- Lineth -

- Leszarom a hangulatot, ez egy munkahely! – bökte oda a főnök, miután épp egy perce jelentette be, hogy kirúg egy kollégát.

A döbbentre fagyott emberek kis csoportjában, mialatt próbálunk visszatalálni a kerékvágásba, elemezzük már kicsinykét ezt a kijelentést. Mondhatnám, álljunk már meg egy szóra! „Leszarja” a hangulatot? Mi van?!

Mert miről is beszélünk? Arról a helyről – munkavégzésünk színteréről -, ahol a legideálisabb esetben mondjuk, napi nyolc órát töltünk. Tényleg mindegy lenne itt a hangulat?

Hát nagyon nem!

A munkahelyi légkör minden szempontból kulcsfontosságú. Persze ne a nyúl vigye a vadászpuskát, a meló az első, de azért azt szögezzük le, hogy a rossz munkahelyi légkörbe bele is lehet h a l n i. Úgyhogy nekem ne jöjjön azzal a főnök, hogy leszarja, mert akkor nagyon el van tévedve!

A munkahelyi légkör elviselhetővé tételéért egyébként a főnöknek (is) tennie kell. Kijelentem: feladata és felelőssége, hogy a neki dolgozók minimum semlegesen érezzék magukat a társaságában.

És nem csak felebaráti szeretetből kell erre törekednie, hanem azért is, mert ez jótékony hatással van a munkavégzés minőségére! is. Az elégedett alkalmazottak jobban dolgoznak, mint az közismert. A megfélemlítettek, agyonhajszoltak, kirúgással fenyegetettek motivációs szintje ellenben nulla, vagy mínusz egy, és ha akarnak, sem tudnak annyira teljesíteni.

Mire fizetnek sok helyen csapatépítő tréningekért, teszem fel a kérdést magamban. Hát azért, hogy az emberek csapattá váljanak, együtt tudjanak működni, és kedveljék egymást. Mi több, a főnököt is. Mire rendeznek céges bulikat? Ezért! Ezért, vazze, és nem a pénzkidobásért! Úgyhogy a tisztelt főnök csak ne szarja le a hangulatot a munkahelyen! Érezze kötelességének a megteremtését!

Arról nem is beszélve, hogy csak egy csapatvezető, aki vezetésének kudarcait egyre nagyobb frusztrációval éli meg, és úgy igyekszik kompenzálni, hogy cseszegeti a kollégáit. Hajánál fogva előrángatott indokokkal köt beléjük, félremagyaráz szavakat, elért mondatokat, megsértődik, személyeskedik, bosszul és fenyeget. A kérdéseket támadásnak veszi, döntései megkérdőjelezésének. Bizonytalan, és ezt rendkívül rosszul kezeli.

Nem azt mondom, hogy legyen wellness sziget az iroda. Nem kérek különleges bánásmódot, nem kell hátmasszázs – na jó, most hazudok, mert kellene -, nincs szükségem „fantasztikusan dolgozol, örülök, hogy a csapat tagja vagy” megerősítésekre, a világ csodaszépkirakatmosolyokra, és úgy általában hamisan csengő hurráoptimizmusra. Nem kérem, hogy nyalják ki a fenekemet, nincsenek irreális elvárásaim.

Hiszen nem irreális elvárás a nyugodt, kiegyensúlyozott, kooperatív munkahelyi környezet, még egy multinál sem. A humor és a bizalom kincs. Fontos, hogy ne mérgezze rosszindulat a levegőt, hogy a kollégák felszabadultan dolgozzanak együtt. Én nem barátkozni akarok a munkahelyen, nem várom el, hogy szeressenek, de ha szeretnek, az jól esik.

Nem tagadhatom, hogy befolyásol - ráadásul negatív irányban -, a közvetlen felettessel kialakult nexus. Nem mindegy, hogy szól hozzám, milyen a habitusa, a hangneme. Nem mindegy, hogy megbízik bennem, vagy vizslat naphosszat. Nem mindegy, hogyan kezeli, ha hibázom, mennyire támogató a viselkedése. Mindez kihat a teljesítményemre. Emiatt nem vagyok gyenge, rossz munkaerő. Pusztán ember vagyok.

És még valami. Aki azt mondja, hogy vonatkoztassak el, annak most azonnal az arcába röhögök. Mert egy konstans, szinte napi szinten felbukkanó stressz forrástól elvonatkoztatni tudó ember előtt megemelem a kalapomat! Buddhista szerzetes legyen a talpán, aki erre képes! Megjegyzem, én is expert lennék elvonatkoztatásban, ha egy hegyi barlangban ücsörögnék kilométerekre embertársaimtól. Jelenleg azonban az irodámban ücsörgök, a főnököm meg velem szemben, és épp leszarja, hogy milyen itt a hangulat.

Szóval most önképzésen veszek részt a munkahelyi konfliktusok kezelésében, és igyekszem a problémát saját oldalról rendezni. Uralkodom az indulataimon (csak nehogy a nagy uralkodásban gyomorfekélyt kapjak), igyekszem tisztán kommunikálni és a kompromisszumokra is nyitott vagyok. Mondjuk, amikor azt olvasom, hogy merjünk gondjainkról beszélni a felettesünkkel, akkor fulladozva röhögök, mert ez kivitelezhetetlen egy olyan illető esetében, aki udvariatlanságnak és provokációnak vesz minden önálló véleményt.

Mindemellett, ha nagyon forró lesz a lábam alatt a talaj, akkor l e l é p e k. Mert nem KELL elviselni az elviselhetetlent. Néha váltani kell, muszáj. Kilépni, lelépni, merni. Életmentő. Komolyan. Hiszen ez mégis csak az én életem, én formálom, én élek benne, én viselem a következményeket, na. Melót pedig mindig találok, ahogy eddig is.