Mottó: a józan kritikát sose keverd össze a képmutató ítélkezéssel!

 - Lineth -

„Az a nő, aki elhagyja a gyermekét egy férfiért, nem is anya, de nem is ember a szememben. Nyomj egy lájkot, ha ezzel te is egyetértesz” – állt a fészbúkos posztban.

Azóta nyomaszt ez a mondat. Miért? Mert hiányzik belőle a józan kritika. Ugyanis, ha a megítélés kárhoztatásba csap át, lehetetlenné teszi a megbocsátást és a javítást is.

Nekem mondjuk, nem lenne bátorságom jóvátenni a vétkemet, ha megvetnének érte, nem lenne erőm bocsánatot kérni, azt hiszem, a világból is kiszaladnék, szégyellném magam. Annyira, hogy képtelen lennék változtatni.  De lehet, hogy én vagyok a gyenge.

Most mondom, nem hagynám el e gyerekeimet, és nem gondolom azt sem, hogy helyes ilyet tenni. Egyszerűen azt érzem, hogy semmilyen jogalapom sincs azt mondani egy gyerekét elhagyó nőre, hogy nem ember.

Azért, mert valamilyen tettet nem tartunk helyesnek, morálisnak, erkölcsösnek, még nem kell eltaposni, kirekeszteni az illetőt, aki tette. Itt persze nem a bűncselekményekről beszélek, az teljesen más lapra tartozik.

Ismerek egy nőt, aki elhagyta a gyerekét egy férfiért. Sosem volt mintaanya, sőt, jó anya sem volt. A pasijának – mert sosem házasodtak össze -, már az elején megmondta, ha szétmennek, a gyereket nem viszi magával. A pasi ezt tudta, elfogadta, akkor is, ha nem tapsikolt az örömtől ezért. Ő szerencsére jó apa, imádja a fiát, és mindent megtesz érte, amit csak lehet.

Zita, amikor elköltözött a pasijához, megengedte az exnek, hogy a közös gyerekkel a lakásban maradjanak. Mert a lakás Zitáé, legalább a megszokott környezet ne változzon és albérletet se kelljen fizetniük. Csengeti a gyerektartást is, mondjuk ez a minimum.

A pár már lassan két éve különvált, a pasi pedig egyedülálló apa lett. Meló előtt rohan a suliba a gyerekkel, meló után rohan a suliba a gyerekért, otthon társas, mesélés, hétvégén fociznak, ha jó az idő, kirándulnak, minden reggel veszekednek a fogmosáson, és minden este rimánkodik, hogy kevés vízben zuhanyozzon a fia.

Zita hetente kétszer átugrik, a legtöbb vasárnapot a fiával tölti. Szigorúan a régi lakásban, mert Zita új pasija nem szereti a gyerekeket, ezért oda nem mennek. Még sosem vitte az új lakásba a fiát, két év alatt egyszer sem aludt náluk.

Így élnek. Elhagyta a fiát.

Zita gyakran szétesett. Elalszik, rohan, kimennek a fejéből programok. Hajdanában megesett, hogy elfelejtette az anyák napját az oviban, Dani volt az egyetlen kisgyerek, aki anyu nélkül ünnepelt. Zita gyakran lekési Dani versenyeit, jó, ha az eredményhirdetésre odaér. Az iskolai dolgokban egyáltalán nem vesz részt. Abba viszont beleszól, hogyan legyen levágva a fia haja, és mindig kiakad, ha sapka helyett a kapucnit húzza a fejére a gyerek. Mert az olyan proli, állítja. Zita a távolból ügyeli Dani étrendjét, és nehezményezi, ha sok csokit kap.

Mondhatnánk, hogy Zita önző. Önző dög. És igazunk lenne. Tényleg az. Hogy egy további példával szemléltessem, a múltkor azért nem akart elmenni az anyák napi ünnepségre – igen, ez egy neuralgikus pont -, mert hátha a gyerek nem mond majd neki verset. Csak az apjának. És az milyen ciki lenne. Mondjuk, ebben igaza van, vérciki lenne. Biztos az egész osztály erről beszélne, az összes szülő erről pusmogna. Na, igen. És Zita ezért nem akart elmenni. Hogy ne érezze magát kellemetlenül. Zoli azt mondta erre, hogy kitekeri a nyakát, ha meg meri tenni.

A kisfiú az ünnepség előtti napokon csillogó szemmel kérdezte nagy titokzatosan az apját, sejti-e, hogy ki fog az osztályból az apukájának verset szavalni. Zolit meghatotta a gesztus, és izgult, hogy Zita is kapjon verset.

A slusszpoén, hogy Dani tényleg nem készült volna verssel. Az utolsó pillanatban tanult meg egy négysorosat, mert Zoli – új barátnője kérésére –, odatelefonált a tanár néninek, hogy mindenképpen szavaljon Dani az anyukájának is.

Az új barátnő én vagyok. Rögtön tudtam, nem hagyhatom, hogy Zita vers nélkül maradjon. Elképzeltem, mekkora szégyen lenne neki, ha ott ülne kukán a padban, vers nuku, bánat, keserűség viszont ezerrel. Egész életére beleégne ez a dolog.

Megérdemelné? Igen. De ha nem muszáj, minek? Kinek lenne ettől jobb?

Zita végül elment az ünnepségre. A fia verset is mondott neki. Egy négysorosat. Aztán az apjának is mondott verset anyák napján. Mert neki ő az anyukája is, meg úgy egyszerűen a mindene.

Szerintem ebben a történetben Dani a lényeg, ő legyen majd egészséges felnőtt.

Tudom, hogy Zita viselkedése silány. Ez csupán állásfoglalás a részemről jó és rossz között. Megítélem őt, nem elítélem. És segíteni akarok. Nem neki, hanem Daninak és Zolinak. Szerintem így nem válik a teljesen jogos és igaz vélemény könyörtelen bíráskodássá, és egyedül így lehet a helyzetből a legjobbat kihozni. Sehogy máshogy.

-macassy-

„Céklapürések lettünk.” „Katababa első rajza.” Csak néhány facebook-fotó képaláírása az elmúlt napokból. Ahogy végigpörgettem az üzenőfalamon a posztokat, elgondolkodtam azon, hogy jól van-e ez így. Vajon mit szól majd „Katababa” felnőve ahhoz, hogy édesanyja világgá kürtölte első, kusza, szépnek egyáltalán nem mondható rajzát? Vagy az a kisfiú, akinek szombaton nem ízlett az ebéd, szétkente maga körül mindenhol, és ezt most már a mamája mind a 763 ismerőse tudja?

Liftben ellőtt szelfik, lefotózott éttermi vacsorák, óránkénti posztolás a családi nyaralásról – minek? Mi szükség van arra, hogy mindig, mindent azonnal megosszunk egymással? A gondolataink közül is van olyan, amit (szerencsére) megtartunk magunknak, vagy esetleg csak egy kis töprengés után fejtünk csak ki. Miért lenne ez másképp az élményeinkkel, hangulatainkkal? Mi ez? Közlési kényszer? Dicsekvés? Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek?

Bár én is fenn vagyok az egyik legnépszerűbb közösségi portálon, a blogot is regisztráltuk - és annyira örülünk minden lájknak! :) - de őszintén vallom, hogy az életben a legjobb dolgok mégiscsak offline történnek. Képmutatás lenne tagadni, ezért beismerem: boldogan posztolom az utazásainkról készített galériát én is, de a legjobb, legviccesebb, legmeghittebb pillanatokat megtartom magamnak. Nem azért, mert szeretném eltitkolni, csak akkor, ott, abban a percben eszembe se jut, hogy előkapjam a mobilomat, és fotózással meggyilkoljam a hangulatot. Nem akarok önmagam paparazzija lenni.

Pünkösdhétfőn Dobogókőn kirándultunk, fogtuk egymás kezét, élveztük a csalóka, szeszélyes napsütést, beittuk a nedves föld szagát, egyszerű, sallangmentes nap volt, ráérős erdei sétával, elképesztő panorámával.  Egy kicsivel előttünk egy nagyobb társaság baktatott, egy anya az ötévesforma fiával időnként lemaradt. A kissrác láthatóan élvezte a túrát, különösen az óriási pocsolyákat, ezekbe férfias határozottsággal trappolt bele. Peti, kerüld ki! – szólt az anyja, de hiába.

A Zsivány-szikláknál értük be őket. Felkapaszkodtunk a hatalmas kövekre, onnan bámultuk a mélységet, a mohával benőtt tájat. Beborult felettünk az ég, a szél is feltámadt. Gyerekszemmel félelmetesnek tűnhetett az erdő: komorrá, baljóssá vált minden, a kísérteties hangulatot csak fokozta a fák susogása. Peti is megriadt, egy helyben toporgott az édesanyja mellett, nem mert megmoccanni. Nem vette észre senki. Hat felnőtt volt vele, de egy se fogta kézen, és egy se nyugtatta meg. Mindenki fotózott, a fejükben eljövendő posztok cikáztak…

Az egyik férfi aztán váratlanul a fiú hóna alá nyúlt, és felállította az egyik legmagasabb sziklára. Peti szája sírásra görbült, riadtan nézett körbe. Le fog esni! – sikította az anyja, de már kapta is a mobilt, hogy megörökítse túrázó gyermekét. Nem nyúlt utána, nem nyugtatta meg, de arról gondoskodott, hogy készüljön róla egy kép. Kitesszük a facebookra, tisztára, mint Rocky Balboa! – mondta a férfi, majd fölemelte a gyerek mindkét karját, aki ettől a hirtelen mozdulattól bepánikolt, és eltörött a mécses. Az már csak hab a tortán, hogy eközben elhangzott egy csak a lányok sírnak mindenen kezdetű mondat is, anyuka sajnos nem tudta helyreigazítani ezt a dolgot, mert épp közös szelfit készített a barátnőjével.

Nem tudom, hány lájkot kapott a pityergő Peti, de valljuk be, ez csöppet sem lényeges. Az odafigyelés, a jelenlét, az empátia, annak felismerése, hogy mi az, ami nem tartozik a külvilágra, ellenben fontos. Legalábbis az lenne.

- Lineth -

- Leszarom a hangulatot, ez egy munkahely! – bökte oda a főnök, miután épp egy perce jelentette be, hogy kirúg egy kollégát.

A döbbentre fagyott emberek kis csoportjában, mialatt próbálunk visszatalálni a kerékvágásba, elemezzük már kicsinykét ezt a kijelentést. Mondhatnám, álljunk már meg egy szóra! „Leszarja” a hangulatot? Mi van?!

Mert miről is beszélünk? Arról a helyről – munkavégzésünk színteréről -, ahol a legideálisabb esetben mondjuk, napi nyolc órát töltünk. Tényleg mindegy lenne itt a hangulat?

Hát nagyon nem!

A munkahelyi légkör minden szempontból kulcsfontosságú. Persze ne a nyúl vigye a vadászpuskát, a meló az első, de azért azt szögezzük le, hogy a rossz munkahelyi légkörbe bele is lehet h a l n i. Úgyhogy nekem ne jöjjön azzal a főnök, hogy leszarja, mert akkor nagyon el van tévedve!

A munkahelyi légkör elviselhetővé tételéért egyébként a főnöknek (is) tennie kell. Kijelentem: feladata és felelőssége, hogy a neki dolgozók minimum semlegesen érezzék magukat a társaságában.

És nem csak felebaráti szeretetből kell erre törekednie, hanem azért is, mert ez jótékony hatással van a munkavégzés minőségére! is. Az elégedett alkalmazottak jobban dolgoznak, mint az közismert. A megfélemlítettek, agyonhajszoltak, kirúgással fenyegetettek motivációs szintje ellenben nulla, vagy mínusz egy, és ha akarnak, sem tudnak annyira teljesíteni.

Mire fizetnek sok helyen csapatépítő tréningekért, teszem fel a kérdést magamban. Hát azért, hogy az emberek csapattá váljanak, együtt tudjanak működni, és kedveljék egymást. Mi több, a főnököt is. Mire rendeznek céges bulikat? Ezért! Ezért, vazze, és nem a pénzkidobásért! Úgyhogy a tisztelt főnök csak ne szarja le a hangulatot a munkahelyen! Érezze kötelességének a megteremtését!

Arról nem is beszélve, hogy csak egy csapatvezető, aki vezetésének kudarcait egyre nagyobb frusztrációval éli meg, és úgy igyekszik kompenzálni, hogy cseszegeti a kollégáit. Hajánál fogva előrángatott indokokkal köt beléjük, félremagyaráz szavakat, elért mondatokat, megsértődik, személyeskedik, bosszul és fenyeget. A kérdéseket támadásnak veszi, döntései megkérdőjelezésének. Bizonytalan, és ezt rendkívül rosszul kezeli.

Nem azt mondom, hogy legyen wellness sziget az iroda. Nem kérek különleges bánásmódot, nem kell hátmasszázs – na jó, most hazudok, mert kellene -, nincs szükségem „fantasztikusan dolgozol, örülök, hogy a csapat tagja vagy” megerősítésekre, a világ csodaszépkirakatmosolyokra, és úgy általában hamisan csengő hurráoptimizmusra. Nem kérem, hogy nyalják ki a fenekemet, nincsenek irreális elvárásaim.

Hiszen nem irreális elvárás a nyugodt, kiegyensúlyozott, kooperatív munkahelyi környezet, még egy multinál sem. A humor és a bizalom kincs. Fontos, hogy ne mérgezze rosszindulat a levegőt, hogy a kollégák felszabadultan dolgozzanak együtt. Én nem barátkozni akarok a munkahelyen, nem várom el, hogy szeressenek, de ha szeretnek, az jól esik.

Nem tagadhatom, hogy befolyásol - ráadásul negatív irányban -, a közvetlen felettessel kialakult nexus. Nem mindegy, hogy szól hozzám, milyen a habitusa, a hangneme. Nem mindegy, hogy megbízik bennem, vagy vizslat naphosszat. Nem mindegy, hogyan kezeli, ha hibázom, mennyire támogató a viselkedése. Mindez kihat a teljesítményemre. Emiatt nem vagyok gyenge, rossz munkaerő. Pusztán ember vagyok.

És még valami. Aki azt mondja, hogy vonatkoztassak el, annak most azonnal az arcába röhögök. Mert egy konstans, szinte napi szinten felbukkanó stressz forrástól elvonatkoztatni tudó ember előtt megemelem a kalapomat! Buddhista szerzetes legyen a talpán, aki erre képes! Megjegyzem, én is expert lennék elvonatkoztatásban, ha egy hegyi barlangban ücsörögnék kilométerekre embertársaimtól. Jelenleg azonban az irodámban ücsörgök, a főnököm meg velem szemben, és épp leszarja, hogy milyen itt a hangulat.

Szóval most önképzésen veszek részt a munkahelyi konfliktusok kezelésében, és igyekszem a problémát saját oldalról rendezni. Uralkodom az indulataimon (csak nehogy a nagy uralkodásban gyomorfekélyt kapjak), igyekszem tisztán kommunikálni és a kompromisszumokra is nyitott vagyok. Mondjuk, amikor azt olvasom, hogy merjünk gondjainkról beszélni a felettesünkkel, akkor fulladozva röhögök, mert ez kivitelezhetetlen egy olyan illető esetében, aki udvariatlanságnak és provokációnak vesz minden önálló véleményt.

Mindemellett, ha nagyon forró lesz a lábam alatt a talaj, akkor l e l é p e k. Mert nem KELL elviselni az elviselhetetlent. Néha váltani kell, muszáj. Kilépni, lelépni, merni. Életmentő. Komolyan. Hiszen ez mégis csak az én életem, én formálom, én élek benne, én viselem a következményeket, na. Melót pedig mindig találok, ahogy eddig is.

- Lineth - 

„Gyerek. Akarok vagy nem? Egyszer biztos. Azért ezt nem hagynám ki”.

Így gondolkodott a lány, és kicsit zavarni kezdte, hogy a párja nem akar gyereket tőle. Neki már van két felnőtt, a kapcsolatukat sem érzi annyira békésnek, túl van már az életének azon a szakaszán, nem akar többet, na.

A lány az elmúlt években hol megértette ezt, hol nem. Amikor megértette, egész jól elvoltak együtt. Időről-időre kivirágzott a szerelem, voltak nagy szeretkezések, számtalan közös élmény, viharos veszekedések, kibékülések. Amikor nem értette meg, válságos időket éltek. Időről-időre kivirágzott a szerelem, voltak nagy szeretkezések, számtalan közös élmény, őrületes veszekedések, ajtócsapkodás, kiabálás, részegség és sírás, nehéz békülések.

A lány egyszer el is költözött. Úgy két napra. Aztán Balázs visszaköltöztette, egész éjszaka beszélgettek, és arra jutottak, hogy őrületesen hiányoztak egymásnak. Ezt nem is lehet kibírni, állították, hiszen szeretik egymást, mi kell még?

Gyerek kell. Ezt gondolta Anna, miközben azon győzködte magát, hogy nem is kell több a szerelemnél.

„És honnan tudjam, hogy nem jobb egy jó kapcsolatban gyerek nélkül, mint gyerekkel egy szarban?”, szegezte barátnőjének. Persze a kérdés felesleges, és nem szól másról, mint önmaga győzködéséről. Mert a legjobb egy jó kapcsolatban gyerekkel, a kapcsolat alakítása pedig azon a két emberen múlik, aki benne él. Garancia viszont semmire sincs.

Ha akar gyereket, a párja pedig nem, akkor szakítani kell. Ennyi. Ez ennyire egyszerű. Az egyszerűség persze nem azt jelenti, hogy a döntés könnyű. Nem, szörnyen nehéz. De azzal is szörnyen nehéz lenne együtt élni, hogy lemondtál a gyerek lehetőségéről valakiért. Lemondani lehet a vacsoráról fogyókúra idején, meg a nyaralásról, de lemondani a saját gyerekről valaki miatt nem lehet.

Arról nem is beszélve, hogy a párjának van kettő, neki nem kell ekkora horderejű döntést hoznia. Annától viszont elvárja. Helyesebben fogalmazva, nem ismeri be határozottan, hogy áll ez a dolog nála. Nem szakít, helyette olyanokat mond, hogy ha biztosabb lesz a kapcsolat, akkor talán, esetleg…

Színtiszta önzés.

Annát sem kell félteni persze, hiszen ő is bizonytalan, hinni akar, miközben szorítják az észérvek és a megérzései egyaránt. Mégsem erős döntést hozni saját maga érdekében. „Nem tudom, hogy akarok-e, azt akarom, hogy ő akarjon, hogy ha esetleg majd akarok, ne az legyen, hogy most akkor mi lesz”, fogalmazza meg kuszán.

Közben mennek az évek.

Így a kérdés nem szól másról, mint a másik irányításáról, mindketten a saját akaratukat akarják érvényesíteni. Márpedig ez a döntés egész életre kiható, színtiszta elhatározást igényel, nincs benne „lehet”. Itt biztosnak kell lenni, egyértelműnek, elszántnak. Ebben nem lehet csak kicsit akarni, csak kicsit belemenni, itt nem lehet bizonytalankodni, mert ha a gyereket megcsinálják, akkor onnan nincs visszaút.

Vannak egyértelmű helyzetek. Kicsit meghalni sem lehet, ugye, és kicsit megszületni sem. Kicsit nem lehet megházasodni, és kicsit nem lehet munkahelyet sem váltani. Nagy divat manapság a döntésképtelenség, a hezitálás, de ezek a dolgok nem ilyenek. Ez bizony fekete vagy fehér.

Nem értem a nőket. Annyira ragaszkodnak egy hozzájuk nem illő pasihoz, mintha ez lenne az utolsó esélyük, életük egy nagy lehetősége, és ezért mindenféle kompromisszumra képesek – elmebaj.

Ilyenkor kéne valami racionalitás, amikor az illető felismeri, hogy hosszú távon a nézetkülönbség miatt valami egyszerűen nem működik. De az emberek zöme még ilyenkor is erőlteti, hitegeti magát, hogy jobb lesz.

Innen persze nyílegyenes út vezet egymás hibáztatásáig, hovatovább az utálatig, gyűlöletig.

A dilemma csupán annyi, hogy képes lenne-e a lány lemondani a gyerekről egész életére. Ezt a kérdést kéne feltennie magának, és nem felesleges kimenetelekről filozofálgatni naphosszat. Vannak olyan döntések, amik kristálytiszták és egyértelműek, maximum az ember nem akarja beismerni, hogy valami lehet ennyire egyszerű.

Egyébként észrevetted már, hogy egy elhatározásnál a legtöbb kérdés a negatív kimenetelre vonatkozik? Mondok egy példát. Itt van Anna, aki képes azon töprengeni, mi lesz, ha szakít Balázzsal, aztán később botrányosan rossz lesz a kapcsolata a gyereke apjával, aki otthagyja, és majd nevelheti egyedül a kis porontyot, ahelyett, hogy maradt volna Balázzsal, éldegélnek békésen, amíg világ a világ. Eszébe sem jutott feltenni magának a kérdést: mi lesz, ha szakít Balázzsal, aztán megtalálja élete párját, gyerekei apját, akivel minden egyértelmű, közösek a célok, az elképzelések, és ők lesznek a legboldogabbak a Földön.

Mi lesz, ha nem találok újabb melót, mi lesz, ha kirúgnak, mi lesz, ha lerokkanok, mi lesz, ha nem lesz nyugdíj, ha elüt egy autó, ha belém csap a villám, megcsalnak, kibeleznek, eltipornak, leesik a fülem, kihullik a hajam, megöregszem és meghalok. Na, ez utóbbi legalább biztos. Mindenki meghal. De addig…

Szoktál olyanokat kérdezni magadtól: mi lesz, ha megtalálod álmaid állását; mi lesz, ha holnap megnyered a lottóötöst; ha kisüt a nap; ha este lesz időd a kedvenc sorozatodra; ha találkozol életed szerelmével az esti buliban; ha összefutsz egy jó baráttal az utcán; ha leadsz öt kilót; ha bezsebelsz ötven bókot; ha annyira vicceset hallasz, hogy lesírod a sminkedet; ha előléptetnek; ha megnyeri a versenyt a gyereked; ha találsz az utcán 5000 forintot; ha...

Na, eszedbe jutnak ilyen dolgok? Az utca napsütötte oldalán sétálsz, vagy szürke felhőcskével a fejed felett?

Bátorság? Vagy a borúlátás biztonságosabb?

Mi lesz, ha…

Tényleg. Mi lesz, ha merünk élni? De tényleg!

Én személy szerint egy dologtól rettegek. Hogy a halálos ágyamon azt kell bánnom, nem mertem lépni, haladni, felfeküdni a hullámokra, bízni és hinni abban, hogy minden megtörténhet, csak el kell engednem a félelmeimet.

Mint a régi viccben a zsidó, aki évekig imádkozik a lottóötösért Istenhez. Az Úr egyszer megunja, és leszól neki: „Az Isten szerelmére, vegyél már egy szelvényt, Ábel!”

-macassy-

Pocsék hét volt a lány mögött. Talán a legrosszabb, amióta dolgozik. Nem a munka volt sok, nem a feladat gyűrte maga alá, hanem az emberség és a becsület teljes hiánya. Hitt benne, hogy elsősorban emberek vagyunk, és csak másodsorban főnökök vagy beosztottak. Hogy nem lehet a megalománia és a személyes szimpátia megléte vagy hiánya a munkaszervezés alapja. Hogy nem azért dolgozik nap mint nap, hogy legyen valaki, akibe bele lehet rúgni, hanem azért, mert a képességeivel hozzá tud járulni a cég sikeréhez, és a kapott talentumokat is kamatoztathatja. Hogy nem a sunyi félmondatok, az alamuszi talpnyalás és a verbális erőszak visz előre. Hogy vannak olyan belső értékek, amelyek mindig, minden körülmények között meghatározzák, mi a helyes, mi a becsületes. Még a munkahelyen is.

Egész héten zakatolt benne a düh. Időnként azt hitte, el tudja nyomni, de akkor hirtelen újra előtört. Néha félálomban érkezett, az volt a legrosszabb; álmában reménytelen párbeszédekbe bonyolódott, és már nyomott hangulatban ébredt és állt neki a napi mókuskeréknek.

Érezte, hogy ez így nem mehet tovább. Nem toporoghat tovább egy helyben, tétlenül várva, hogy majd varázsütésre megjavul minden. Lépni kell.

Ezen morfondírozott szombat délután is, mikor kiment a Merzse-mocsárhoz. A víz mindig nyugalommal töltötte el, valahogy elhallgatott benne minden gyötrődés, így volt ez akkor is, ha úszott, a vízparton üldögélt, vagy épp egy forró fürdőt vett.

Cuppogott a sár a lába alatt, ahogy a madárleshez közeledett. Felkapaszkodott a meredek lépcsőkön, a magasból belátta az egész mocsarat. Középen egy hattyú nyújtotta kecses nyakát, a nádas szélén két szárcsa civakodott, fecskék cikáztak a víz felett.

Mindig meglepte ez a nyüzsgő, sokszínű madárvilág, úgy érezte, nagyon messze van a fővárostól, holott ez is Budapest. Néha elrobog a vonat, és hallani, ahogy felszáll egy repülő. A természet azonban nem zavartatja magát: a víz kinyújtózik a fapadokig, csicseregnek a madarak, susognak a fák, a nádas, jó lenne tudni, mit mondanak, feltéve, ha üzennek egyáltalán valamit. Mert most nagyon kéne egy jel. Hogy tudja, merre tovább.

Elkezdett esni, csendes tavaszi zápor volt. Kopogott az eső a madárles tetején, fodrozódott a víz, majd kisimult, akár homlokon a ránc. A lány beleolvadt a közegbe, tüdeje mélyen beszívta a nedves föld friss illatát, hallgatta a szélzúgást, a sokféle puha neszt, és érezte, elcsitul benne a harag. Már nem dörömbölt az igazságérzete, nem dolgozott benne a dac, egyszerűen a helyére billent minden.

Akkor, ott, a Merzse-mocsárnál állva még nem tudta, merre lépjen a munkahelyi labirintusban. De azt már igen, hogy képes lesz a döntést józanul, higgadtan meghozni. Nem vagy egyedül, menni fog, súgta a szíve, és akkor már azt is sejtette, ez a tudat elkíséri akkor is, ha már nem hallja a lombok susogását és a madarak énekét.

- Úgy érzem, hogy egyszerűen az összes motiváció kiveszett belőlem – panaszkodott a lány. Egyszerűen feleslegesnek érzem az összes erőfeszítést – kesergett.

- Nem a motivációd veszett el, hanem fáradt vagy – mutatott rá az anyja. Ezt lásd!

- De én már nem tudom felfújni magam, a tartalékaim kifogytak – erősködött a lány.

- Pedig most kell – hangoztatta az anyja, miközben tudta, érezte, hogy ez nagyon nehéz feladat. 15 évesen az ember végletes, ami sokaknál életük végéig így is marad. De a tinik kiváltképp feketék vagy fehérek, számukra az életben egyetlen szürke árnyalat sincs. Május elején elfáradni persze teljesen érthető dolog, az anya is fáradt volt. Legszívesebben hazament volna, bebújik a takaró alá, és kuckózik három napig. Ehelyett a munkahelyén ül persze, és nem mellékesen lelket önt a lányába a cseten.

- A vizsgára se tudom, hogy készüljek – folytatta a gyerek, amivel kezdte az anyja végső készletét is kiszívni.

- Muszáj kitartanod, találd meg a tartalékokat, mert vannak – biztatta lelkiismeretesen saját raktárának maradéka felett, felajánlva, hogy vitaminokat is vesz hazafelé. Az energiaraktárakat valahogy fel kell tölteni – állította. – Drágám, elhiszem, hogy fáradt vagy, de fejezd be a nyafit, tökös csaj vagy, és meg tudod csinálni! – jelentette ki, mert úgy érezte, hogy ideje határozottabb hangot megütni a fáradtság ellentételezéseként.

- Nem nyafi ez! Hanem egyszerűen nem tudok tanulni. Elegem van a logikátlanságból és a tanárok hülyeségéből. És nem tudom, hogy tudnék készülni a vizsgára.

Az anya felhúzta magát. Szinte ideges volt. És nem azért, mert türelmetlenkedett, hanem azért, mert amit a lánya tapasztal, az pontosan az, amit ő is érez. Anélkül, hogy pesszimista üzemmódba kapcsolat volna, egyértelmű párhuzamot fedezett fel a saját munkahelyi nyűgjeivel. Logikátlanság és a főnökök hülyesége. Illúziói már régen nem voltak, tudta, hogy mindenhol van logikátlanság és hülyeség, csak az arányok kérdése a nem mindegy. Mindenből egy csipetnyi, ezzel még meg is lenne elégedve. De ha úgy áll a helyzet, hogy tombol körülötte a kivagyiság, basáskodás, férfiuralom a legrosszabb fajtából, az önkényeskedés, igazságtalanság és a morál teljes hiánya, akkor azért nehéz biztatni a tizenöt évest. És szörnyű fintora a sorsnak, hogy a lány is átéli a logikátlanságot és az emberi hülyeséget. Felmerül a kérdés, ez ennyire általános jelenség?

- Édes! Ez akkor is így marad, ha te feladod. A tanárok akkor is logikátlanok lesznek, semmi sem változik, csak te rontod el a saját dolgaidat. Attól neked jobb lesz? Nem. Csak rosszabb! Szóval értsd meg, hogy amin nem tudsz változtatni, azt el kell fogadnod, nem pedig önsorsrontani! Mert attól senki sem jár jól, sőt. Rosszul. TE. Ezt látnod kell, szóval beszélhetsz itt nekem mások hülyeségéről, de attól a te dolgaidat elbarmolni nettó hülyeség – záporozta a bölcsességet.

De tényleg, világosodott meg. Ha egy másodpercig is elhagyja magát, ha kesereg, ha hagyja beszivárogni mindezt a zsigereibe, akkor csakis neki lesz rossz. De neki nagyon. Hülye azért nem vagyok, villant át a gondolatain. Váratlanul egy arénában találta magát, harcos volt, villámló szemű, legyőzhetetlen, energikus, ő volt a jó, megtestesítve mindazt, amiért ember az ember. Szemben vele a főnöke, lihegve botladozik, cafatokban lóg róla a ruha, arca mocskos, a szemébe csordogáló izzadtság marja, számos sebéből szivárog a vér, érzi, hogy veszít, a keserűség csorog lefelé a torkán és nem érti, hogyan történhetett mindez. Ő pedig diadalmasan fogadja a közönség ovációját, egyértelmű a dicsőséges siker, az ő győzelme. A zsarnokság, a kicsinyesség, a rosszra fordított erő megbosszulta magát. Most elindul a legyőzött felé, meglöki, de csak egy kicsit, mert a halálosan kimerült ellen már arra sem képes, hogy talpon maradjon. Az leroskad, térden állva néz fel rá, vakítja a nap, várja a beteljesedést, a megérdemelt pusztulást. A lélektani pillanat mindenki száját betapasztja, gyilkos csendben vár a tömeg a megsemmisülésre. A győztes kivár, hosszú másodpercek peregnek, és miközben egy lágy fuvallat belekap a hajába, hirtelen tovaszáll a villamosság az időből. „Még a halált sem érdemled meg, féreg”, suttogja a fülébe, lassan megfordul, és otthagyja szégyenében a vezért.
A jelenet ’oly édes neki, mint a méz, delejes hatással van rá a fantázia. Nem is érti, ki szól hozzá balról, hogy újabb zseniális feladattal bízza meg. De máris ott van előtte a monitor, a billentyűzet, és a főnök hangja a fülében, hogy legyen szíves. Lesz szíves. Hát persze, mosolyog, lesz szíves nem kifingani, lesz szíves nem hagyni magát, lesz szíves felülkerekedni, és kivonni magát ebből az egészből, ami láthatóan csak egyvalakinek jelenti a mindent: a főnöknek. Szegény ember, magányos és megkeseredett, nincs neki egy jottányi élvezete sem, ezért is próbálkozik boldogabb embertársaival. Hát micsoda keserűség lehet neki látni minden nap az ő boldogságát, kiegyensúlyozottságát, lendületét, töretlen jókedvét! Ki itt az igazi győztes, teszi fel magának a kérdést, és tudja, tudja, pontosan érzi a zsigereiben, hogy ő a győztes.

- Lemerültek a tartalékaim – gépeli neki a gyerek.

- Akkor töltsd fel! Te vagy a saját életed alakítója. Persze csak akkor, ha alakítod. Ne elszenvedője legyél az életednek, hanem alakítója – tanácsolta, és érzi, hogy ezek nem üres szavak, nem kongó litánia. - A vizsgáktól való félelem jogos. Én is félnék – egyezik ki a gyerekkel saját érzéseit is beismerve. De te mindent megtettél az elmúlt időszakban. És fog ez az egész még hiányozni neked. Rohadt gyorsan megy az idő. Én nemrég kezdtem az elsőt, és holnap már 40 leszek, édes bogaram – pötyögte, miközben kellemes nosztalgia támadt rá orvul. Újra elemében érezte magát, hiszen éppen most győzte le förtelmes főnökét. Imádta a világot, abban a teljességben, ami rózsaszínen csöpögött éppen a feje búbjára.

- Szépen kérlek, szeresd az életedet! Azt is, ha épp nehéz, mert az is szerethető, aztán elmúlik, és akkor majd jön más. Egy percet se vesztegess azzal, hogy nem szereted azt a percet! Ígérd meg nekem! – kérlelt, és annyi szeretetet érzett a lánya és az élete iránt, hogy majdnem felrobbant belé.

-macassy-

Ugyanolyan reggelnek indult, mint a többi. Kikászálódott az ágyból, felöltözött, még félig csukott szemmel kivett egy joghurtot a hűtőből, reggeli közben meghallgatta a híreket, majd gyors mosakodás. És akkor történt. Be akarta krémezni az arcát, de a keze megállt a levegőben a döbbenettől. Közelebb hajolt a tükörhöz, hátha tévedés… de nem. Ráncosodom – súgta maga elé, miközben centiről centire megvizsgálta a szeme körül a bőrét.

Határozott, céltudatos nő volt, a munkahelyén többmilliós beruházások felett diszponált, húszfős csapatot irányított, átlátta az összefüggéseket, élvezte a kihívásokat. Végtére ez is csak egy újabb projekt, csak itt nem a megrendelőt kell meggyőzni, hanem az időt megállítani.  Két meeting között letöltött egy arctorna-videót a netről, ügyelt a folyadékbevitelre, gyakorlatilag egész nap vizet kortyolgatott és grimaszolt – ez utóbbit szigorúan csak akkor, ha egyedül volt az irodában.

Fiatalság-szérum, hűsítő, koffein tartalmú szemránckrém, arcpakolás, méregdrága, márkás arckrém sorakozott a fürdőszoba polcán, még egy arckezelés-sorozatra is bejelentkezett, ráment a fél fizuja, de nem érdekelte.

Persze az életben semmi nem úgy megy, ahogy a női magazinok szépség rovatában megírják. Arctorna közben kétszer is rányitottak, elég kínos volt a szitu az értékesítési igazgató előtt… A sok vízivástól tízpercenként szaladgált a mosdóba. Allergiás lett a hidratáló krémre, a legrosszabb azonban a heti két arcpakolás volt. Folyton elfelejtette, hogy rajta van a kulimász: ajtót nyitott a postásnak, kiment az erkélyre, a látványtól a szomszéd négyéves kisfia sírógörcsöt kapott, és a mobilját is állandóan összekente, mert persze mindig akkor hívták, amikor épp be volt kenve.

A szarkalábak makacsnak bizonyultak. Kitartóan ott ültek a szeme sarkában, fittyet hányva minden kozmetikai csodaszerre.

A nő nem értette. Ciki vagy nem, rákeresett néhány volt osztálytársára a facebookon, megnézte a fotóikat. Biztos, mindenki csak a jól sikerült képeket tölti fel – próbálta nyugtatgatni saját női hiúságát, majd, hogy elterelje a gondolatait, átböngészte a saját fotóit is. Az egyik képnél sokáig elidőzött. Szigligeten készült, augusztusban. Belenevetett a fényképezőgépbe, a bőre gyönyörű barna volt, a haját kiszívta a nap. Boldog volt, könnyű volt a szíve, mosolygott a szeme, a szája és azok a bizonyos szarkalábak felfelé íveltek.

Másnap lemondta a hyaluronsavas ráncfeltöltést a kozmetikusnál.

- Lineth -

Kedvelte. Ha összefutottak, kedélyesen elbeszélgettek a mindennapokról. Rengeteg közös program, a közös hobbi, már sok is a jóból. Még a társaság is közös. Az élet adta feladatokat próbálták megoldani, a fiú szívesen főzött, a lány takarított. Apró kedveskedések, fészbúkra posztolt képek közös programokról. Ilyen volt az életük.

Kedvelte. Csak nem kívánta.

Közös albérlet, közös számlák, közös ágy. Csak szex nincs.

Vele nincs. Mert mással a fiú lefekszik. Persze nem gyakran, alkalomadtán. Ha valakibe „szerelmes” lesz. Kell neki az érzelem is. És a vágy. Imád vágyakozni. Kitörne, de mégsem teszi. Mert közös az albérlet, közösek a számlák. És kedveli a lányt. Mindezt nem adja fel csak azért, mert nem kívánja.

Mindketten tudják, hogy ez a dolog vajmi kevés a boldogsághoz. A megelégedettséghez. Ott lapulnak a mélyben a ki nem mondott szavak, a feszültség, de ők jó erősen lenyomják, ráraknak három mázsa csendet, egy halom gyötrelmet, himalájányi kétséget, és élnek tovább.

Annyira fiatalok! És már így élnek.

Hol kezdődött a megalkuvás? Mi akadályozza meg őket abban, hogy őszintén kimondják, ami bennük van? Indok, hogy nem akarod megbántani a másikat? Mégis, mivel nem bántom meg?! A hallgatás jobb ilyenkor? Hazudnak maguknak, mindketten hazudnak, várnak a nagy semmire, időt vesztegetnek. Igen, igen, igen. Mert így nem érdemes élni, ki merem mondani, bátran kijelenthetem, így nem érdemes élni!

Mennyire megalázó az egész történet, önmagukat tapossák a porba! Ezen háborogtam a minap. Aztán rájöttem, hogy mindenkinek jogában áll elkövetnie a saját hibáit. Mindenkinek jogában áll az idejével így elbánni.

Egyetlen dolgot nem szabad: megmaradni a rosszban, ha már rájöttél, hogy az rossz. Olyankor önmagaddal szembeni alapvető kötelességed változtatni. Ha nem teszed meg, akkor már elmondhatod: elvesztegetett idő minden további pillanat.

Hibázni emberi. De megmaradni a hibában: bűn. Önmagunk elleni komoly gazság.

Hol van az igazság? Ott, hogy ha mással nem, hát önmagammal vagyok őszinte. És meg merem látni, ki merem mondani, hogy eddig és ne tovább. Elég, változtatni akarok.

-macassy-

Visszavonhatatlanul beköszöntött a tavasz. Pitypangok nyílnak az árokparton. Sünik osonnak a kertek alatt, a régi házfalakon pedig már sütkéreznek a gyíkok. Lehet heverni a fűben, napszemüveg mögé rejteni a tekintetet, esténként kiadósat sétálni, vagy épp biciklire pattanni, és nagy kanállal habzsolni az életet.

És akkor bevillan. Egy érzés, egy gondolat, egy beszélgetés formájában. Vagy éppen egy nekrológon keresztül. Őszinte, fájdalmas sorokat olvastam valakiről, aki hosszú betegség után, mégis váratlanul ment el. Mert a halál ilyen: nem tudsz előre készülni rá, mint egy vizsgára. Hát ő is így tűnt el.

Valójában nem is ismertem. Csak egy diák volt számomra a sok közül, akit egy héten kétszer láttam az iskolában, ahol felnőtteknek tartottam különböző képzéseket. Tudtam a nevét, az arcát, néha meghallgattam, néha nem. Személytelenül, érdemjeggyel osztályoztam a munkáját. Egyetlen név volt egy hosszú névsorban, egyetlen szempár egy zsúfolt osztályteremben.

Önéletrajzot kértem tőle, ahogy mindenkitől a teremben. Lehet szabálytalan is, olyan, ami rólatok, az álmaitokról árulkodik – mondtam nekik. Az övé az lett. Felsorolta diplomáit – néggyel is büszkélkedhetett – képesítéseit, bizonyítványait. Aztán egy betegség nevét. Furcsa, idegen szó volt, az óra után sokáig keresgéltem az interneten, míg rájöttem, mit is jelent. Megrémültem attól, amit találtam.

Diplomák, egyetemi karok nevei, aztán egy ritka szindróma neve egy kitépett füzetlapon. A papír alján pedig egyetlen mondat: Próbálok jobb ember lenni. Elolvastam, és éreztem, hogy ennyi. Ennyi a lényeg. Egyetlen mondatban össze lehet foglalni. Csak azt sajnálom, hogy neki már nem tudom megköszönni.

mottó: "csak egy emlék, sosem volt lázas, vak zuhanás..."

 - Lineth -

Felfigyeltél rám. Kerestél, kérdeztél, mindennapossá váltál. Mindenfélét mondtál. És érzelmekről akartál beszélni. Én nem. Kérdezted is, miért kerülöm ezt a témát. Ugyan, mit? Az érzelmeket? Kedves ismerkedés van, mozgolódó vágyak, érintések. Semmi több. Még. „De miért fontos ez neked?”, kérdeztem. „Mert szeretném, ha boldog lennél”, válaszoltad.

Észreveszem én az élet szépségeit, az apró örömöket, te is az vagy. Még jelen vagy.

Hozzám értél titokban, mélyen a szemembe néztél, és csak mi voltunk a világon a legnagyobb társaságban is. Nem rózsaszín romantika ez, de jót játszottunk, titkolóztunk és csak mi tudtuk, hogy összekapcsolódtunk. Tudod, nagyon tetszett ez a játék, és szívesen folytattam is volna. De a beteljesedés megállíthatatlanul dübörgött felénk. Nem voltam félénk. Te pláne nem. Akartuk, hogy megtörténjen, körbetáncoltuk egymást, lassan közelítettünk, óvatosan érintettünk, aztán csak gyorsult-gyorsult minden, képtelenek lettünk volna abbahagyni, aminek egyáltalán nem is akartunk ellenállni.

Átadtam magam neked, te pedig birtokba vettél, és az az éjszaka tényleg jól sikerült. Tényleg.

A reggel kicsit szemérmes, de békés volt. Azt mondtad, indulsz, megcsókoltál. Érzékien csinálod, nincs mese. Megfogtad a fenekemet, azon a szenvedélyes, csak rád jellemző módon, szia, köszöntél, és kiléptél az életemből. Múlt lettél.

Hálás vagyok ezért az intermezzóért, akkor is, ha már vége anélkül, hogy elkezdődött volna.

Egyedül vagyok, már régóta, és ez csak néha zavar. Annak ellenére, hogy mindig volt mellettem valaki, mégis egyedül voltam. Azt hiszem, erről én tehetek. Meg a félelmeim.  De nem bánok egyetlen pillanatot sem, imádom az életemet.

Te voltál a hazugságom, én pedig a tiéd, és mindamellett, hogy könnyű szívvel gondolok az egészre… Olyan jó volt sütkérezni a figyelmedben, a fenébe is! Gyorsan jött, gyorsan ment, de maradhatott volna még egy kicsit. Nem?