- Lineth -
Reggel fél hat. A konyhában ülök. Kávé a kézben. Próbálok eszmélni.
A dolog nem zökkenőmentes, de rajta vagyok az ügyön. Sőt, mindent megteszek az ébredésért, mert a gyerekeknek is hamarosan csörög a vekker.
Elkezdődött az iskola.
Habár az elmúlt két hétben egy órával kellett korábban kelnem, (ami elég megrázó, valljuk be), mégis boldogság zubog az ereimben. Végre, végre, kiáltja minden egyes sejtem: elkezdődött az iskola!!!
De mire ez a jókedv? Talán rossz anya lennék, hogy ilyen földöntúli elragadtatással tölt el a gyermekeim, önnön véreim tartósabb házon kívüli tartózkodása? Valami ádáz förmedvény lennék, mert örülök annak, hogy minimum hat órán keresztül máshol vannak? Elromlottam menet közben, mert felszabadultsággal tölt el, hogy délután térnek csak vissza a családi fészekbe? Vajon hol siklott ki ilyen végérvényesen a mi közös életünk?!
Hol? Hát sehol!
Arra jutottam, hogy totálisan normális életérzés örülni az iskolakezdésnek.
Először is, a gyerekeknek újra van napirendje. Ehhez alkalmazkodnak (muszáj), vagyis formába öntik (mások) a hétköznapjaikat. Lehet, hogy én vagyok a tehetségtelen szülő, de nekem ez nyáron nem mindig sikerült. Khm… Vagyis, legtöbbször nem. A gyerekeim ugyanis hihetetlen tehetségről tesznek tanúbizonyságot az érvelés terén, ha azt kell elmagyarázniuk, miért ne csináljanak meg dolgokat. Anya, nyár van! Ne már! – hangzik el a legerősebb érv, ami ellen – bevallom-, tehetetlen vagyok. Hát hogy szabjak így kereteket, szinte lehetetlen…
Aztán vegyük a felügyelet kérdését. Nyáron állandó lelkiismeret furdalással küzdöttem, hogy megoldjam a lehetetlent. Mert a szülőnek nincs vakáció, én is húztam az igát. Olyankor a gyerekek egyedül voltak otthon. Szerencsére már nagyobbacskák és szívesen elsertepertélnek a házban bús magányukban, a nagyszülők is közel laknak, szóval nem volt olyan gáz. De akkor is! Hát milyen anya vagyok én, nem törődöm velük, szegény kis árváim, biztosan szörnyen érzik magukat – ezek a gondolatok cikáztak bennem sokszor. Akkor is, ha indokolatlanok voltak. Akkor is bennem zsibogtak. Arról nem is beszélve, hogy emlékszem én azokra az időkre, amikor kicsik voltak, és külön logisztika kellett ennek a problémának a megoldására. Mert még muszáj volt valakinek ténylegesen vigyáznia rájuk. Életem legstresszesebb időszaka volt a nyár, majdnem meg is utáltam, szerencsére az évek gyorsan peregnek – jajj, dehogy szerencsére, de néha akkor is…
És vegyük a magamra fordított idő kérdését. Ha a gyerekek velem vannak, akkor ilyen idő nincs. Elveszik az éterben. Mintha nem is lett volna. Ez nem panasz, puszta tény. Elképesztő módon mindig akad valami, amit éppen tőlem akarnak, amiben én tudok segíteni, aminek a helyét egyedül én ismerem, amit én raktam el, amit nekem kéne megmelegítenem, előkészítenem, megoldanom, kikeresnem. Régóta tudom, hogy szuperhős vagyok, a kádban a dugó, nélkülem nincs lét sem, de ez egy idő után fárasztó, és a szuperhősök iskolaidőben mennek szabira.
A gyerekek unatkoznak. A szuperkütyük világában, szerintem meg sem fordul nagyon a fejükben a bandázás. Minek, ha cseten is elérhetik a haverokat, ugye. Na mármost, nekem ne mondja semelyik büdös kölök, hogy ez így kielégítő! Mert nem az. És ez látszik is rajtuk, szeptemberre totálisan frusztráltak lesznek a hús-vér kapcsolatok hiányától, amire az iskola intsant gyógyír. Komolyan mondom, ezerszer szerencsésebb vagyok, hogy olyan korban nőttem fel, amikor még nem volt wifi és internet! Nekem találkozni kellett a barátaimmal, mert ez volt az egyetlen módja a kapcsolattartásnak. Nyáron bringáztunk, tollasoztunk, össze-vissza bóklásztunk, együtt voltunk. Az egész utca kint játszott, a felkelő nap sugaraitól a naplemente romantikus narancsáig. Na, ez az, ami már nincsen meg a gyerekeimnek. És ha megfeszülök sem tudom én prezentálni nekik.
Nos, ezért ujjongok, hogy elkezdődött az iskola. Mert bármennyire is nehéz és munkás a hétköznap, valljuk be, csak akkor tudjuk élvezni a szabadságot, ha van mivel összehasonlítani azt. Jöjj hát rút rabság, hadd élvezzük a közelgő őszi szünetet!
