Olvastam egy izét (vannak, akik cikknek mondanák) a Kaliforniai álomról és a Tinderről férfiszemmel. Azt fejtegette benne a PASI (így nevezte magát – no comment), hogy bizony idejét sem tudja annak, mikor ismerkedett meg nővel a való életben, mikor volt utoljára szerelmes. Azt is írta, hogy a modern világ érzelemmentes. „Depis” lett a film után, mert olyan ódivatú értékekkel szembesítette, mint a kitartás, a döntések következménye és a felelősség. Ezen a ponton kacsintott ki férfitársaira, növesszék vissza együtt a gerincüket, majd biztosította olvasóit, hogy ő is volt szerelmes, és hiányzik is neki az érzés. Ezért is lepte meg „röpke depi”.

Engem ezután nem röpke depi lepett meg, hanem a döbbenet.

Első gondolatom az volt, hogy ez tényleg komoly-e. Mármint egy felnőtt férfi – habár igaz, ő magát pasinak aposztrofálja – tényleg komolyan „röpke depit” él meg, mert rájön, hogy a valóság meg az ő világa között konkrétan nincs közös nevező?! Ha már önreflexiója csúcsán realizálja, hogy a Tinder meg a Fészbúk bizony nem a legalkalmasabb helyek arra, hogy megismerkedjen a „hús-vér” nővel, normális kapcsolatuk legyen, és ÉLJENEK, annak minden szépségével és nehézségével, akkor nem az lenne a férfias, hogy röpke depi helyett magába zuhan és átértékel?

Bevallja, hogy a szingliség minden előnye ellenére hiányzik neki a szerelem, és még emlékszik (sic!) rá, milyen az, amikor szerelmes volt. Ezen a ponton sikítottam, és tényleg, komolyan megsajnáltam emberünket, akinek már csak ködös emlékeiben él a valóság. Mert a szerelem érzése is a valósághoz tartozik, bizony, amit valószínűleg a generációja nem nagyon tud átélni. Miért? Nem, nem félelemből, amint azt oly’ sokan hinni akarják kényelmesen. Hanem azért, mert a digitális mocskon nevelkedő, éppen ezért nárcisztikussá váló emberek a legkevésbé alkalmasak arra, hogy kilépjenek a mátrixból.

Aztán hozza elő az író azt a közhelyet, hogy „antik filozófusoktól napjainkig sokan hangoztatják a szeretet – és az ebből fakadó érzelem, a szerelem – fontosságát az életünkben.” Tegye fel a kezét, aki szerint ennek a mondatnak van relevanciája. Ezzel a mondattal az égvilágon semmit sem adott hozzá a világhoz, csak eldurrantott egy ordas közhelyet. És igen, én ilyenkor gondolom azt, hogy ha nem tudsz hozzáadni valamihez, akkor legalább ne vegyél el belőle. Mert ezek a semmitmondó mondatok azok, amelyeken egy egész generáció nevelkedik, léteznek emberek, akik olvasva ezeket azt hiszik, hogy most kapták meg a titkot, az igazság pillanata jött el, az elmélkedés pillanata, pedig csak egy lapos, jelentésnélküli, felszínes semmit kaptak, amivel egy jottányit sem jutnak közelebb a saját megoldásukhoz. És akkor ezeket a semmi mondatokat dobják fel képmegosztókra, valami kismacskával vagy esőben síró nővel a háttérben, és mindahányan azt érzik, hogy mélyek voltak és bölcsek.

Ha antik filozófusokig kell visszamenni a szerelem eszméjéért, akkor ott komoly gond van. Nekem ebből a mondatból az jön ki, hogy az ő világában kb. Arisztotelész élhette meg a valódi szerelmet, aki Shakespeare pályatársa lehetett, vagy mifene.

Lehet itt keseregni, meg esőben sírni, meg ellenállni és mindent leszarni, meg depiskedni, meg a nőket hibáztatni, meg a férfiakat hibáztatni. De leginkább tényleg, komolyan, tökre komolyan, le kéne tenni a telefont. Mert a közösségi média addiktív. Tudatosság nélkül egyszerűen nem lehet neki határt szabni, nem lehet leállítani, nem lehet kevesebbszer felugrani fészbúkra, kevesebb fotót tolni instára, leállítani a tindert, a szexcsetet, nem lehet nélküle élni. A „cikkíró” és generációja a tudatosságnak nyomában sem kullog, ellenben instant megoldásokat követel, amiktől majd azonnal kisüt rájuk a nap, ez egyértelmű. De ezért nem is lehet hibáztatni senkit, aki függő valamitől. A függőség kemény dolog, de azért van egy titka: a döntés, hogy befejezed. A dohányzásról is úgy lehet leszokni, hogy nem szívsz több cigit. És ez nem ilyen könnyű, hanem ilyen egyszerű.

És nem, nem jövök azzal, hogy válaszd a boldogságot, és csinálj magadnak boldogságot. Csak szakadj már le végre a telefonodról.

Mondok egy titkot: az ember természeténél fogva társas élőlény, szüksége van fajtársaira, a velük való érintkezésre, és ha valaki megelégszik azzal, hogy egy monitoron keresztül élje az életét, akkor emberi természetével megy szembe.

Miért teszed ezt magaddal? Ez a nagy kérdés.