- Lineth -

Kezdem ott, hogy nincs igazi. És az az ipar, ami arra épít és épül, hogy megtalálja valaki az igazit, humbug. Becsapás. Lehúzás.

Nem azért mondom ezt, mert megkeseredett, kiábrándult csaj vagyok, aki szappanoperákat néz esténként a fagyis bödön árnyékából és már a lábát sincs kedve leborotválni, minden mindegy alapon. Előfordul, hogy tetszem férfiaknak, van családom, barátaim. Szóval nem a szőlő savanyú. Tényleg, hidd el.

De felmerült bennem, mi végre ez az igazi utáni hajsza? Mi ez a találd meg az igazit, hogyan találd meg az igazit, így találd meg az igazit őrület? Van olyan nő, aki ezt elhiszi? Van olyan nő, aki tényleg abban a tudatban él, hogy létezik az igazi?

Vannak ilyen nők. Beveszik a maszlagot, aztán kerekre nyílt szemmel csodálkoznak, hogy boldogtalanok. Tátott szájjal hüledeznek, hogy a valóság köszönőviszonyban sincs a nagy reményeikkel. Ők azok, akik hiszik, hogy egyszer tényleg az ölükbe pottyan a sült csirkét markában szorongató délceg herceg fehér paripán, és együtt ügetnek el a naplementében az Örök Boldogság Szigetekre. Életfilozófiájuk szerves része, hogy azonnal felismerik, ha megtalálják az igazit, mert ez az érzés semmivel nem keverhető össze, egyfajta természetes bizonyosság. Állítják, hogy minden megtörténik a maga idejében és a maga módján. Mindez tökéletesebb már nem is lehetne. Vallják, hogy a pár tagjai ilyenkor nem elemezgetnek, nem sorolják a másik hibáit, nincsenek hiányérzetek. Az a bizonyos tokkal, vonóval, szőröstül, bőröstül szerződés lép életbe.

Nálam jópárszor volt ilyen. Ezt hívják szerelemnek. Csak szólok, elmúlik.

A szerelemre piac épült. Amivel végül is semmi baj, hiszen egy székesfővárosban mindenre van vevő. Álmokra is. Csak ha megveszed, akkor tudd, hogy ez nem igazi. Instant.

Nincs igazi. Emberek vannak, gyarló emberek, akik folyamatosan változnak. Ha azt hiszed, hogy létezik igazi, akkor azt is hiszed, hogy létezik állandó. Mondok egy titkot, te is változol. Lehet, hogy ami ma még az igazinak tűnik, arra 10 év múlva rá sem tudnál nézni. Szóval, aki azt mondja, hogy majd ő segít megtalálni az igazit, attól szaladj el, de jó messzire! Az illető ugyanis kókler.

Tegnap egy esküvő árnyékában acrojógáztunk a csapattal, amíg mi gyakoroltunk, szépen össze is adták a fiatal párt a Filozófusok kertjének gyepén. Az anyakönyvvezető beszéde több mint káprázatos volt, a jegyesek összetalálkozásának történetét olyan aprólékos részletességgel adta elő, hogy én is mellettük éreztem magam életük sorsdöntő pillanataiban. Az egész számomra idétlen volt, olyan érzés, hogy nem akarom hallani, ez a kelleténél kicsit több információ, kérlek, ezt már tééényleg ne mondd el, és ezt se, meg talán ez is intim annyira, hogy ne tudjuk. De ő csak mondta. És mondta. És mondta, ahogy azt egy elhivatott házasságkötő teszi. Hogy manapság megtalálni az igazit milyen nehéz, és hogy ez a szép pár sem azért találkozott, mert közel laktak egymáshoz, vagy egy suliba jártak. De nem ám! Ők társkeresőn ismerkedtek meg, méghozzá az egyik legmenőbb alkalmazást használva (sic!), és Rita (szólítsuk így) csak a kolléganői példáját látva kíváncsiskodott ott, neki nem is kellett volna, mert szép (sic!), míg Dani (tetszik ez a név, nektek nem?) céltudatosan regelt, és Ritát ostromolták, de ő válogatott, miközben több vasat tartott a tűzben (sic!), de azért nem annyira komolyan (sic!), csak beszélgetett a jelöltekkel. Dani is egy évig próbálkozott, de Rita nem vette komolyan. Aztán már igen (ahogy a mellékelt ábra is mutatta). A pároknak manapság 80 százaléka találkozik társkereső segítségével, folytatta, praxisában ez most már rutin. És milyen jó, hogy az igazit így is meg lehet találni.

Álljunk meg egy szóra! Bocsánat, de milyen az igazi?

Tökéletes? Haha! Vagy vegyük a PC verziót: nekem tökéletes. Igen, ez annyira szépen hangzik, hogy… Hogy igaz sem lehet. Szerintem maximum arányokról lehet beszélni. 80-20. Ebben kiegyeznék. A tündérmesét hagyjuk meg a kislányoknak, 14 éves kor alatt ez még szériatartozék. Aki ehhez később is ragaszkodik, mint floki a lábtörlőhöz, annak a csalódás borítékolva van, ahogy drága jó nagymamám szokta volt mondani. Szóval engedjünk be egy 20 százalékos hibaarányt a love storyba. Elfogadható kompromisszum szegény partnerrel szemben, nem? Igazi helyett ideális. Ez hogy hangzik? Szinte tökéletesen.

Hatalmas felelősség az igazi megtalálásáról egyáltalán beszélni, nemhogy még a  létezését garantálni, megígérni, tanácsokat adni a felkutatásához, elmélkedni a jellemzőiről! Ennek ellenére emberek százezrei foglalkoznak ezzel nagyüzemi szinten, és emberek milliói hisznek nekik és követik az agyament tanácsaikat.

Folytatom azzal, hogy mielőtt valaki energiával, idővel és lelkesedéssel nem fukarkodva üldözi az igazit, talán elfelejtheti azt az aprócska tényt, hogy másnak meg ő lenne az igazi. Emiatt érdemes lenne először rendbe szednie saját magát. Legalább közelítsen az ideálishoz.

Első lépésként mondjuk, szeresse magát. Micsoda evidencia ez már, gondolhatnád, de hidd el, az emberek túlnyomó többsége nem szereti magát. Főleg a nők. A nők hajlamosak az önostorozásra: jaj, hülye vagyok, béna vagyok, csúnya vagyok, dagadt vagyok, bármi vagyok, csak nem okés. Aki állandóan kritizálja és leszólja magát, az önmaga ellensége. Aki szeret, feltétel nélkül szeret. Ha te vagy önmagad legfőbb ellendrukkere, mégis mit vársz mástól?

Aztán vannak a hiányosságaink, a változtatni valók. Természetesen az önszeretet nem jelent vakságot, a korlátainkkal és javítandóinak listájával tisztában kell lennünk. Ezek ellenére szerethetjük magunkat, a jobbá válás viszont örök igényként lebeghetne a szemünk előtt. Ha valaki elfelejt fejlődni, zsákutcába tévedt.

Türelem. Fontos erény. Vannak dolgok, amiknek még nem jött el az ideje, ezekre akár várni is lehet. Személy szerint utálok várni, de muszáj. Várakozás közben pedig nem csak a hajamat csavargatom, léteznek hasznos dolgok, amiket simán megtehetek. Türelmetlenséggel még senki sem talált társat. Ez tuti.

Eljött az ideális állapot, rendben vagyunk önmagunkkal. Állítólag, ha önmagaddal rendben vagy, bárkit képes vagy elfogadni. Biztos, hogy ez igaz is, a nagy kérdés, hogy az elfogadás meddig terjed. Mert ha elviekben képes is vagy elfogadni bárkit a nagy emelkedettségedben, legszívesebben kebledre ölelnéd az egész univerzumot minden teremtményével, hát azért az akkor sem mindegy, hogy kivel élsz. Én például bizonyos távolságból bárkinek a hülyeségeit elviselem. Csak ne jöjjön nagyon közel. Állítom, egy fedél alatt azért nem élnék akárkivel, még ha maga Buddha reinkarnációja is lennék.

Ezen a ponton felmerül a homályból az életbevágó dilemma: vajon tényleg kell keresni az „igazit”?

Formabontó gondolat, de szerintem: NEM. Minek keresni? Ha készen állsz rá, nyitott vagy és befogadó, akkor megérkezik. Ehhez csak az kell, hogy tedd, amit tenned kell, egy csomó téged érdeklő vagy izgató dolgot, és azonnal egy rakás hasonló emberrel hoz össze a jó sorsod. Ezek között az emberek között minden kétséget kizáróan rátalálhatsz a majdnem igazira.

Mert párkapcsolatban lenni melós dolog, folyamatosan változó, adaptációt igénylő és kommunikáció érzékeny. Mindenki mindig alakul, ezért csak megfelelő létezik, akivel, ha szerencsések vagytok, együtt fejlődhettek.

Szóval dobd a szemétre az álmaidat, és kezdj el élni. Tuti, hogy sikeres leszel!