-macassy-

Három kereszt a koponyák hegyén. Kínokkal teli út, hordozta értem, érted is, majd felfeszítették. Elhangzott az utolsó szó: beteljesedett. Kilehelte lelkét. Aztán csend lett.

Sötétség. Döbbenet. Síró asszonyok. Az anya. Aki a kendőt nyújtotta. Aki értetlenül statisztált a keresztúthoz. A tanítványok. Aki háromszor megtagadta. Aki mosta kezeit. Bámész tömeg és gyászoló, magányos lelkek. Közöttük valahol ott álltál te is.

A harangok elhallgattak, az orgona elnémult. Nincsenek szavak sem.  Fájdalommal, szenvedéssel teli a némaság. Ám a szó, az a bizonyos végső, benned dörömböl: beteljesedett. Kimondta, és meghalt. Levették a keresztről, gyolcsba tekerték, sziklasírba temették.

Ijesztő a kilátástalanság. Átélheted a legteljesebb magányt. Fázni kezdesz. Mert rájössz, most tényleg egyedül maradtál. Beteljesedett. Ennyi. Vége. Nem így képzelted. Hallottad, hogy öt hallal és két kenyérrel jóllakatott több ezer embert. Járt a vízen. Meggyógyította a bénát. Feltámasztotta Lázárt. És mégis, szótlanul, némán tűrte az ostorcsapásokat. A töviskoszorút. Nem tiltakozott, nem tett csodát, pedig egy szavába került volna. Csendben maradt.

Fogadd el, a nagy dolgok hangtalanul történnek. Ne aludj el, mint azok, akik ott voltak vele a Getsemáne-kertben. Te maradj ébren. Várakozz. Még nem sejted – sőt, nem is reméled! –, de megtörténik. Némán. Csendben. Elmozdul a súlyos kő a sírbolt elől. Mert csak így nyer értelmet a szó: beteljesedett.