-macassy-

„Céklapürések lettünk.” „Katababa első rajza.” Csak néhány facebook-fotó képaláírása az elmúlt napokból. Ahogy végigpörgettem az üzenőfalamon a posztokat, elgondolkodtam azon, hogy jól van-e ez így. Vajon mit szól majd „Katababa” felnőve ahhoz, hogy édesanyja világgá kürtölte első, kusza, szépnek egyáltalán nem mondható rajzát? Vagy az a kisfiú, akinek szombaton nem ízlett az ebéd, szétkente maga körül mindenhol, és ezt most már a mamája mind a 763 ismerőse tudja?

Liftben ellőtt szelfik, lefotózott éttermi vacsorák, óránkénti posztolás a családi nyaralásról – minek? Mi szükség van arra, hogy mindig, mindent azonnal megosszunk egymással? A gondolataink közül is van olyan, amit (szerencsére) megtartunk magunknak, vagy esetleg csak egy kis töprengés után fejtünk csak ki. Miért lenne ez másképp az élményeinkkel, hangulatainkkal? Mi ez? Közlési kényszer? Dicsekvés? Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek?

Bár én is fenn vagyok az egyik legnépszerűbb közösségi portálon, a blogot is regisztráltuk - és annyira örülünk minden lájknak! :) - de őszintén vallom, hogy az életben a legjobb dolgok mégiscsak offline történnek. Képmutatás lenne tagadni, ezért beismerem: boldogan posztolom az utazásainkról készített galériát én is, de a legjobb, legviccesebb, legmeghittebb pillanatokat megtartom magamnak. Nem azért, mert szeretném eltitkolni, csak akkor, ott, abban a percben eszembe se jut, hogy előkapjam a mobilomat, és fotózással meggyilkoljam a hangulatot. Nem akarok önmagam paparazzija lenni.

Pünkösdhétfőn Dobogókőn kirándultunk, fogtuk egymás kezét, élveztük a csalóka, szeszélyes napsütést, beittuk a nedves föld szagát, egyszerű, sallangmentes nap volt, ráérős erdei sétával, elképesztő panorámával.  Egy kicsivel előttünk egy nagyobb társaság baktatott, egy anya az ötévesforma fiával időnként lemaradt. A kissrác láthatóan élvezte a túrát, különösen az óriási pocsolyákat, ezekbe férfias határozottsággal trappolt bele. Peti, kerüld ki! – szólt az anyja, de hiába.

A Zsivány-szikláknál értük be őket. Felkapaszkodtunk a hatalmas kövekre, onnan bámultuk a mélységet, a mohával benőtt tájat. Beborult felettünk az ég, a szél is feltámadt. Gyerekszemmel félelmetesnek tűnhetett az erdő: komorrá, baljóssá vált minden, a kísérteties hangulatot csak fokozta a fák susogása. Peti is megriadt, egy helyben toporgott az édesanyja mellett, nem mert megmoccanni. Nem vette észre senki. Hat felnőtt volt vele, de egy se fogta kézen, és egy se nyugtatta meg. Mindenki fotózott, a fejükben eljövendő posztok cikáztak…

Az egyik férfi aztán váratlanul a fiú hóna alá nyúlt, és felállította az egyik legmagasabb sziklára. Peti szája sírásra görbült, riadtan nézett körbe. Le fog esni! – sikította az anyja, de már kapta is a mobilt, hogy megörökítse túrázó gyermekét. Nem nyúlt utána, nem nyugtatta meg, de arról gondoskodott, hogy készüljön róla egy kép. Kitesszük a facebookra, tisztára, mint Rocky Balboa! – mondta a férfi, majd fölemelte a gyerek mindkét karját, aki ettől a hirtelen mozdulattól bepánikolt, és eltörött a mécses. Az már csak hab a tortán, hogy eközben elhangzott egy csak a lányok sírnak mindenen kezdetű mondat is, anyuka sajnos nem tudta helyreigazítani ezt a dolgot, mert épp közös szelfit készített a barátnőjével.

Nem tudom, hány lájkot kapott a pityergő Peti, de valljuk be, ez csöppet sem lényeges. Az odafigyelés, a jelenlét, az empátia, annak felismerése, hogy mi az, ami nem tartozik a külvilágra, ellenben fontos. Legalábbis az lenne.