefoszlik a varázslat. Babaház, a tiéd, te kaptad, hát nem is örülsz? - mondta anya, és akkor végre elhitte. Odalépett az ajándékához, amit még szebbnek látott, mint a kirakatban. Tökéletes babaház volt. Emelettel, berendezett szobákkal, barnára festett zsalugáterekkel, még egy kis terasza is volt, kerti bútorokkal és napernyővel. Egy röpke pillanatra érzett egy kis festékszagot, mikor közelebb hajolt a konyhához, hogy megnézze, megvan-e a kancsó és a többi edény is, de nem törődött vele.
Hosszú évekkel később, a padláson pillantotta meg újra. Addigra már ütött-kopott volt, a bútorok eltörtek, az apró tányérok is elvesztek, a babaházat rég belepte a por. A lány nem hitt már a kisegérben, aki elviszi a kihullott tejfogat, és rég rájött arra is, az a régi advent miféle titkot hordozott a cinkos összenézések és az elöl hagyott szerszámok mögött. Már megtanult fegyelmezetten várakozni is. Mégis, valahányszor arra a varázslatos Szentestére gondolt, úgy érezte, gyermekkorának fehérszakállú Istene valóban ott csücsül egy felhő tetején.
