Utazik a laptoptáska, a szatyor, a ridikül, az ebéd, a kabát, bármi, amit maga mellé pakolhat vonaton - esetleg tömegközlekedési eszközön (mert ilyennel is találkoztam) -, az UTAS. Utaznak együtt, pedig csak az egyik vett jegyet. A magányos vándor, aki nem akarja, hogy más is mellé szegődjön, egyszerre két ülésre rendezkedik be. Kényelmesen elterpeszkedik, kipakol, mintha otthon lenne. Egészen komfortosan érzi magát, hiszen a magánszférájába immár senki sem furakodhat be, nincs ember a Földön, aki az auráját megsérthetné.

Aztán jövök én. Persze nem vagyok annyira hirtelen, hogy rögtön az ajtóhoz legközelebbi ülésre huppanjak le… Nem, türelmesen haladok, hátha valaki egyedül utazik. Laptoptáska, szatyor, ridikül, ebéd, kabát, bármi nélkül. Kutatok egy utas után, aki megtűrne engem. Csak egy kis időre… A Nyugatiig. Légyszi, légyszi!

De nem. Minden reggel töretlen optimizmussal szállok fel, ami a kocsi közepén biztosan ripityára törik. Mármint az optimizmus. Onnan ugyanis már látom a végét, az elejét is, és elkeseredetten konstatálom, hogy nincs szabad hely. Mert ha lenne, arra pakoltak. Ilyenkor hirtelen elpattan a húr, gonosz leszek: megkérem a lehető legzsúfoltabb pótüléssel rendelkezőt, hogy adjon már helyet maga mellett. Elnézést, szabad? – pislogok szendén, és megvárom, amíg amaz tettetett meglepetéssel lassan elkezdi összehajtogatni a kabátját, lába alá gyömöszölni a szatyrát, és megengedi.

Ha igazán durva akarok lenni, akkor szundikáló utast ébresztgetek, terpeszkedjen az otthoni fotelben, itt húzza csak összébb magát. Megzavarok bávatag tinit is, fejhallgatósat, aki igyekszik úgy tenni, mintha kifelé bámulna az ablakon, de engem nem téveszt meg, egyébként is gyűlöli a világot, megérdemli. Szívesen ülök le nagydarab pasik mellé, zárják összébb a lábukat, szerintem úgy is elférnek a golyóik! Kedvenceim a nyugdíjasok, akik szent elhivatottsággal utaztatják a bevásárlószatyrot, és mély undorral szedelődzködnek, ha muszáj.

Minden alkalommal elámulok, ahogy az emberek pofátlanul kibérlik a mellettük lévő ülést. Tényleg nem értem, miért teszik ezt. Az is talány, hogy miért sértődnek meg, ha valaki mégis melléjük akar telepedni. Hát hol van itt a kedvesség, a bajtársiasság, a felebaráti szeretet?

Aztán persze lenyugszom, mindig ez történik, mély levegő, elnézés, megértés, csak előtte hadd üljek le, komolyan, mert szeretek olvasni utazás közben, és egyébként is, megtehetem. Már ha megengeded.

Szívesen csevegek minden embertársammal, akárha két szót: elnézést, szabad? Ha nekik ez az interakció kell a boldogsághoz, végül is ki tudja, egyfajta napindító, hozzászoktak, enélkül nincs is reggel, a kávé mellet mi is lehet fontosabb, talán csak ennyit kapnak. Olvastam valahol, hogy egyből szimpatikus lesz az, akinek szívességet adhatunk, megkedveljük, mert adni jó. Ezek az emberek biztosan szeretethiányosak, csak arra várnak, hogy meghallják: elnézést, szabad? Hát tőlem megkaphatják, én nem vagyok olyan szende, mint számos utastársam, akik inkább állnak, kihúzott derékkal, szálegyenesen, mert ők aztán nem kérnek, adjon az Isten úgy is, ha nem kérnek alapon.

Én kérek, és kapok is. Ez az életfilozófiám, kérj és adatik.