macassy
Kiskoromban sosem értettem, akik nem vallásosak, mikor eszik a húsvéti sonkát. Római katolikus családban nőttem fel, gyerekként egyértelmű volt, hogy azt csak nagyszombaton este, a feltámadási körmenet utáni vacsorán vágjuk fel először. Néhány éve komoly dilemmát jelentett a famíliában, hogy az este 10-re áttett szertartás előtt lehet-e sonkát vacsorázni. Tudom, Krisztus nem sonkára támadt fel, hanem harmadnapra, de akkor is…
Felnőve megtanultam, ahány ház, annyi szokás, mindenki úgy üli meg az ünnepet, ahogy szeretné és tudja, ahogyan azt is, milyen fontosak a rítusok. Édesanyám még a sonkafőzést is így magyarázza: „nagycsütörtökön, az esti szentmise után beáztatod a húst, majd másnap leöntöd a levet, és tiszta, hideg vízben teszed fel főni”. Ennek az az egyenes következménye, hogy nagypénteken, amikor szigorú böjtöt tartunk – napi háromszori, húsmentes étkezés, és csak egyszer lakunk jól –, egész nap korgó gyomorral teszünk-veszünk a lakásban, ahol MINDENT betölt a sonka illata.
Egy keresztút gyötrelmeihez képest persze semmiség, mindenesetre elég profán módon felhívja a figyelmet arra, hogy néha le kell mondani dolgokról. Nem kaphatunk meg mindent azonnal. Sőt, van, amit sosem érünk el, és ez így van jól.
Szeretem a nagyhetet. Szeretem a csendességét. Hogy elmennek Rómába a harangok, és kereplő helyettesíti a csengőt a templomban. Az oltárfosztást – ezt gyerekként imádtam nézni.
Tudni, hogy vannak, akik virrasztanak nagypénteken, ha már én minden évben olyan lusta és esendő vagyok, mint a tanítványok a Getsemáné-kertben. A pillanatot, amikor nagyszombaton este megpillantom a hatalmas, kecses, égő húsvéti gyertyát, és a táskákból sorra mécsesek kerülnek elő. Egymásnak adjuk át a fényt, ki tudja, talán a szívekben is kiviláglik ilyenkor valami. Azt, ahogy zúg az orgona, mikor visszamegyünk a körmenetről: Te Deum, Téged Isten dicsérünk. A húsvétvasárnap felszabadító örömét, amikor ott állsz a nagymisén, tisztára súrolt lélekkel, tele reménnyel, mert elhiszed, a lehetetlen is lehetséges. Elmozdult a kő a sír elől.
Az ünnep mindig lehetőség, a húsvét üzenete pedig pláne: az igazi újrakezdés ígéretét hordozza, és ez nem csalás, nem ámítás, nem Coelho, és nem is Oravecz Nóra. Nem muszáj elhinned, és nem is kell úgy ünnepelned, ahogy például én teszem. Ez az én ünnepem, az én rítusaimmal. Nem kötelező Rád nézve. De húsvét alkalmából azt kívánom, kedves Olvasó, találd meg a saját rítusaidat. Mert megtartanak. Felemelnek. Átsegítenek. Tartalommal töltik meg a hétköznapokat. Nélkülük olyan minden, mint a díszes sztaniolpapírba csomagolt csokinyúl belseje: kiábrándítóan üres.
A fotó Veleméren készült, a fény templomában.
