- macassy -

Előbb elengedtek, szinte röpülök haza, elérem a korábbi vonatot, az állomástól sétálok, jól kilépek, egész nap ültem az irodában, meredtem a gép előtt, most jólesik a séta, minden lépéssel távolodom a munkától, nemcsak földrajzilag, lélekben is, szándékosan a mellékutcákban megyek, mert ott több a virág, ibolya, jácint,krókusz, aranyeső, rügyező fák, igazából mindegy is, csak hadd lássam, hogy bújik, nyílik, éledezik, jó mélyeket lélegzem, jó vicc, mintha le lehetne tüdőzni a tavaszt. A ház előtt ott a szomszéd. Erika. Egészségügyis, biztos ma van a szabadnapja.

- Szia! Látom, kertészkedsz…

- Hát igen, annyi itt a gaz. Szerintem nálam nő a legtöbb gyom. Nálatok sokkal kevesebb van, ez nem igazság.

- Azért az mégiscsak jó, hogy már itt a tavasz, egyre tovább van világos, többet lehetünk a szabadban.

- Ja, aztán hétvégén meg jön a jégeső és a hideg.

- Ööö… épp felmelegedést mondtak.

- Hát igen, dögmeleg lesz egész nyáron. Szörnyű.

Gyors elköszönés, több lelombozó mondat ma már nem kell. Néhány perc múlva forró teával a kezemben ülök a teraszon, arcomat a nap felé fordítom, behunyom a szemem, jó most itt nekem ezen az ajándékba kapott szabad délutánon, épp ott vagyok, ahol lenni szeretnék.

Erika káromkodik, a szenteket is lehívja az égből. Aránytalan a dühe, elvégre csak arról van szó, hogy néhány gyomnak erősebb a gyökere, hallja is a fél utca, mi a véleménye a tarackról.

Tudom én, nehéz az élet, sosem elég a pénz, szemét a főnök, rosszkor merül le a telefon, sehogy nem áll a hajad, pont előtted megy el a busz, a villamos, a metró, a jó lehetőségek, ha egész nap takarítasz, akkor is maradnak porcicák, sunyin, meghúzódva valahol, csak arra várva, hogy felhúzd magad, valami mindig elromlik, a kedved, a mosógép, a kapcsolatod, az idő, és különben is, szegény embert az ág is húzza. A döntés azonban a miénk. Van-e bátorságunk a boldogsághoz?

Nem kell a hurráoptimizmus, felesleges rózsaszín szemüvegen át nézni a világot. Legalább önmagadat ne manipuláld. Csak arról kéne leszokni, hogy gyászkeretbe tedd a mindennapjaidat. Van merszed hozzá?

- Lineth -

A feltámadást kéne ünnepelni, nekem pedig csak az elmúlás jár az eszemben.

Minden elmúlik egyszer. Itt, a Földön. Itt van Idő. Itt telik. Múlik. Én meg csak rohanok utána.

- Nem akarlak sürgetni – mondta a fiú. De tudnom kell.

- Nem akarlak sürgetni – mondta egy másik. De tudnom kell.

Mindkettő hazudott. Hát hogyne akarnák sürgetni! Hiszen ezért állnak előtte, ezért kérdezgetik. Mindenki siet, fut, szalad, akar.

Az isteni tudatosság, a végtelen megtapasztalása, az Egy érzete. Amiben nincs semmi, mert minden benne van. Amikor egy tenyér tapsol. Hol vagyunk mi ettől?

Tudod-e, hogy minden egy? Jézus tudta. Amikor a felebaráti szeretetről beszélt, senki sem értette, hogy mit is mond. Hogyan lehet valakit úgy szeretni, mint tenmagadat? Lehetetlen. Kivéve egy esetet: nincs is másik. Egy van. Minden ugyanaz, nincs kezdet és vég, csak az origo. De ez engem sem vigasztal éppen most. Nem is mondtam volna, csak eszembe jutott. Bocsi.

Talán azért, mert most itt vagyunk, kérdezgetnek, kérdezgetek, akarunk, vágyunk és várunk. Mennyire utálom ezt magamban, erre gondolok, miközben szeretem is, hálás is vagyok. Emberként élni, ezt megtapasztalni. Lehetnék csiga is. Vagy szúnyog. Kő. Amőba. De emberré lettem. Kérdezz hát, én pedig válaszolok; sürgess, és engedd, hogy sürgesselek; mondd, hogy szeretsz-e; bizonyítsd be és követeld tőlem is, hogy mutassam meg, mennyire szeretlek. Hadd mutassam meg, milyen vagyok, szabadíts fel, vállald, ami én vagyok! Szeress, hogy én is vállalhassam önmagam, mondogatom magamnak szüntelen. Hiszen szeret az Isten!

Ezt mondom szüntelen, szeret az Isten. De nem akarlak sürgetni. Ideje van ennek is, a kétségnek, a türelmetlenségnek, ideje lenne az elfogadásnak. Az elutasításnak. Ideje van mindennek a Földön. Rendelt ideje.

Tudod mit? Mégse kérdezd, hogy miért. Jó? Csak ne akard tudni, hogy én most miért így döntöttem, miért nem akarlak, miért vagyok mással, és azt se akard tudni, hogy lehetünk-e együtt egyszer. Engedj menni, eressz már! Hát nem érted, hogy még magamat sem tudom most szeretni? Nem látod, hogy én is küzdök? Menj már! Nem érted?!

-macassy-

Három kereszt a koponyák hegyén. Kínokkal teli út, hordozta értem, érted is, majd felfeszítették. Elhangzott az utolsó szó: beteljesedett. Kilehelte lelkét. Aztán csend lett.

Sötétség. Döbbenet. Síró asszonyok. Az anya. Aki a kendőt nyújtotta. Aki értetlenül statisztált a keresztúthoz. A tanítványok. Aki háromszor megtagadta. Aki mosta kezeit. Bámész tömeg és gyászoló, magányos lelkek. Közöttük valahol ott álltál te is.

A harangok elhallgattak, az orgona elnémult. Nincsenek szavak sem.  Fájdalommal, szenvedéssel teli a némaság. Ám a szó, az a bizonyos végső, benned dörömböl: beteljesedett. Kimondta, és meghalt. Levették a keresztről, gyolcsba tekerték, sziklasírba temették.

Ijesztő a kilátástalanság. Átélheted a legteljesebb magányt. Fázni kezdesz. Mert rájössz, most tényleg egyedül maradtál. Beteljesedett. Ennyi. Vége. Nem így képzelted. Hallottad, hogy öt hallal és két kenyérrel jóllakatott több ezer embert. Járt a vízen. Meggyógyította a bénát. Feltámasztotta Lázárt. És mégis, szótlanul, némán tűrte az ostorcsapásokat. A töviskoszorút. Nem tiltakozott, nem tett csodát, pedig egy szavába került volna. Csendben maradt.

Fogadd el, a nagy dolgok hangtalanul történnek. Ne aludj el, mint azok, akik ott voltak vele a Getsemáne-kertben. Te maradj ébren. Várakozz. Még nem sejted – sőt, nem is reméled! –, de megtörténik. Némán. Csendben. Elmozdul a súlyos kő a sírbolt elől. Mert csak így nyer értelmet a szó: beteljesedett.

- Lineth -

Az az igazság, hogy nem lehetünk teljesen őszinték. Soha. Van az a szint, amikor bezárul a hetedik ajtó, és ami mögötte van, az csak az enyém.

Teljesen őszintének lenni lehetetlen.

Én sem tudom elviselni, te sem tudod elviselni. Ha azt hiszed, hogy igen, akkor hazudsz önmagadnak.

Teljesen őszintének lenni felelőtlenség.

Teljesen őszintének lenni önzőség.

Teljesen őszintének lenni botorság.

Természetesen – mielőtt nekem ugranátok -, nem az őszintétlenségre és hazugságra buzdítok. Csak felhívom a figyelmet: kivételes esetekben a felelőtlen őszinteségi roham inkább nárcisztikus ömlengés, mint a másik tiszteletben tartása.

Van az úgy, hogy az igazságot egész egyszerűen nem tudhatja meg a másik. Minek? Azért, hogy szenvedjen? Változtatni nem lehet rajta, megtörtént. Elviselni sem lehet.

Nehéz, ugye? Főleg, hogy egyedül kell boldogulnod. Cipeled a terhet, és nem oszthatod meg a másikkal. Pedig mennyivel könnyebb lenne elmondani! Leadni belőle, átrakni a másik vállára. Olyan átkozottul nehéz!

De a másik nem tudna vele mit kezdeni. Az igazság kezelhetetlen. Csak megoldatlanság, és szenvedés várna rá. A helyzet nem javulna. Csak neked lenne könnyebb. Ha szereted, nem mondod el neki.

Micsoda kegyetlenség, nemde? Mondhatnád, hogy az őszinteség a legfontosabb dolog a világon, és a tisztelet se kutya, és akkor is, és egyébként, szóval el kell mondani. De az igazság, hogy ez csak neked lenne jó, a másiknak nem. És tényleg van az úgy, hogy hallgatsz, ha szeretsz.

Persze fontos, hogy többet ne kövesd el a hibádat. Hazugságban nem lehet élni. De néha igenis el kell temetni az igazságot. Jó mélyre. És nem szabad kiásni.

A legjobb megoldás természetesen, hogy nem teszünk olyat, amit titkolni kell. De fontos annyira őszintének lenni – legalább magunkhoz -, hogy beismerjük, nem vagyunk tökéletesek. Követhetünk el hibákat. Ilyenkor nem hamut kell szórni a fejünkre, hanem végiggondolni, hogy mi vezetett idáig, és a jövőben kerüljük a veszélyes zónát. Mást nem tehetünk.

A téma másik fontos kérdésköre a magánszféra. Volt egy fiú, aki megsértődött azon, hogy nem akartam beengedni a legtitkosabb gondolataimba. Ő azt mondta, egy kapcsolat akkor ér valamit, ha mindent tudunk egymásról. Fenét! Szerintem van a kitárulkozásnak egy határa, amit nemcsak hogy nem kell, de nem is érdemes átlépni. Hol marad akkor az izgalom?

És egyébként is. Én bizony nem akarom a másikat úgy ismerni, mint saját magamat. Adj nekem titkokat, engedd, hogy felfedezzelek. Adj nekem képzelőerőt, adj nekem merengeni valót! Adj nekem igazat, és adok neked igazat. Adj nekem őszinteséget, és adok neked szeretetet. Adj nekem szeretetet, és adok neked őszinteséget. Vigyázok majd rád, és vigyázz majd rám, védj meg, és én hálás leszek annyira, hogy védelek téged. Ilyen egy kapcsolat. Barátság, szerelem, család. Ugyanaz másképp.

Én én akarok maradni, te pedig legyél te. Két külön hatalom. Így legyünk királyság.

- macassy -

Lassan siklik a vízen, ráérős, esetlen mozdulatokkal. Rózsaszín úszósapkát visel, lila úszódresszel. Háton úszik, tömzsi karjai rossz ritmusban váltják egymást. Messziről inkább csak kapálózásnak tűnnek a mozdulatai, de azért egész jól halad. Én a partról figyelem őt. Visszanéz rám. Mandulavágású szemeivel leplezetlenül, hosszasan bámul – annyira, hogy kezdem kényelmetlenül érezni magam, minek néz ez engem, nem is ismerem, ráadásul nem is tudok semmit se kiolvasni a tekintetéből.

Folyton nekiütközik a szemközti sávban úszó idősebb hölgynek, aki ettől egyszerre rémül meg és sértődik meg. Virágos úszósapka a hatvanas évekből, kikandikáló jujvörös haj, vérfagyasztó smink. Fejét arisztokratikusan kitartja a vízből, láthatóan pofátlanságnak tartja, ha a klór az ő szemét is csípni meri. Ideges lesz, ahányszor a lány a közelébe ér. Ütődött, látszik is rajta, minek hozzák az ilyeneket ide.

Úgy alakul, hogy mindhárman egyszerre tusolunk le. Szakadt, szocreál helyiség, vízköves csapok, zuhanyrózsa tán sose volt, lapos oldalpillantások, bénázás a törülközővel, narancsbőröm van, löttyedt a fenekem, nagy a hasam, tök ciki, remélem, nem néz ide senki. A rózsaszín sapkás lány nem zavartatja magát, pedig jókora fölösleg van rajta. Kicsit aránytalan a teste, pókhasa van, de nem szégyellős. Sikongat a meleg víz alatt, és nagyokat kacag. Megszólít, rám nevet. Patrícia vagyok, és szeretek lubickolni – kiáltja a világba. Félszemmel látom, ahogy a vöröshajú matróna összerezzen. Csak ide ne jöjjön.

Pechje van. Az öltözőben egymás mellett van a szekrényük. Patrícia nem zavartatja magát. Anyaszült meztelenül pakolgat, egymás mellé rakja az összes cuccát. Zokni, bugyi, melltartó, pulcsi, nadrág, táska, nesszeszer, hajszárító, fésű, és egy külön szatyor a vizes holmiknak. A matróna a pad peremére szorul, nem igaz, hogy nem veszi észre magát, tökhülye ez a lány. Undorodik Patríciától, a közelségétől, a holmijaitól. Iszonyú szégyellős is, ezért megkísérli a lehetetlent: csaknem fél négyzetméteren úgy megtörülközni és felöltözni, hogy egyetlen pillanatra se lássuk meg ráncos, aszott testét.

Jaj, de jó illatom van! Úgy fogja ezt imádni a szerelmem! Szeretem a szagomat! – mondja Patrícia, még mindig ruhátlanul. A tusfürdőtől van, magyarázza nekem, és meg is mutatja. Tropical dreams, hirdeti a felirat. Az orrom alá dugja a flakont, beleszagolok, mangó és papayaillat, némi kókusszal. Émelyítő, de Patrícia elég nyilvánvalóan nem így véli, mivel – biztos, ami biztos – ugyanilyen illatú testápolóval is bekeni magát. Ráérősen, kényelmesen – és meglehetősen bőségesen. Néhány perc elteltével krémtől fehérlik az egész teste. Büszkén körbetekint, majd odalép az idős nőhöz. A hölgy összerezzen, szinte már bebújik az öltözőszekrényébe a félelemtől. Néni, megszagolsz? – hangzik el a kérdés.