-macassy-
Nem tudom, észrevettétek-e már, hogy a lázra, köhögésre, torokfájásra, náthára a teremtés koronái valahogy másképp reagálnak, mint mi? Rosszabbul. Sokkal rosszabbul. Ismerek olyat, aki nem is beszél, amikor fáj a torka (ő úgy mondja, hasogat…).
Ha egy nő megfázik, feltankolja a fél patikát, emeli a C-vitamin-adagot, mézes teát kortyol, ha kell, beveti a gyógynövényeket is a bacik elleni harcba, lázat mér, ha szükségesnek érzi; tehát: mindent megtesz azért, hogy minél hamarabb meggyógyuljon.
Ha egy férfi megfázik, a nő feltankolja a fél patikát, emeli a C-vitamin adagot, és veszekszik, hogy élete párja nem veszi be. Nem dőlök be a gyógyszeripar ócska trükkjeinek – érvel a nagybeteg. Mézes tea? Csak ha valaki odakészíti. Talán. Ha majd kihűlt teljesen. Lázmérés? Puhányok tesznek csak ilyet…
Egyszerre vannak a tagadás és a teljes összeomlás fázisában. Elutasítják a torokcukorkát, ugyanakkor 36,8 fokos „lázzal” ágynak dőlnek és végrendelkeznek. Esetleg elhaló hangon könyörögnek egy kis húslevesért.
Tapasztalatom szerint férfinátha esetén csak a humorérzék segít. Mármint rajtunk, nőkön. A férfiakon az idő esetleg, az majd begyógyítja a sebeket. :)
Úgy érzem, nem marad más eszközöm, mint a nevetés, amikor egy bizonyos, itt meg nem nevezett férfi két teljes napig titkolja, hogy mandulái akkorára duzzadtak, mint az öklöm. Nem tudom, miért teszi ezt, mikor én csak húszpercenként kezdek el aggódni, vizionálok brutálisan fájdalmas mandulaműtétet, és esküszöm, a teával se kergetem soha. Erre ugyanis semmi szükség. Ha beteg, akkor ugyanis nem mozog. Ül a kanapén, és tűri a rá mért szenvedést. Nem bugyolálja pokrócba magát, akkor sem, ha vacog a láztól, nem próbálja lekötni magát egy jó skandináv krimivel vagy egy filmmel. A férfi ugyanis dacol. A betegséggel és a nővel, aki meg akarja gyógyítani.
Egy valamit azonban szeretnek. Beszélni az állapotukról. Nem tudom mással magyarázni ugyanis azt a coming outot, amit fentebb emlegetett férfi követett el… Kirándulni indultunk nemrég (mivel azt hittem, mind makkegészségesek vagyunk), és ő az autópályán, vezetés közben, 120-szal száguldva belenézett a visszapillantó tükörbe, és kitátotta a száját. Nézte, elég sokáig. Én, mivel félős vagyok, megmarkoltam a kocsiban a majrévasat (így hívom az ajtó feletti kapaszkodót…), majd, miután láttam, hogy ez a diszkrét nonverbális jelzést nem vette, rákérdeztem.
- Ezt most miért csinálod?
- Csak nézem, milyen nagy a mandulám. Olyan, mintha be lenne gyulladva.
Nézi. Aha. És pont most, a kocsiban, vezetés közben. Neki fáj a torka, nekem meg halálközeli élményem van.
Az igazság az, hogy minden irónia és bosszankodás ellenére azért ez egy ártatlan játszma két ember között. Mi szeretünk gondoskodni, ők szeretnek erősnek és rendíthetetlennek látszani. És persze féltenek is minket, hiszen mi másért akarta kihívni a férjem az ügyeletet, mikor influenzával ágynak estem tavalyelőtt augusztus 20-án…
