Sokkoló felismerésre jutottam ma reggel a kávé mellett. De mielőtt lelövöm a poént, vagyis elmondom, mire ébredtem rá (oh, ez stílusos volt), tisztáznék pár dolgot.

Dolgozó nő vagyok, két gyerekkel, jól működő kapcsolattal, sok-sok munkahelyi stresszel.

Szóval ültem és ébredeztem, miközben a tegnapi nap eseményein pörögtem. Mert tegnap, mint oly’ sok napon mostanában, borult a bili. A feszültség - természetesen otthon, -  a kamasz lányommal való ordibálásban csúcsosodott ki, ha jól emlékszem azon vesztünk össze, hogy sok vízzel zuhanyozott. Nem vagyok én Krőzus! – vágtam hozzá a tanító célzatú megállapítást (legyen már naprakész az ókori dolgokban is), és esküszöm, gőz csapott ki a fülemen. Aztán jött a párom, majd egy óvatos kanyarral már ment is, látta rajtam, hogy most le kell nyugodnom. Nem sikerült.

Így ment ez tegnap, ma pedig a reggeli kávénál szomorú felismerésre jutottam: nem tudom letenni a pakkot, hasztalan próbálom. Nem tudok elvonatkoztatni a feszültségekkel terhes munkámtól, hazaviszem a konfliktusokat.

A családomnak nagy arányban én biztosítom az érzelmi támaszt. Én, mint nő és anya. Az én érzelmi energiáim, töltetem, kiegyensúlyozottságom határozza meg leginkább, hogy az otthoni hangulat milyen irányba mozdul. Nem azért, mert delejes erővel bírok, hanem mert én vagyok a nő. A befogadó energia. Tetszik, nem tetszik, az én dolgom a családom érzelmi életének kalibrációja.

Hiszem, hogy az egyenrangúságban is mindenkinek megvannak a maga feladatai és szerepei, nem egyformák vagyunk, hanem egyenlők. Nem megalázó érzelmi támaszként működni, nekem nem derogál ez a szerep. Egyébként, ha lázadoznék ellene, akkor is így lenne.

Szeretek dolgozni, de a munkával járó stresszt utálom. Mi több, feleslegesnek tartom. Egyáltalán nem kéne stresszelni, mégis teszem. Miért?

A főnök személye gyakran az elsődleges oka annak, hogy valaki szereti vagy utálja a munkáját. A főnök az a kapocs, amely összeköti a munkavállalót és a szervezetet, amelyben dolgozik. Jó vezetőnek kevesen születnek. A legtöbb főnöknek tanulnia kell/kellene a vezetői szereppel járó elvárásokat, pszichológiai képzésre lenne szükségük, könyveket kéne olvasniuk a szakirodalomból, de persze nem teszik. Magyarországon a következő erős vélekedések élnek és virulnak sok-sok vezető fejében:

• majd megy magától
• a munkahelyet nem kell szeretni
• vagy megszoksz, vagy megszöksz vs. bármikor találok mást a helyedre

Számtalan munkahelyen van olyan főnök, akinek valamiért elemi létszükséglete a konfrontáció. Ezek azok az emberek, akik azt hiszik, hogy hatékonyabb a munka, ha fitogtatják a hatalmukat, ha undorító hangnemben beszélnek az alkalmazottakkal, ha betesznek a másiknak, ha akadályokat gördítenek, vagy egyszerűen csak fröcsögnek a rosszindulattól.

Nem veszik észre, hogy ezzel nekik is rossz lesz az életminőségük, nem látják át, mennyit veszítenek a hatékonyságból, a termelékenységből, a kreativitásból. Nem azért kell törekedni a jó főnök szerepére, hogy az alkalmazottak és munkatársak szeressenek, hanem azért, mert ez teszi hatékonnyá a munkát. Ez hozza az eredményeket, a pénzt, a paripát és a fegyvert.

Súlyos tévedésben vannak azok a vezetők, akik azt hiszik, hogy a keménykedés, a bunkóság, a teljesíthetetlen és összevissza utasítások nem bosszulják meg magukat. Mert minden visszaszáll az ember fejére, és nem spirituális átok formájában, csak simán és egyszerűen rossz mutatók, kevés nyereség, hanyatló teljesítmény képében.

Persze vannak, akik felismerik, hogy a vezetői kvalitásokat lehet és kell is fejleszteni.

1. Fontos például a tiszta elvárások lefektetése.
2. Fontos, hogy éppen annyi kontrollt adjon, amennyire szükség van: ami manapság ritka kincs, mert számtalan főnök képtelen kiadni a kezéből az irányítást, mindenbe beleszól, mindent ellenőriz, ami az alkalmazottat lustává, őt pedig végtelenül kimerültté, majd feszültté teszi.
3. Fontos, a visszajelzés, időben. Ha valaki utólag kap véleményezést, mi több negatívat, akkor már süthetik a dolgot. A munkafolyamat közben kell kommunikálni, nem utólag leteremteni valakit.
4. Ne feledkezzünk meg az erőfeszítések elismeréséről se, a dicséret szárnyakat ad, kár, hogy olyan kevés jut belőle. Az alkalmazottaknak azt is fontos érezniük, hogy nem alantas rabszolgák, jobbágyok, akik hűbéruruk földjén azért élhetnek, mert fizetik az adót. A produktivitás szárnyakat kap, ha emberként bánnak az emberrel.
5. Egy jó főnök ismeri az alkalmazottakat, köszön, néven szólít, és megkérdezi hogy vagy. A jó főnök nem kutakodik, de érdeklődik, kifejezi, hogy látja az embert az alkalmazottban. Csodaszer.
6. Egy jó főnök emellett meglátja a beosztottakban az erősséget, és igyekszik is ezt kiaknázni. Nem arra koncentrál, ami nem megy, hanem arra, ami működik. A jó főnök néha leül az alkalmazottal megbeszélni, milyen céljai vannak, és hogyan tudna segíteni azok elérésében. Mert a fejlődés lehetősége inspiráló.
7. A jó főnök kifejezi, hogy nem főbenjáró bűn elrontani valamit. Mert aki retteg ettől, az bizony hibát ejt. A jó főnök bátorítja a tanulást, a határok átlépésére sarkall, nem pedig azt lesi, hogy ki miben gyenge.
8. A jó főnök kommunikatív. Nem gondolja, hogy alkalmazottai gondolatolvasók, akik egy szemöldökrándulásból leveszik, mit kell tenniük.
9. És tudja, hogy a főnökség nem az emberrel született kvalitás, hanem tanult viselkedésforma.
   
   

A fél életünk munkával telik. És ha ez rossz hangulatú, feszültséggel terhes, akkor a fél életünk rossz hangulatú és stresszes. Aztán a munkatársak, mivel nem születtek Buddhának, hazacipelik a feszültségeket és otthon adják ki magukból. Akár közvetett, akár közvetlen módon, de valahogy ki kell adni, különben belepusztulnak.

És beúszik a képbe a női kérdés, a család érzelmi támogatásának ügye. Amit – tetszik, nem tetszik – egy feszült és stresszes anya nem tud ellátni megfelelően. Nem tud ebben jól funkcionálni, csak szétszakadni.

Ezért jutottam el addig 40 évesen, hogy többször megfordult a fejemben, otthagynám az egész munkavilágot, eldobnék csapot-papot készségesen, csak szállhassak már ki az őrült mókuskerékből. Tegye mindenki tönkre az életét, ha ahhoz van kedve, de engem hagyjanak békén!

A "fakanállal a kezemben egy szál otthonkában állok a konyhában" képe úgy lebeg néha a szemem előtt, mint szomjas vándor előtt az oázisé. Komolyan, sokszor már ott tartok, hogy lemondanék az összes női előjogomról, csak érezzek már egy kis békét.

És most senki ne jöjjön nekem azzal, hogy régen meg otthon nyomták el a nőket, és a férjek igazi egyeduralkodók lehettek, meg kiszolgáltatottság volt és rabszolgasors. Mert akkor én erre csípőből azt válaszolom, hogy szuper, és ebben a szép új világban vajon mi van? Nekem nem kell ide ez a fals érvelés, pont, mint a politikában, hogyaszondja: a másik is lopott. Hát nekem ez nem érv, én ettől nem fogok jobban aludni.

Jó kis egyenjogúság lett ebből az egész feminista sztoriból, csak kicsit túl lett tolva, mert most is van pofon, de el is megyünk érte. A munkahelyre.

Levonva a levonandót: nem kéne ennek így lennie. De amíg ilyen az általános közhangulat Magyarországon, amíg ember embernek farkasa, amíg eszeveszett könyöklés és rosszindulat uralja a munkahelyek túlnyomó többségét úgy, mint a közéletét, addig bizony nehéz lesz a családi lét is. Rossz lesz az anyáknak, az apáknak, a gyerekeknek, az egyénnek, szinglinek és társasnak, a társadalomnak összességében. Vonulhatnék barlangba, ott biztos béke van. De én itt szeretnék boldogulni. Ha nem gond.