-macassy-

Töredelmesen be kell vallanom valamit. Ha tehetem, sose nézek focimeccset. Nem tehetek róla, unom a futballt, egyáltalán nem köt le ez a sport. Voltam már meccsen, hátha magával ragad a hangulat, de semmi. Amint elfogyott a söröm és a tökmag, unatkozni kezdtem.

Kedden hatkor mégis odaültem a tévé elé. Ha akkor megkérdezitek, miért, nem tudtam volna megmondani. Talán azt gondoltam, ciki lesz másnap, ha kiderül az irodában, hogy csak én nem láttam a meccset. Talán hazaszeretetből. Kíváncsiságból. Vagy egyszerűen csak azért, mert jól esett lerogyni a kanapéra.

Pályára lépett a magyar válogatott. Figyeltem az arcokat, persze azt se tudtam, ki kicsoda. Megszólalt a Himnusz, amit kicsit pattogósabban játszottak, mint ahogy mi megszoktuk, elvégre külföldön nem értik, hogy ez számunkra imádság, a magyar nép zivataros századaiból. Hallottam, hogy a kinti szurkolótábor lassabban énekli, és láttam, amikor a kamera végigpásztázta a magyar csapatot, hogy ők is. Dacosan, büszkén, de mégis alázatosan egy nagy küzdelem előtt. Mint akik csatába készülnek.

Ahogy elkezdődött a meccs, rájöttem, hogy izgulok értük. A két magyar gólnál felüvöltöttem – és magamon is meglepődve – azt éreztem, jó lenne ott lenni a lelátón. Együtt kiáltani minden rigmust, hallani, ahogy zúg körülöttem a RIA-RIA-HUNGÁRIA, ott lüktetni a piros-fehér-zöldbe öltözött tömeggel, sírni, összeölelkezni, buzdítani.

Láttam a neten egy csomó videót arról, mekkora banzáj volt éjjel a körúton, olvastam a fészbukos posztokat, a focisták nyilatkozatait, láttam, hogy a kommentátorok arcáról nem olvadt le a vigyor, és innen is üzenem Zsoltnak, hogy büszke vagyok rá, amiért nem adja el a lakását olyannak, aki nem nézi az osztrák-magyart!

Néhány autón ma reggel nemzetiszínű zászlókat láttam, többen tülkölni kezdtek, ha észrevettek egy-egy ilyen járgányt. Egy ismerősöm mesélte, hogy délelőtt az Andrássy úton letekerte valaki a kocsiablakot, és elkezdte skandálni, hogy RIA-RIA-HUNGÁRIA. Egyedül. Teli tüdőből. Mert kikívánkozott belőle. A zebránál álló emberek csatlakoztak hozzá, és spontán ünneplés alakult ki néhány perc erejéig Budapest szívében.

Szóval szurkoló lettem, és értetlenül olvasom a cikkeket arról, hogy ki miért nem drukkolt a magyaroknak. Semmit nem tudok a taktikáról, beállásról, és a lest sem értem. Többek között. Továbbra sem találok mentséget a Bundesliga-frizurára, de már értem, milyen KIRÁLY egy szürke melegítőnadrág.

Nem állítom ugyan, hogy jegyet veszek ezentúl minden hazai meccsre, de tény, hogy alig várom már a szombati mérkőzést. Azt a 90 percet, amikor újra elhangzik a varázslatos mondat a lelátókon: itthon vagyunk. Franciaországban is.

(Fotó: Huszti István / Index)

Hogy mennyire nem értek a focihoz, és hogy mennyire nem érdekel?

Engem annyira nem érdekel a foci, hogy ha erről akarok írni, akkor meg kell gugliznom, hogy mégis pontosan mi tartja lázban hazánk labdarúgást kedvelő részét. Világbajnokság vagy Európa? Jó, most már látom, hogy ha EURO 2016-ot írnak, akkor az valószínűleg az öreg kontinensről szól.

Engem annyira nem érdekel a foci, hogy tegnap este elámulva hallgattam a Budapesti Nyári Fesztivál nyitóestjén a konferanszié könnyes vallomását arról, mennyire boldog, hogy mi, a közönség annyira jó fejek vagyunk, hogy a foci helyett őket választottuk. Ja tééényleg! Van valami focis izé, de azt igazából csak két perce tudtam meg, hogy ez Európa Bajnokság, mert meggugliztam, ugye.

Persze tök jó, hogy ez a sportág ennyire közel hozza egymáshoz az embereket. Van még egy ok együtt sörözni, meg kiabálni, és milyen jó, amikor szinkronban dobban a szív a góloknál. (A fociláz annyira ragadós, hogy még én is kimegyek majd a kölkikkel a döntőre valamelyik szurkolósátorba, mert egy ilyen alkalmat egyenesen bűn kihagyni).

A férfilét jelentős szeletét adja ki a fociláz, legalábbis sokaknál, mert ha becsületesek akarunk lenni, akkor elmondjuk, nem minden hímnemű őrül meg a fociért. Aki viszont megőrül, az úgy istenigazából teszi, belead apait-anyait. Nem aprózza el ilyenkor.

A megőrülősök egy hónapig totálisan elmerülnek majd a fociban, nem lesz se éjjelük, se nappaluk. Ezzel kelnek és fekszenek, nem a csajukkal. Lesik a csoportmérkőzéseket, a nyolcad-, negyed-, elődöntőket, nem is beszélve a július 10-i döntőről. Ők azok, akik még az anyukájukkal is fogadnak, akik kívülről tudják, hogy melyik csoportban ki kivel játszik, akik a szurkolói sátrakban kedvenc csapatuk sáljában, sapkájában, pólójában ülnek, és akik gyásznapot tartanak, ha kiesik a favorit.

A focis életérzés remek, amíg jóindulatú és békés, de azt magyarázza el nekem már valaki, hogy mi van ebben a sportban, ami olyan hatalmas indulatokat vált ki negatív irányban is? Mitől érzik úgy egyesek, hogy az ellenfél szurkolótábora ellenség? Miért megy a meccsek előtt az őrjöngés, mitől van háborús állapot Marseilleben?

Hogy lehet, hogy könnygázt kell bevetnie a rendőröknek a futballhuligánok ellen, hogy a fociba valahogy mindig belekeveredik a politika, most épp a Brexit is, meg a migráció? Tudom, hogy az angolok állattá válnak, ha isznak, náluk csak az oroszok jobban, de akkor is, fiúk… Nemrég még megrázó merényletek sokkolták a franciákat, nem lehetne kicsit visszafognotok magatokat?

Mekkora égés, hogy ott tartunk, a terroristák otthon a fotelben ülve röhögnek a markukba, mert a szurkolók elvégzik helyettük a piszkos munkát?!

Szóval én tényleg nem értek a focihoz, azt pedig végképp sosem fogom megérteni, miért jár együtt ez a sport vandalizmussal és erőszakkal. Kár, nagy kár, mert tényleg lehetne ezt máshogy is, nemde?

-macassy-

Kétség nem fér hozzá, hogy mi, nők, jobban átlátunk a káoszon. Akárcsak a zsenik. Csakis ezzel magyarázható, hogy pakolás, csomagolás terén verhetetlenek vagyunk a férfiakkal szemben.

Az én fejemben – mintegy ráhangolódásképpen - minden nyaralás előtt létezik egy lista azokról a tárgyakról, ruhaneműkről, kozmetikai cikkekről, könyvekről, iratokról, strandcuccokról, amelyeket, ha törik, ha szakad, magunkkal fogunk vinni. Tapasztalatom szerint a teremtés koronái is rendelkeznek ilyen képzeletbeli listákkal. Csak az sokkal rövidebb. És nincs köztük esőkabát. Papucs. Úszószemüveg. Ez egészen addig így van, amíg meg nem érkezünk a szállásra. Ők ugyanis ott bővítik a listát, jobb később, mint soha alapon. Kicsit borús az idő, esőkabátot hoztunk? Kipakoltuk már a papucsot? Melyik táskába is tettük az úszószemüveget? – hangzik el a kérdés, és ha már itt tartunk, hadd hívjam fel a figyelmet ismét a férfiak és a ragozás egészen különleges viszonyára. Kétségkívül romantikus és meghitt lenne együtt, kéz a kézben betenni a bőröndbe a papucsot, esőkabátot, úszószemüveget, de valahogy mégis úgy hozza az élet, hogy ez egy egyszemélyes mutatvány.

Számomra mindig furcsa volt, hogy McGyver férfi, és nem nő. Akinek ennyi cucc van a zsebében, amiből bombát lehet csinálni, egészen biztos, hogy női aggyal rendelkezik. Most komolyan: ennyi mindent összekészíteni… ez inkább a nőknek megy könnyebben. Persze azért akadnak kivételek, a szüleim például eszményi párost alkotnak akkor is, ha csomagolásról van szó.

Gyerekkoromban minden nyaralás előtt óriási pakolásba kezdtünk, elvégre a 80-as, 90-es évek még nem a jól felszerelt családbarát szálláshelyekről voltak híresek, és öt embernek amúgy is sok cucca van. Pláne, ha visznek magukkal egy kutyát. Meg a teknősbékát, mivel épp nincs kire bízni. Az összes kicsit szétesett játékautót, mert azzal lehet roncsderbiset játszani. Egy jókora vödör Legót. Egy komplett Barbie-családot, négy évszakos ruhatárral.

Édesanyám derekasan állta a sarat, próbált minél kisebb helyre beszuszakolni minél több tárgyat, és sztoikus nyugalommal tűrte, hogy az összes olyan játékot, amire már vagy féléve rá se bagóztunk, hirtelen nélkülözhetetlennek tartottuk, és mindenképp magunkkal akartuk vinni a vállalati üdülőbe. Akkor csak szimplán jófejnek tartottam, de ma már tudom, mi volt emögött. Spórolt az energiáival. A konfliktus ugyanis rendre bekövetkezett. Mindig ugyanott: a kocsi csomagtartójánál. Édesapám komoly logisztikai kérdésként tekintett a holmik autóban való elhelyezésére, és szegény teljesen kikészült, mikor lelkesen kihordtuk neki a táskákat, játékhalmokat, és látta, hogy ez így mind nem fér be. Ahányszor valami számára logikátlan tárgyhoz ért – sajnos ezek számunkra viszont mindig magától értődően szükségesek voltak egy vízparti nyaraláshoz – dühösen közölte, hogy ezt nem visszük. Innentől a menetrend a következő volt: egyes, kettes, vagy hármas számú gyerek (attól függ, kinek a cucca esett áldozatul épp), bőgve berontott a konyhába, ahol anyu épp a lefagyasztott bablevest tette a hűtőtáskába, hogy kulináris szempontból is kifogástalan legyen a nyaralás, és elsírta a bánatát. A válasz kivétel nélkül mindig ugyanaz volt: vidd ki tíz perccel később újra.

És tudjátok mi történt? Apu másodjára mindig helyet szorított neki! Szerintem akkora svunggal állt neki a pakolásnak, amit három gyerek és néhány háziállat is nehezített, hogy észre se vette az „újrázást”.  

Nyilván lehetne vérre menő vitákat folytatni arról, kinek a dolga összekészíteni mindent egy utazáshoz. Fel lehetne kapni a vizet az összes Melyik táskába tettük – kezdetű kérdésen. Vagy azon, hogy minek magunkkal vinni az egész házat, ha nyaralni megyünk. Ha azonban így tennénk, valószínűleg nem várnánk olyan örömmel az együtt töltött időt, a közös pihenést. Ahol biztos, ami biztos, mindig van úszószemüveg. Betevődött a táskába.

- Lineth -

Gyerek nélkül a nevelés szakértői vagyunk, aztán a sziklaszilárd elvek a szülés utáni első héten porrá zúzódnak. A gondosan felállított szabályok romba dőlnek, az ember nyugalmat, békét és pihenést szeretne magának. Ez pedig nem fér össze az elveinkkel. Sajnos…

Én például meg voltam győződve arról, hogy sosem ordítok a gyerekkel, mindig nyugodt és kiegyensúlyozott leszek. Aha, hát persze.

A haladóbb szülőket kérdezem, tegye fel a kezét, aki még sosem vizualizálta 17 éves kamaszgyerekét pár évvel később a társadalom által kitaszítva, amikor először jött haza egy buliból kapatosan. Persze, az is tegye fel a kezét, aki kamasz korában nem részegedett le néhanap. A gyerekünk akkor is MÁS, vele ez nem olyan, mint velünk! Totális amnéziába lehet esni, ha a szülőségről van szó, a saját félrecsúszásaim és hibáim kitörlődtek, soha nem is voltak, szóval a gyerekeim sem követhetnek el ilyesmiket.

A szülőség azért olyan roppant nehéz, mert attól, hogy a legjobbat akarjuk a csemetének, simán félremehet valami, a babérokat minimum 15 év múlva kezdhetjük learatni. Ki mondja meg az elején, hogy beválnak-e a módszereink, jó-e az út, és egyáltalán, helyesen cselekszünk-e? Senki! Támaszkodhatunk a saját gyerekkorunkra, a szüleinktől hozott példákra, de valljuk be őszintén, sokkal, de sokkal okosabbak vagyunk a szüleinknél.

A nagyszülők egyébként sem értenek hozzá, rég volt már az, elment az idő, a tudomány mai állása már nem az az állás, a világ változik, ők maradtak. A gyereket pedig csak kényeztetik. Lesik minden kívánságát. Nagyszülősködnek ezerrel, na!

De mit tehet ilyenkor a szülő? Először is megmondhatja, tételesen felsorolhatja az ELVEIT. Használati útmutatót mellékelhet a gyerekhez napirenddel, étrenddel, öltöztetési szabályokkal, altatási szabályokkal, játékszabályokkal. Pontos utasításokkal, amit a nagyszülőknek BE KELL TARTANIUK.

Igen. És akkor jön a valóság, amiben a „kell” átlényegül „kellene” verzióvá, és amiben egyértelműen kiviláglik, hogy a nagyszülők egyszerűen nem fogadnak szót! Apám például egyenesen kijelentette, hogy ő nagypapa, és ilyen minőségében azért van, hogy kényeztesse a gyerekeket. Szóval, amíg náluk vannak az unokák, addig bizony az ő szabályaik érvényesülnek.

Eleinte nem hittem a fülemnek. Tessék? Mi van? De hát ez nem így megy! Fogadjatok szót ti is, a gyerekek is, mindenki, mert ezt bizony így KELL csinálni, és ha nem így lesz, akkor jön a vég, az apokalipszis, a világvége, a végítélet. Tuti, hogy a kettős nevelés visszafordíthatatlan károkat okoz majd a gyermek lelkében, sosem feldolgozható lelki törést adunk, aztán majd évekkel később egy vagyont fizethet a kölök valami terápiáért, mert a mocsok szülei és a mocsok nagyszülei eltolták az életét. Nem értitek?! Ha itthon ez így van, akkor annak ott is így kell lennie!

Ezt vallottam én. A nagyszülők pedig nyugodtan bólogattak, és kényeztettek tovább. Nem engem, a gyerekeimet.

Hiába mondták, hogy ők nem tudnak kibújni a bőrükből, és nem tudnak átlépni az árnyékukon… Hiába mondták, hogy nekik a szigorúság anno sem ment. Hogy én is felnőttem, és megállom a helyem. Hogy képtelenek a gyerektől megvonni az édességet, ha olyan szépen kéri. Hogy nem tudnak kimenni a szobából, amíg el nem alszanak. Hogy elviszik autóval a lányomat, mert van rá idejük. Hogy elmennek a fiamért az edzésre, ha szeretné. Akkor is, ha szerintem gyalogolhatnak, és nem kell annyi cukrot enniük, és elalhatnak egyedül, és este 10-kor takarodó van. Mert ők ilyenek.

Sokáig hadakoztam. Harcoltam. Veszekedtem.

Aztán megnyugodtam. Teltek az évek, és láttam, hogy semmilyen maradandó, sőt időleges károsodást sem okoz a gyerekeknek, hogy a nagyszülőknél mások a szabályok, ott bizony el vannak kényeztetve.

Szó sincs kettős mércéről, meghasadt személyiségről, lelki összeomlásról, törvény alóli kibújásról, cselezésről. A gyerekek ugyanis tudják, hogy hol mit lehet. Tudják, hogy otthon mik a szabályok, és lelkiismeretesen betartják őket. Tudják, hogy én következetes vagyok, érzik, hogy mi miért van, hogy minden az ő érdeküket szolgálja. Akkor is, ha esetenként harcolunk, és vitázunk. És csak néha jönnek azzal, hogy bezzeg a nagyiéknál. Ilyenkor roppant szigorúnak tűnök kívülről, de belül jót vigyorgok az erőtlen kis próbálkozásukon. Hahh, későn keltél fel, ha engem akarsz manipulálni, kishaver!

Nagyiéknál kiélvezik a lehetőségeket, lubickolnak a jóban, ők és a nagyszülők. Aztán hazajönnek, és gond nélkül állnak vissza a megszokott kerékvágásba. Megtapasztalják, hogy a világ nem lineáris, érzik a sokszínűséget még családon belül is. És ez nekünk bevált!

-macassy-

A napokban összefutottam valakivel, akit már vagy ezer éve nem láttam. Együtt jártunk oviba, minden nap homoktortákat sütöttünk az udvaron, és eldöntöttük, hogy felnőve cukrászdát nyitunk majd. Néha összevesztünk azon, hogy a fal is rózsaszín legyen-e, vagy elég, ha csak az asztalok és a székek virítanak pinkben, de ettől függetlenül szentül hittük, hogy húsz év múlva süteményt árulunk majd.

A homoktortákat többnyire előbb-utóbb szétrugdosták a fiúk, az ovis barátságból nem lett közös vállalkozás, de a váratlan találkozás elgondolkodtatott. Hova tűnnek a gyerekkori álmok? Egyáltalán: vállalhatók-e, megélhetők-e felnőttkorban?

Én elég sokáig tanár akartam lenni. Órákat adtam a plüssállatoknak, és időnként a testvéreimet is megpróbáltam rávenni arra, hogy legyenek a diákjaim. Szerencsés vagyok, néhány évig megadatott, hogy taníthattam, és annak ellenére, hogy felnőttként rájöttem, pedagógusnak lenni sokkal küzdelmesebb, mint ahogy tízévesen képzeltem, élveztem a tanítást.  Szerettem a diákjaimat, és ők is engem, és őszintén hittem, segíthetek nekik abban, hogy a legjobbat hozzák ki magukból.

Kicsi koromtól fogva érdekeltek a könyvek. Ötéves koromban rendszeresen nyaggattam a szüleimet, hogy tanítsanak meg olvasni. Amint megismerkedtem a betűk világával, azonnal beszippantottak a történetek, és ez a mai napig is így van: ha belefeledkezem egy jó regénybe, felőlem akár bombát is robbanthatnak. Én ugyanis lélekben máshol járok… Számomra az olvasás flow-élmény a javából.

Amikor már magabiztosan olvastam, rögtön elkezdett vonzani a szövegalkotás is. Imádtam a fogalmazás órákat! Az élet pedig úgy alakult, hogy nap mint nap írnom kell, ez a munkám, azonban a napi mókuskerékben szédelegve mintha elfelejtettem volna, hogy tulajdonképpen megkaptam a sorstól, amit akartam. Lehet, hogy nem pont úgy, ahogy képzeltem, de megadatott. Különben is, ki akadályozza meg, hogy a mostani életünket közelítsük a gyermekkori elképzelésünkhöz?

Magyarországon mindenki fáradt, mást se látok a metrón, mint megfáradt embereket – mondogatja egy külföldi rokonom. Mert sok a munka, be kell fizetni a csekkeket, törleszteni kell a hitelt, a gyerek már megint kinőtte a cipőjét, kihasználnak a munkahelyen, amit különben is utálok, nem is azt csinálom, amit szeretek… STOP. Éld. Az. Álmaidat. És semmiképp se sirasd el az életedet. Nincs lehangolóbb, mint amikor legyintünk önmagunkra. Tény, hogy meg kell harcolni a mindennapok kis csatáit, de sokkal jobban felvértezhetjük magunkat, ha nemcsak a következő buktatóig látunk.

Úgy hiszem, a gyermekkori álmainkat nem a véletlen szülte, csak valahogy mégis hajlamosak vagyunk magunk mögött hagyni őket az évek során. Idővel megtanuljuk, hogy az ágy alatt nem lakik szörny, kiesnek a tejfogaink, és elkopnak az álmaink. Ha hagyjuk. Kishitűségből, megfelelési kényszerből, vagy egyszerűen azért, mert lusták vagyunk tenni érte.

Néhány hete a dinnyési Várparkban jártunk, ami egy egészen különleges tárlat. Középkori magyar várak kicsinyített másai között bolyongtunk, a valósághű, eredeti anyagukból – fából és kőből – készült épületeket egyetlen ember készítette. Szerencsénk volt, épp válthattunk vele néhány szót. Mikor azt kérdeztem tőle, honnan az indíttatás, hogy létrehozzon egy ilyen magángyűjteményt, a válasz meglepően rövid volt. Sráckoromban imádtam az Egri csillagokat – hangzott a felelet. Ennyi az egész. A többi már csak munka és kitartás kérdése.

Mi az életcélod? Mit akarsz kezdeni az életeddel? Kérdezgetik a tiniket, akiknek természetesen fogalmuk sincs erről. Miért is lenne, kérdem én. Egy tizenhét éves ne is tudja ezt! Jó esetben ezer dolog érdekli, és még nem rontotta meg a korlátoltság nevű felnőtt-kór.

És a felnőttek? Ha mondjuk, tőlem kérdezik meg ugyanezt, szemlesütve vallom be az igazat: fogalmam sincs. Ezzel persze azt is beismerem, hogy még nem valósítottam meg, mert amit az ember nem ismer, nehezen tudja létrehozni.

Persze mondhatnék olyan közhelyet, hogy nekem a család az életcélom, pedig nem. Örülök neki, hogy vannak gyerekeim, de ők az életem szerves részei, nem projektek, amiket meg kell valósítani. Amit nem érzek feladatnak, az nem lehet életcél, én valahogy így okoskodom.

Hajlok arra, hogy egy darab életcél helyett egészségesebb lépésekben gondolkodni, rugalmasan újratervezni, és folyamatosan alkalmazkodni. Emellett tisztában kell lennünk azzal, milyen tevékenységekhez vonzódunk, mi tölt el minket elégedettséggel.

Ahelyett, hogy egy megfoghatatlan és nyomasztó kérdéssel tonnányi felelősséget rakok magamra, helyesebb azzal foglalkozni, mi ad egy morzsányival több értelmet az életemnek.

A következőkön érdemes elmerengeni:

1. Néha szívat az élet.
   

   
   Már attól, hogy kimondom, felszabadulok. Ugyanis mindenben van áldozat. Mindennek ára van. Állandóan nem lehet a rózsaszín felhőben lubickolni. Tehát adott a kérdés: mit vállalsz be, mit tudsz tolerálni a céljaidért? Ugyanis a sikerességet nagyban meghatározza, hogy mennyire vagyunk képesek kezelni a nehézségeket a megvalósítás rögös útján. Hozzáteszem, nagy bölcsesség kell annak megállapításához, mikor kell harcolni és mikor kell hagyni az egészet. De az is biztos, hogy a dolgok a legtöbbször nem mennek simán, és bizony tudnunk kell, milyen kényelmetlenségeket vállalunk be.
   
   
   Ha agysebész akarsz lenni, bírnod kell a vért. Ha kutató, el kell viselned, hogy millióból egyszer sikerül a kísérlet. Ha artista, elfogadod, hogy jó párszor leesel, mielőtt fent maradsz. Ha reklámszakember, akkor tűrni kell a 80 órás munkahetet. Ha vállalkozó, akkor el kell fogadnod, hogy a befektetés kockázatos.

2. Valószínűleg már ezer éve feladtad azokat a dolgokat, amiket imádtál csinálni.
   
   Az igazság az, hogy a gyerek vagy fiatal ösztönösen csinál olyan dolgokat, amik örömmel töltik el. Ír, rajzol, olvas, bogarakat néz órákig a fűben, vagy kütyüket szerel, barangol és felfedez. Aztán egyszer csak abbahagyjuk ezeket a tevékenységeket, mert nem kapunk értük pénzt, mert nem vagyunk benne elég jók, mert senkit sem érdekel, amit csinálunk. Az a mellékes tény, hogy nekünk jó, eltörpül a hasznosságba vetett hitünk mellett.
   
   
   Csak mondom: Wernher von Braun, az amerikai rakétafejlesztés egyik vezető alakja, 12 évesen petárdákkal rakott meg egy játékvonatot, ami az egész utcán keresztülrobogott. 2012-ben egy 10 éves lány véletlenül megalkotott egy új molekulát, a Tetranitratoxycarbon-t. Louis Braille is csak 15 éves volt, amikor kidolgozta a vak emberek által azóta világszerte alkalmazott Braille-írást. George Nissen 16 évesen találta fel a trambulint. Szerintem nagyon szeretett ugrálni.
   
   
3. Ha van olyan tevékenység, amitől elfelejtesz enni, akkor arrafelé lehet az életcélod.
   
   Newton például annyira belemerült a munkájába, hogy az anyjának kellett elé tennie az ételt.
   Én ugyan nem vagyok tudós, de amikor a diplomamunkámat készítettem, hat hónapig reggeltől ötig írtam a dolgozatot, totálisan belemerülve a feladatba. Annyira élveztem az alkotást, hogy fel sem tűnt, csak a bibliográfia 8 oldalnyira sikeredett. Elkapott a flow-élmény, egy teljesen koncentrált állapot, mindenestül átadtam magam a folyamatnak úgy, hogy észre sem vettem.
   
   Bármitől lehet flow-élményed. Imádsz rendet teremteni magad körül? Megáll a világ, ha taníthatsz? A technikai problémák megoldása elveszi az eszed? Fantáziavilágban álmodozol, videó játékokat játszol?
   
   
   Bármi is legyen ez a tevékenység, ne úgy tekints rá, mint valamire, amivel az időd megy, hanem egy formára, amiben megmutatkozik egy tevékenység, ami lenyűgöz téged. Ez lehet a kezdet.
   
   
4. Ha beégsz, tanulsz.
   
   Én még nem találkoztam olyan emberrel, aki a kezdetektől fogva sikeres volt. A tanulási folyamatot azért hívják tanulási folyamatnak, mert fejlődünk benne. A fejlődés része pedig a kudarc. A kudarcból tanulunk, beépítjük a következtetéseket, és előbb-utóbb sikert érünk el. Ebből következik, hogy ha valaki el akarja kerülni a kudarcot, akkor nem lesz sikeres. Ha valaki fél attól, hogy hibázik, nem adja meg magának az esélyt arra, hogy győzzön.
   
   
   Szóval, ha épp azon vagy, hogy belekezdj valamibe, de lebeszéled róla magadat, mondván, úgy sem fog sikerülni, mit szólna az anyám, totál idiótának tűnnék, ha bebuknám, akkor a legjobb úton haladsz a sikertelenség felé. Kezdeményezőkészség és bátorság nélkül semmi sem megy, kérem alássan.
   
   Arról nem is beszélve, hogy a nagy dolgok egyediek és szokatlanok. Mi több, előfordulhat, hogy még senki sem csinált ilyet, vagy senki sem gondolt rá pont így. Ergo: te leszel az első. Ez bizony azt is jelenti, hogy idiótának tűnhetsz kezdetben.
   
   
5. Akár a világot is megmentheted.
   
   Nincs életcélod? Unatkozol? Van egy jó hírem! A világ rengeteg problémával küzd, kis hazánk szintúgy. Nem kell mást tenned, mint kiválasztani egyet a sok közül, és elkezdeni megoldani.
   
   Mindezt puszta önzésből is teheted, mivel kutatások bizonyítják, a boldog élethez kellenek olyan célok, amik túlmutatnak saját kis vágyainkon és kielégülésünkön.
   
   Benjamin Franklin például sosem szabadalmaztatta a találmányait, mert szerinte örülni kell annak, ha megadatik a lehetőség, hogy olyan dolgokat találj fel, ami mások javára szolgál. És ha megáldott az ég egy ilyen tehetséggel, akkor azt ingyen és nagyvonalúan kell mások boldogulására fordítani.
   
   Tehát a feladat, találj egy problémát, ami zavar, és próbáld megoldani. A világot nagy valószínűséggel nem fordítod majd ki a sarkaiból, de ki tudja? És ha más nem is történik, legalább közreműködsz, egy kis változást hozhatsz, és boldognak érzed magad. Kell ennél több?
   
   
6. Fel kéne emelned a fenekedet a kanapéról.
   
   A rutin ugyanis nagy ellenség. És a kényelem is. Plusz a megszokás.
   
   
   Ahhoz, hogy elérd az életcélodat, tenni kell. Képzeld el, hogy minden nap el kell hagynod a lakásodat, estig vissza sem mehetsz. Napközben nem ülhetsz be egy kávézóba netezni, nem birizgálhatod a telefonodat sem egy padon ücsörögve. Tenned kell valamit. Hová mennél, és mit csinálnál? Ha van ötleted, vesd papírra, aztán indulj is. Ha ciki a dolog, még jobb…
   
   
7. Mi van akkor, ha az életcélunk nem a munkánk?
   
   Mi van akkor, ha az életcél semmilyen anyagi juttatással nem kecsegtet, és egyszerűen csak azért csináljuk, mert imádjuk csinálni? Ha engem tökéletesen boldoggá tesz, hogy imádok kiskacsákat etetni a Városligeti tóban, akkor mi van? Semmi.
   
   
   Tovább megyek, ha nem vagyok ambiciózus, akkor mi van? Szeretek jógázni, jógaoktató vagyok, mégsem akarok tanítani. Szeretek táncolni, de sosem leszek nemzetközi hírű swinges. Ez így kevés lenne?
   
   
8. Hagyd hátra az elképzeléseidet!
   
   Nézd meg, miért voltál oda régebben, fedezd fel az igazi értelmét, hozd össze a mostani képességeiddel, és megkapod életed új fejezetét. Számtalan módon lehet megvalósítani ugyanazt az álmot, a munka csak a forma, a lényeg a hajtóerő.
   
   
   A képességeidnek pedig csak egy részét mutatja meg az önéletrajzod. Hogy milyen úton haladtál eddig, mik voltak az irányaid, mi minden történt veled eddig, ez adja ki az életed történetét. Abraham Lincoln, Walt Disney, Bill Gates, Henry Ford, Thomas Edison például nem is diplomázott le.
   
   
9. Annyi időd talán még sincs…
   
   Nem azt mondom, hogy holnap kopog a kaszás, de azért jó észben tartani, hogy minden pillanat számít. És itt most nem a sürgetésről beszélek, hanem arról, hogy legalább el kell kezdeni a megvalósítást. Az emberek többsége meg van győződve arról, hogy rengeteg ideje van, éppen ezért nagyon is ráér. Annyira, hogy a halasztgatáson kívül másra nem is jut ideje. A „holnap is van nap” szép gondolat, de ha 50 éven keresztül mondogatjuk, kicsit elcsépelt lesz.
   
   
   A halálon való elmélkedés segíthet abban is, hogy meghatározd, mi a fontos, és mi az, ami csak úgy van az életedben, esetleg hátráltat.
   
   Előfordulhat, hogy szimplán azért nem tudod az életed irányát meghatározni, mert nem tudod, hogy mi a fontos neked, mik az értékeid. Muszáj ezzel tisztában lenni, különben más ember prioritásait és céljait tartod majd a magadénak.

-macassy-

Ezt a nadrágot ma már nem veszem fel, mert ki akarom mosatni – csúszik ki a Férj száján a mondat, majd rögtön el is neveti magát. Elvégre nem kell ahhoz nyelvtudósnak lenni, hogy tudja, mekkora különbség van a mosni és a mosatni kifejezés között. Az eset röhögésbe fullad, a szennyes ruha meg a mosógépben végzi, ám a Feleség nem hagyja ennyiben a dolgot. Magyar szakot végzett, és a nyelvészet mindig is a szíve csücske volt az egyetemen. A férfiak és a ragozás pedig úgy tűnik, kimeríthetetlen téma, érthetetlen, miért is nem született még tudományos publikáció róla.

„A gyereked már megint elesett a biciklivel!” – hallotta a múltkor is egy apuka szájából egy játszótéren. A kissrác ránézésre kiköpött apja. „Hova tettük a mobiltelefon töltőjét, szívem?” – kérdi egy barátnőm férje, pedig a töltő ott lapul a szokott helyen, a táskában, ő maga pakolta be, csak elfeledkezett róla.

A pszichológia és a nyelvészet már hosszú évtizedek óta keresi a választ arra a kérdésre, hogyan is függ össze a gondolkodás és az emberi nyelv. „Gondolkodni és beszélni: voltaképpen egy. Gondolkodás nem képzelhető beszéd nélkül és megfordítva” – írja Babits Mihály, és valóban: szavaink tükrözik gondolatainkat, éppen ezért elszólásaink, elvétett mondataink akarva-akaratlanul árulkodhatnak titkos gondolatainkról, vágyainkról.

Orwell 1984 című regényében az újbeszél nyelvben bizonyos gondolatok kiirtására azt a módszert használták, hogy törölték a rájuk utaló szavakat a szótárakból, a kifejezések használatát pedig betiltották. Rémisztő az elgondolás: képzeljük el, mivé lenne például a világ, ha a türelem, a megértés, az elfogadás szavunkat eltörölné egy felsőbb hatalom… Vajon megváltoznánk-e a gondolataink, az érzéseink egymás iránt? – töpreng a Feleség, mikor a frissen mosott nadrágot teregeti, ám rögtön mosolyra is húzódik a szája, amikor megérzi a fahéj és a vanília illatát a konyhából. Creme brulée, a kedvence. Már megint, váratlanul, pusztán szeretetből, és olyan kreatívan, ahogy csak ő tudja - meglepte a Férj.

- Lineth -

Aggódom a korom miatt. 39 éves vagyok. Nőnemű. Nem tehetek róla. Arról sem, hogy nőnek születtem, és arról sem, hogy korparám van.

Hiába mondják, hogy letagadhatok öt évet (én tízet akarok), hogy abszolút fiatalos vagyok (na tessék), hogy bárcsak ők is így, ennyi idősen (ne folytasd!)… Hiába néznek hatalmas szemekkel, hogy neked gyereked? Kettő? Hogy a nagyobbik 15?! Hiába udvarolnak akár 10 évvel fiatalabb férfiak, hiába imád a pasim...

Engem ez mind nem hat meg. Nekem kérem, korparám van.

Tudom, ez nem bölcs dolog, és utálom is érte magamat. Azt is tudom, hogy a világban rengeteg a szenvedés, a háború, az éhínség, a terror, tömegek kínlódnak, mindenféle betegségben szenvednek, és a világbéke is fontos, én mégis korparában szenvedek.

Közelről vizslatom a nevetőráncaimat, megfigyelem a kézfejemet és a könyökömet, hosszasan elmerengek azon, hogy milyen gyorsan eltelt három év vagy két óra, már megint itt a tél, elröppent a nyár.

Egyébként ez nem is csoda. Mert minden, de minden a fiatalság dicsőítéséről szól, a kortünetek elkendőzéséről, és az öregedés tagadásáról. Nyugaton nincs tisztelete az időseknek, olyan, mintha az egész világ menekülne előlük.

A halált nem tudjuk kezelni. A haldokló a kórházba költözik, a mai nyugati ember már nem tapasztalja meg közvetlen közelről a halált. Itt az ember intézményesített keretek között hagyja el porhüvelyét, kevesen fejezik be életüket az otthonukban.

Félünk a haláltól, mert nem tudjuk, milyen. Mondjuk az emberiség mindig is félte a halált, de mit szóljunk mi, amikor szinte sosem találkozunk vele személyesen? Így a halál még ijesztőbb, még megfoghatatlanabb, még távolibb.

Közrejátszik persze az is, hogy az erő uralta társadalomban a gyengeség és hanyatlás kerülendő, mint a leprás. Az öregekre nincs szükség, a világ rohan, ők lassulnak, nem kell a tudásuk, a bölcsességük, csak élősködnek, és kapják a nyugdíjat.

Kiráz a hideg az olyan mondatoktól, hogy a 40 az új 20. Mert ez is csak arról szól, hogy a fiatalság a fontos, és negyven évesen igyekezzünk húszként élni. Rángógörcsöt kapok, ha fénykép összeállítást nézhetek az ötvenes hollywoodi dívákról, akiken nem látszik a koruk. Ez is az öregedés tagadásáról szól. Ahogy a botox és a ráncfelvarrás is.

Madonna hülyét csinál magából, ahogy mondjuk Lindsay Lohan is. És Donatella Versace. Sorolhatnám. Nem tudják szépen viselni a korukat, ezért harcolnak ellene.

És akkor olyan cikkek jelennek meg, hogy az öregedés első jelei - mikor kezdjünk el aggódni; az öregedés ellenszere; az öregedés lassítása.

Mi lenne, ha mindenki a saját adottságaival megelégedve számolna az éveket? Ha pusztán az lenne a cél, hogy egészségben és jó kondícióban éljünk, nem pedig a kinézet? Mi lenne, ha a fiatalságban a kezdeményezőkészség, a nyitottság és a friss lélek lenne a fontos, nem az arc simasága és a test tökéletessége? Mi lenne, ha azért mozognánk, hogy jól legyünk, és nem azért, hogy jól nézzünk ki? Mi lenne, ha a látszat helyett végre a valóság lenne a fontos?

Tényleg, mi lenne, ha mindenki szép lenne, csak azért, mert jól érzi magát a bőrében, ha az egészség a lelki jólétnél kezdődne, ha kicsit lassítanánk, ha meghallgatnánk a nagyit, ha időt adnánk magunknak is, ha megtanulnánk az alázatot?

Én tényleg ki akarok gyógyulni a korparából, mert rettenetesen fáraszt. Főleg azért, mert érzem, hogy a korpara azt jelenti, nem fogadom el magam, és nem fogadom el a világot. Mert a világ változás és dinamizmus. És ez akkor is így van, ha én ezt nem fogadom el. Szóval jobban járok, ha beadom a derekamat, és egyszerűen csak örülök.

Szerelem kell, tánc, humor, nyitottság és bátorság. Ez is ennyire egyszerű, még akkor is, ha nyálasan hangzik. Nem érdekel.

-macassy-

Nem tudom, észrevettétek-e már, hogy a lázra, köhögésre, torokfájásra, náthára a teremtés koronái valahogy másképp reagálnak, mint mi? Rosszabbul. Sokkal rosszabbul. Ismerek olyat, aki nem is beszél, amikor fáj a torka (ő úgy mondja, hasogat…).

Ha egy nő megfázik, feltankolja a fél patikát, emeli a C-vitamin-adagot, mézes teát kortyol, ha kell, beveti a gyógynövényeket is a bacik elleni harcba, lázat mér, ha szükségesnek érzi; tehát: mindent megtesz azért, hogy minél hamarabb meggyógyuljon.

Ha egy férfi megfázik, a nő feltankolja a fél patikát, emeli a C-vitamin adagot, és veszekszik, hogy élete párja nem veszi be. Nem dőlök be a gyógyszeripar ócska trükkjeinek – érvel a nagybeteg. Mézes tea? Csak ha valaki odakészíti. Talán. Ha majd kihűlt teljesen. Lázmérés? Puhányok tesznek csak ilyet…

Egyszerre vannak a tagadás és a teljes összeomlás fázisában. Elutasítják a torokcukorkát, ugyanakkor 36,8 fokos „lázzal” ágynak dőlnek és végrendelkeznek. Esetleg elhaló hangon könyörögnek egy kis húslevesért.

Tapasztalatom szerint férfinátha esetén csak a humorérzék segít. Mármint rajtunk, nőkön. A férfiakon az idő esetleg, az majd begyógyítja a sebeket. :)

Úgy érzem, nem marad más eszközöm, mint a nevetés, amikor egy bizonyos, itt meg nem nevezett férfi két teljes napig titkolja, hogy mandulái akkorára duzzadtak, mint az öklöm. Nem tudom, miért teszi ezt, mikor én csak húszpercenként kezdek el aggódni, vizionálok brutálisan fájdalmas mandulaműtétet, és esküszöm, a teával se kergetem soha. Erre ugyanis semmi szükség. Ha beteg, akkor ugyanis nem mozog. Ül a kanapén, és tűri a rá mért szenvedést. Nem bugyolálja pokrócba magát, akkor sem, ha vacog a láztól, nem próbálja lekötni magát egy jó skandináv krimivel vagy egy filmmel. A férfi ugyanis dacol. A betegséggel és a nővel, aki meg akarja gyógyítani.

Egy valamit azonban szeretnek. Beszélni az állapotukról. Nem tudom mással magyarázni ugyanis azt a coming outot, amit fentebb emlegetett férfi követett el… Kirándulni indultunk nemrég (mivel azt hittem, mind makkegészségesek vagyunk), és ő az autópályán, vezetés közben, 120-szal száguldva belenézett a visszapillantó tükörbe, és kitátotta a száját. Nézte, elég sokáig. Én, mivel félős vagyok, megmarkoltam a kocsiban a majrévasat (így hívom az ajtó feletti kapaszkodót…), majd, miután láttam, hogy ez a diszkrét nonverbális jelzést nem vette, rákérdeztem.

- Ezt most miért csinálod?

- Csak nézem, milyen nagy a mandulám. Olyan, mintha be lenne gyulladva.

Nézi. Aha. És pont most, a kocsiban, vezetés közben. Neki fáj a torka, nekem meg halálközeli élményem van.

Az igazság az, hogy minden irónia és bosszankodás ellenére azért ez egy ártatlan játszma két ember között. Mi szeretünk gondoskodni, ők szeretnek erősnek és rendíthetetlennek látszani. És persze féltenek is minket, hiszen mi másért akarta kihívni a férjem az ügyeletet, mikor influenzával ágynak estem tavalyelőtt augusztus 20-án…

Itt a hétvége, muszáj kialudnom magam, hogy jól menjen a következő hét! De felébredek éjjel egykor. Résnyire nyílt szemmel ránézek az órára, konstatálom a riasztóan korai időpontot, behunyom a szemem, és megpróbálok aludni.

Hajnali három. A menet ugyanaz. Órára hunyorgás, nagy sóhaj, kicsit hosszabb ébrenlét. Már pörögnek a gondolatok, de még sikeresen megállítom a spirált. Pár perc alatt visszaalszom.

Negyed hat. Újra itt, újra ébren. Fogalmam sincs, hogy mitől riadtam fel, de most már ideges is vagyok. A gondolatok betörtek az agyamba, és már képtelen vagyok megállítani őket. Hatig próbálkozom légzéstechnikával, morajló tenger vizualizálásával, kellemes dolgokra gondolással, de semmi sem segít.

Hat óra. Kikelek az ágyból, egyetlen vágyam egy csésze gőzölgő kávé. Egyáltalán nem aludtam ki magam. Pedig már nagyon rám férne egy kiadós, mindent bele este tíztől reggel hétig alvás.

Lehetséges ez egyáltalán?

Tény, hogy az egészséges alvási szokások minőségi változást hoznak az ember életébe. De hogyan kell ezeket a szokásokat megteremteni?

1. Ragaszkodjunk egy alvási órarendhez, vagyis ugyanakkor keljünk és feküdjünk a héten minden nap, hétvégén is. Ez segít beállítani a test saját óráját, segít elaludni és egész éjjel így is maradni.
2. Lazító elalvási szertartás. Egy ilyen rutin közvetlenül elalvás előtt segít az agynak elkülöníteni egymástól a napközbeni stresszes, aktivitással teli időszakot az éjszakai nyugalomtól. Például az esti fürdés vagy zuhany remek kezdet.
3. Napi testgyakorlás. Jó, ha ez az edzés élénk és erőteljes, de a lazább mozgásfajták is jobbak a semminél. Fontos, hogy az elalvás előtti órákban már ne pörögjünk fel, mert akkor oda a pihentető éjszaka. Léteznek elalvás előtti jógagyakorlatok, amelyeket már az ágyban fekve végezhetsz. Hatásosak!
   
   
   
   
4. Ha gondjaid vannak az elalvással, mellőzd a napközbeni szunyókálást!
5. Teremtsd meg a pihenőhelyedet! A hálószoba a pihenésre legyen berendezve, teremts olyan környezetet, ami segíti az alvást! A szoba inkább hűvös legyen, lehetőség szerint a lakás csendes részén. Jó, ha van sötétítő függöny, de használhatsz szemvédőt, füldugót. Ha kell, párásíts. A munkaeszközöket hajítsd ki a hálószobádból! Se tévé, se számítógép!
   
   
6. Nagyon fontos a kényelmes matrac és párna.
7. Lefekvés előtt már kerüld az éles fényt, a monitor fénye ékes példája ennek.
8. Kerüld az alkoholt, cigarettát és a nehéz ételeket, ezek a dolgok garantálják a felszínes alvást és a rossz éjszakát. Két-három órával elalvás előtt már ne is egyél!
9. Nyugodj meg! A testnek is át kell állnia relaxáló üzemmódba, ezért elalvás előtt például olvasni szuper dolog, persze könyvből!
10. Ha nem tudsz elaludni, menj át egy másik szobába, és csinálj valami számodra csillapító dolgot, amíg nem érzed a fáradtságot. Az ágyadat csak alvásra és szexre használd, így az agyad is megtanulja, mire való ez a bútordarab.

Egy 26-64 éves embernek napi 7-9 óra alvásra van szüksége. A fiatal felnőtteknek (18-25) ugyancsak 7-9 óra kell, de minimum 6, maximum 10-11 óra szükséges. A 11-17 éveseknek 8-10 óra ajánlatos a normális működéshez, ezért nyugodtan vívjunk csatát cseperedő tininkkel azért, hogy rendes időben ágyba kerüljön! A 6-13 éves korosztálynak 9-11 óra éjszakai nyugalom elengedhetetlen, ők se kukorékoljanak tehát este 11-kor!

És a végére néhány érdekesség:

• A jó alvásban állítólag segít, ha az éjszaka folyamán változtatjuk a testhelyzetünket. Erre persze csak akkor lehet figyelni, ha felébredünk, de akkor érdemes. Az elalváshoz ajánlott testhelyzet egyébként olyan, amelyben a nyak és a fej megközelítőleg egyenes pozícióban van, és érdemes kerülni a gyomrodon való alvást is.
• Ne menj éhesen aludni, kerüld a koffeint már délután, és ha lehet, egyáltalán ne igyál egy órával elalvás előtt.
• Az aromaterápia hatalmas segítség lehet, legalább hatféle illóolaj támogatja a lazítást, pihentetve az elmét. Szerezz be egy aromaterápiás mécsest, és a következő illóolajokkal próbálkozz: levendula, vanília, kamilla, rózsa és szantálfa. Ezek nem csodaszerek, nem ringatnak varázsütésre álomba, de mindenképpen eredményes segítőtársak, ha nyugalomra vágysz.
  
  
• Próbáld ki a "4-7-8" légzéstechnikát! Lélegezz lazán az orrodon keresztül 4 másodpercig, tarts vissza a lélegzeted 7 másodpercig, és lélegezz ki a szádon 8 másodpercig. Ez a ritmus segít az agynak és a szívnek megnyugodni, egy perc alatt elszenderedsz!