- Lineth -

Még sosem önkénteskedtem. Egészen eddig a nyárig. Valahogy szembejött velem a lehetőség, egészen pontosan az Everness fesztivál képében.

A döntésemnek, mármint hogy belevágok, semmi köze sem volt magasztos eszmékhez. Sem a segítségnyújtáshoz, sem a lelki fejlődésemhez, sem akaraterőhöz, kitartáshoz, önzetlenséghez. Sőt… Az ingyenes belépés, napi háromszori koszt és kvártély voltak a mozgatórugóim. Mekkora már, hat óra munka naponta, és ingyen fesztiválozhatok. Majd elsertepertélek a tömegben, és lesz egy jó kis hetem.

A kezdés előtti napokban már totálisan elment a kedvem az egésztől. Kell ez a fenének, inkább maradnék otthon. Persze az ígéret szép szó, a 10.000 forintos kaució pedig még nagyobb. Elsőként önkénteskedőktől ugyanis ennyit szedtek be a szervezők. Jól tették, biztosan ismerik az emberi természetet. Utólag visszagondolva a komfortzónából való kilépés kaparászott belülről, mint valami kis rágcsáló, neszezett odabent. Vissza akart tartani attól, hogy begyűjtsek valami újat. Mert az ismeretlen veszélyes, az ismeretlentől ódzkodni kell, ez van bennünk evolúciósan. A megszokott négy fal, a felépített kis életem, a puha ágy, a hűtőszekrény a konyhában, és a számítógép az asztalon, mind-mind marasztaltak. Jó ez így, minden jó, ahogy van, maradj, maradj, susogták csendesen és folyamatosan.

A végén csak a 10.000 forintos kaució vitt ki a négy fal közül.

Viszlát, komfortzóna!

Későn érkeztünk Balatonakarattyára. Az első élményem, hogy a biztonsági őröknek fogalmuk sincs arról, hová parkolhatok le a kocsival, ezért fel-alá furikázunk negyed órán át. Bosszúság. Végül mégis sikerül beállni valahová, később kiderül, hogy rossz helyre.

A helyszín - a MÁV volt gyermeküdülője -, olyan hangulatot árasztott, mintha a 80-as évek porosan és rozsdásan rázuhant volna, hogy aztán a romok alól nézzen ki 2016-ra. Állítólag minden évben bérlik és használják az itt lévő épületeket, de én ezt nem hiszem, mert odabent tényleg megállt az idő, simán lehetett volna zombi filmet forgatni az önkéntesek ebédlőjében. Ugyanazok a régi székek, asztalok, csempe és vasoszlopok, rozsdásan, pókhálósan, kitakaríthatatlanul. A vizesblokkokban félhomály, mert kiégtek az égők, a csapok többsége nem működött, a WC ajtókat képtelenség volt bezárni, a folyosók falain még az eredeti lambéria sárgállott, a talpam alatt a jól ismert mozaiklapok, jobbra-balra emeletes ágyas szobák, minden régi és avítt.

Mivel eleve fenntartásokkal indultam, extra adag kritikai löket zubogott az ereimben, csak úgy dübörgött a testemben a fúj és jaj, amit csak erősített, hogy elfogyott a vacsora. Rohadt éhes voltam. Emlékszem, még közöltem az egyik szervezővel a rút tényt a vacsorahiányomról, majd emelt fővel elindultam élelmiszert vételezni Akarattya belsejébe.

Másnap szembesültem a fesztivál kezdési hajrájával, vendégek még nem érkeztek, de a nyüzsgés már hatalmas volt. Az idemenj és odamenj közben egyre inkább tornyosult bennem a szervezetlenség érzése, és csak az járt a fejemben, hogy olcsón megússzam a dolog melós részét. A beosztáson a ki akar a konyhán segíteni kérdésre nem volt tolongás. Végül a legbátrabbak és legelszántabbak feltették a kezüket, hogy azonnal beszívja őket a menzavákuum, amiből csak egy hét múltán tűntek elő újra. Felsóhajtottam, eggyel kevesebb, amit nem akartam csinálni ezen a fesztiválon. A konyhai meló a legnehezebb, ebben teljes tudatlanságomban is biztos voltam. Ennél csak egy fokkal jobb a szemétszedés, mert legalább a szabadban vagy. Beléptetés - forgalom és parkolás irányítás? Kell a fenének a tűző napon ácsorgás és vitatkozás az emberekkel. Fesztivál építés - bontás – logisztika – hogy is bírná ezt az én érzékeny testem? Értékmegőrző, takarítás… Semmiképpen, köszönöm. Ezeken kívül bármit, gondoltam én a komfortzónából kipislogva.

Amikor a nevemet a beosztási táblázatban a parkoló őröknél fedeztem fel, totál kiakadtam. Hiszen még a jelentkezési lapon is bejelöltem, hogy én ezt nem akarom csinálni! Basszus! Épp indultam reklamálni, amikor elém toppant egy barátom – mellesleg szervező -, hogy kvalitásaimra okvetlenül szükség van egy rettentően fontos területen, menjek vele. Kiderült, hogy a fesztiválra érkező sajtósokat kell irányítanom, eligazítanom a következő időszakban, az ő munkájukat segíthetem. Remek, remek, végre olyan dolog, amihez értek is, közöm is van hozzá, izgalmas és érdekes. Örült a kisördög odabent, még mindig komfortzónán belül.

A kajáról csak annyit, hogy habár húsos verziót is ígértek, napokig nem láttunk egy darab állatot sem. Helyette volt gombaleves, lecsó, thai curry, sajtkrém, szójakrém, uborka és erős paprika, vegán borsókrém és körözött, törökkávé és tea, padlizsánkrém, főtt krumpli, megint curry, rizs és kuszkusz. De hús semmi. Pedig megígérték. Bosszúság.

Az előzetes tervek szerint Akarattyán béreltünk volna szobát a barátommal, mégis kényelmesebb, mint tömegszálláson. Ám a szoba – egy lepukkant trafóházban -, 4000 forint/fő/éjszakáért durva túlzásnak tűnt, ezért az első alkalom után úgy döntöttünk, hogy mégis az önkéntesek ingyenes verzióját választjuk. Szerencsére volt hely, így beköltöztem egy 20 fős szobába, egy emeletes ágy tetejére. A második kemény nap éjszakája úgy indult, hogy éjfél körül betámolyogtam a szobába, felverekedtem magam az emeletre, behunytam a szemem, sóhajtottam egy nagyot, felkészültem az éjszakai nyugovásra, majd… Egetverő horkolásba kezdett valaki mellettem. Rezegtek az ablakok. Tíz perc után tudtam, belehalok, ha az éjszakát itt kell töltenem. Fájt. Véreres szemeimet kinyitottam, körbekerítettem Istenemet, óvatosan lekúsztam az ágyról, a párnát és a hálózsákot a hónom alá csaptam, és beosontam a szomszéd szobába, ahol szerencsére volt egy szabad ágy. Már mindenki aludt, így feltűnés nélkül lefeküdhettem. Ezentúl hajnalban lopóztam csak vissza a helyemre. Én voltam a szoba szelleme, akit sosem láttak az ott lakók, csak lámpaoltás után jelentem meg, pirkadatkor elillantam. Egy hétig oroztam titokban egy ágyat.

Ahogy ott feküdtem az idegen szobában, végre csendben és nyugalomban, a következő napra gondolva csak az tartotta még bennem a lelket, hogy reggelre kinéztem magamnak egy jógaórát. Hétkor kezdődött, ami tökéletesen korai időpont ahhoz, hogy egyáltalán legyen miért elhagynom a nyoszolyát.

A zuhanyzás megváltás ilyen korai időpontban, és még meleg víz is volt! Hatkor különben mindig volt meleg víz… A lepukkant vizesblokkban egyetlen retró szék árválkodott, igen megviselt állapotban. Erre pakolt mindenki, óvatosan tornyozva a ruhahalmot, mert ha valami a földre esik, annak annyi. A csempézett padlón tudniillik bokáig álltunk a vízben, ami nem tudott elfolyni, annak az univerzális törvénynek az okán, ami megakadályozza, hogy a tábori zuhanyzók padlója a lefolyó felé lejtsen. Bosszúság.

A jógaóra volt az első fénypontocska, amit megláttam az alagút végén. Csodálatos volt. Annyira kemény és fárasztó, hogy minden bosszúságot el tudtam felejteni. Kiürült a fejem megtelt a szívem, megkönnyebbültem.

Ahogy mentem reggelizni, már csicseregtek a madarak, szabad voltam és önfeledt, ébredezett a fesztivál, nyitottak a standok, érkeztek az emberek, és kezdett valami felengedni bennem. Vegán borsókrémet választottam. És nem ettem hozzá kenyeret. Finom volt. Hamarosan megérkezett a TV stáb, akiket hat órán keresztül kísértem egy önkéntes társammal. Leszerveztük nekik a helyszíneket és az interjúkat, mindent előkészítettünk, kiszolgáltuk a kéréseiket, válaszoltunk a kérdéseikre.

Furcsa érzés kerített hatalmába. Először képtelen voltam beazonosítani, végül nyakon csíptem: segítettem másoknak végezni a munkájukat. Egész nap segítettem. Nem voltam főszereplő, nem voltam fontos. „Csak” segítettem. Különös volt. Úgy voltam hasznos, hogy a háttérben álltam. Nem engem néztek, nem csilloghattam, senki voltam, hasznos feladattal. Én ilyet még nem éreztem. Én egész életemben a fontosságom teljes tudatában voltam, kérem. Vagy a fontosságom teljes tudatáért küzdöttem. Én fontosnak akartam érezni magam. És ez annyira elvitte a fókuszomat, hogy elfelejtettem a fontosságomat. Elfelejtettem, hogy mi a lényeg, miért is csinálom, amit csinálok. Hogy nem ÉN vagyok a fontos, hanem a tetteim. Hogy nem önmarketinget kell építenem, hanem tennem kell a dolgomat, és az majd megépít engem is. Fájdalmas volt a felismerés. Tényleg. Nehéz volt szembesülnöm azzal, hogy mennyire fontosnak gondolok dolgokat, amik lehet, hogy egyáltalán nem is számítanak. És ez csak a második nap volt.

A következőkben tovább folytatódott a húsmentesség. Sőt a vegán létmód. Megkönnyebbültem fizikailag. Valahogy rengeteg energiám lett. Nem bántam, hogy a menzán nincs hús, és amikor végre lett, már nem kértem belőle. Gondoltam, kipróbálom, milyen így. A kedvencem az egyik standnál árult vegánburger lett. Olyan finom volt, hogy gourmet orgazmust generált bennem, amikor beleharaptam. Kirobbanó sikere volt, a sejtjeim riszáltak és remegtek, amikor kaptak a vegánburgerből. Az ízlelőbimbóim örömükben sírva fakadtak, csorgott a nyálam, és méla mosollyal rágtam. Nem ittam tejet, kerültem a tojást. És jó volt. Olyan sütiket ettem, fel sem tűnt, hogy vegánok. Még vegán kürtős kalácsot is lehetett kapni! Szuper volt.

Az emberek pedig… Zajlott, robogott, dübörgött a fesztivál. Annyi a koncert, workshop, kezelés, előadás, zene egy helyen, hogy képtelenség választani.  Mindent, de mindent ki akartam próbálni. Éhes voltam, habzsolni akartam. És beszippantott a fesztivál.

Harcművészet, tánc, jóga, meditáció, szerelem, szülőség, tudatos táplálkozás, gyógyítás, lélek, test, szellem, ősiség, nőiség, ritmus, játék, zene, Balaton. Mindenről lehetett beszélni. Az emberek mosolyogtak. És megölelték egymást. Először kinevettem őket. Micsoda hülyeség! Fogok én ölelkezni… Persze.

Mindenkinek volt egy kedves szava a másikhoz. És befogadóak voltak. És elfogadóak. Simán és bármikor szóba elegyedhettem bárkivel, Istenről és a csakrákról, szexről és elfogadásról, spiritualitásról, művészetről, küldetésről, sorsról, hitről és elhivatottságról dumáltunk. Csak úgy. Egyszer azt mondtam egy pasinak és a fiának, hogy szépek, mert azok voltak, és egyáltalán nem tűnt furának, hogy ilyet mondok. Összeültem társasjátékozni vadidegenekkel, engedtem, hogy az egyik foglalkozáson emberek a karjukba zárjanak, láttam sírni férfiakat a boldogságtól, acro jógáztam valakivel, akit akkor ismertem meg, a szemébe néztem és a feje fölé emelt, én pedig tudtam, hogy megtart. Szólt a sámándob, minden sarkon volt egy masszázs, jóga vagy előadás. Barátokat találtam, sorsokat ismertem meg. Tiszteltem a körülöttem lévőket, mert keresték a megoldásaikat, mindenki másképp, de látszott, hogy komolyan gondolják, és jó így nekik. Nem nevettem már ki senkit, mert a szívcsakrája állapotáról beszélt nekem reggelinél, vagy szórólapozik rendes meló helyett, pusztán azért, mert nem akar főnököt magának. Szemem sem rebbent, amikor valaki random megölelt, és közölte, hogy érzi az energiáimat. Továbbra is zavart, ha eldugult a WC, és nem volt meleg víz, de mindez már másodlagos volt. Sőt. Sokadlagos. Áttevődött a fókusz. Úgy figyeltem befelé, hogy mindent éreztem kint is. Sehol sem volt feszültség, harag, erőszak, félelem. Biztonság volt és elfogadás.

És ami a legfontosabb, minimális mennyiségtől eltekintve, nem neteztem. Szerintem a méregtelenítésem szempontjából ez volt az egyik kulcselem. Az a tény, hogy a média tényleg mocskot önt ránk, akkor esett le, amikor hazaértem, és rácuppantam a netre. Nem akarok fennkölt lenni, de a mocsok szó használata igenis indokolt. Amikor először futottam át a híreket, olyan volt, mintha földönkívüliként nézném, mi történik egy idegen világban. Terror, vér, halál, erőszak, békétlenség, kicsinyes belpolitikai harcok, ellenségek. Csak. Kizárólag.

Pedig a világ nem ebből áll. Van benne ilyen is, de nem erről szól. Tényleg nem. És nem azért mondom ezt, mert a vállamra szállt a szentlélek, és megtértem. Hanem azért, mert megtapasztaltam, tőlem függ, hogy mit tartok fontosnak, mit veszek észre, rajtam áll, hol a fókuszom. Ez mindenkinek az egyéni felelőssége: annak adni az erődet, amit éltetni akarsz. Felelősséged tudatosnak lenni.

Így történt, hogy kiléptem a komfortzónámból, és belekóstoltam valami teljesen új dologba. Ha pedig azt gondoltam, hogy lesz egy jó hetem… Tudod mit? Tévedtem. Mert boszorkányosan csodás hetem volt. Csúcs szuper. Akarok még ilyet.

Kösz, Everness!