Mi kell a nőknek? Mármint mit akar egy nő egy férfitól? Ezt a kérdést teszem fel, persze, hogy ezt. Mi más foglalkoztatna ezen a verőfényes nyári napon?

Mondhatnám, hogy közvélemény kutatást végeztem a témában, de nem. Sőt, a barátnőimet sem kérdeztem meg. Úgyis mindenki mást mondana. Mindenki hosszan sorolná, hogyaszondja: legyen megbízható, hűséges, jóképű, okos, szellemes, szorgalmas, családcentrikus, csupasz mellkasú, vasaljon és legyen meg az összes foga. Maszlag.

Ugyan már, hölgyek! Ne kerülgessük a forró kását, nem vagyunk mi macskák! A férfi felé nyújtott egyetlen kívánalom, hogy dobjuk el tőle az agyunkat. Így egyszerűen, de minden téren.

Nekem legalábbis ez kell. Ha azt érzem, hogy a férfi az atomjaimat rengeti, és a tettei felérnek egy nukleáris katasztrófával a szervezetemben, akkor a helyemen vagyok. Az, hogy a pasi ezt mivel éri el, abszolúte egyénfüggő. (Megjegyzem, elvárások így is vannak például a fogazat épségét, az ápoltságot, agyi kapacitást illetően - de az tuti, hogy ezek hiába vannak meg, ha a titkos összetevő hiányzik). Összefoglalva: Minden nőnél máshol vannak a finom kapcsolók, de tuti, hogy megvannak, és bőszen várják, hogy valaki végre megnyomja őket.

A finom kapcsolók birizgálása instant agyeldobással jár, ami abban merül ki, hogy az illető nő azt érzi, megtalálták. Végre valahára.

Nekem az kell, hogy a férfi ragadjon el a holtponton, olyanokat csináljon velem, amit még sosem tettem, de olyan istenesen, hogy remegjen a combom utána, és kapkodjam a levegőt. Nos, ezt az állapotot fényévente (ami persze távolság és nem idő, naná) egyszer éri el nálam valaki, de akkor azt érzem, hogy bármi is lesz a dolog vége, érdemes folytatni. Mert izgalmas, jó, megismételhetetlen, kalandos és mámorító.

Nekem ez a férfiasság, amikor úgy adom át magam, hogy nem gondolkozom rajta, nem akarok erős lenni, nem akarok irányítani, de gyenge sem vagyok, csak létezem, ráhagyatkozással és bizalommal, a nőiességem kiárad, lágy vagyok, puha, ölelő, befogadó, mert végre valakinek mindezt oda lehet adni. Végtelenség uralkodik és bizalom, mindig hátradőlök és sosem ejtenek el. Ilyenkor nincsenek kérdések, elveszett az idő is. Nem félek beleadni magam, pillanatok vannak, egyik a másik után, különös ritmusban pergünk, és előtte bármi is volt, most csak ez van.

Olyan, mintha minden eddigi történés azért lett volna, hogy a közelébe sodorjon, hogy mellette legyek most. Például azért, hogy felmásszunk a Szabadság híd pillérére és acro jógázzunk, reptessen a levegőben, miközben a villamos mellettünk dübörög és száz turista minket néz, én meg őket fejjel lefelé, megtart két erős kar, izgulok, csak vigyorgok a világra, miközben belül háromszor meghaltam és újjászülettem ebben az élményben, de még 10 óra sincs.

Csak megyek mellette, és ékszernek érzem magam, ilyen rettentően közhelyesen, de tényleg csillogok, „mint harmatcsepp a menny levelén”, ránézek és azt mondom, tetszel nekem. Mert szép és magas és erős és férfias, simán felemel, én meg néha ugrándozom mellette, mert ha nem tenném, felrobbannék.

Agyeldobás.

Ez kell nekem.

Amikor megkérdezte más, hogy mi hiányzik, nem tudtam neki elmondani, hogy ez. Mert ez elmondhatatlan. Hogy vallhatnád be valakinek, hogy nem őrülsz meg érte, hogy „csak” szereted, mélyen és nagyon, de ez akkor sem az igazi, mert valami mindig hiányozni fog, az őrület, ami nélkül lehet élni, csak minek. Hogy mondhatnád el neki, köszönöd, hogy imádott, de… Hogyan mondhatnád el neki? Hogy erről beszéltél, amikor azt mondtad, nem illetek össze, erről beszéltél, amikor azt mondtad, szakítsatok, már menni kellett.

Mert. Ez. A. Jó.

Agyeldobás.

Ez kell nekem.

Nem érdekel, hogy meddig tart. Nem érdekelnek a következmények. Pillanatok vannak. Köszönöm.

-macassy-

Bár már lassan és visszavonhatatlanul belecsúszunk a vénasszonyok nyarába, azért még nem kell lemondani a nyugágyban szundikálós-olvasgatós délutánokról – az olvasás eleve évszaktól függetlenül elképesztően jó dolog. Isten ajándéka, komolyan mondom, elvégre egy könyv segítségével kiléphetünk a szobából, idegen tájakon barangolhatunk, magunk mögött hagyva mindent, ami körülöttünk itt és most van. A hétköznapit. A valódit. Azt, amiről azt hiszed, semmi különös, csak az élet velejárója.

Talán ezért vág jól fejbe - szerencsére nem szó szerint – Linn Ullmann minden regénye, amit eddig olvastam. Mert az elsőre meghökkentő és csöppet sem hétköznapi történetek mélyén olyan emberi sorsok, drámák gyökereznek, amelyek megtörténhetnek Veled, a családoddal, a szomszédaiddal, a barátaiddal, a kollégáiddal. Bárkivel.

A norvég írónő – aki nem mellesleg Liv Ullmann és Ingmar Bergman lánya - csupa olyan dologról ír, amiről nem illik jobb családokban beszélni, de amelyek rendre megtörténnek még a legjobb családokban is.

Alkoholizmus – csendes, alattomos féreg. Elrágja a lehetőségeket, a reményeket, a kötelékeket, de mégis, lehet alkoholista bármely családtagod, a zsigeri kötődés megmarad. Nem tudod teljesen eltaszítani magadtól, mert hús a húsodból, vér a véredből. Ullmann regényeiben fel-felbukkannak iszákos rokonok, a szenvedélybetegség ilyen-olyan formája visszatérő motívum.

"Beszéljek a családomról? Rendben. Anni azért ivott, hogy felejtsen. Én azért, hogy boldog legyek. Apa azért, hogy kibírja. Nagymama azért, hogy jobban aludjon éjszaka. Selma néni azért, hogy képes legyen egyre rosszabb lenni. Rikard, anyai nagyapám saját állítása szerint nem ivott, bár sokan úgy tudták, hogy alkohollal kereskedett, és abból gazdagodott meg Amerikában, de ennek már sok éve. Julie volt az egyetlen a családban, hogy is fejezzem ki magam pontosan… aki mértéktartóan fogyasztott alkoholt. Szegény! Nem sok haszna származott belőle. Képtelen volt felejteni, örülni, aludni vagy éppen rosszalkodni. És még csak meg sem gazdagodott."

Kiábrándítóan keserű és őszinte sorok a Mielőtt elalszol című regényből, amely több generáció történetét meséli el.

Kihűlő kapcsolatok, kommunikációra képtelen párok. A Szemem fénye a kedvenc Linn Ullmann-regényem, talán azért, mert ez volt az első, amit tőle olvastam. Egy jól megírt skandináv krimit vártam, ehelyett egy krimibe ágyazott családi drámát kaptam, megoldatlan kérdésekkel, feszült férj-feleség, szülő-gyermek viszonyokkal.

"Mit érünk azzal, ha a fél világgal kommunikálhatunk, miközben egymással és Istennel elfelejtünk szóba állni?"

Ezt a mondatot kijegyzeteltem magamnak a könyvből. Azt hiszem, fel kéne írnom egy post itre, és a számítógépemre kéne ragasztani.

Az ember bonyolult, nem mondhatod egyértelműen senkire, hogy jó vagy rossz. Ullmann könyveiben piszok nehéz együttérezni a főhőssel, mert nagyon összetettek a karakterek, mindenkiben van valami esendő és valami zsigerien gonosz. Olvasás közben persze folyton megpróbálsz empatikus lenni, de nem megy. Ezzel a dilemmával leginkább a Stella zuhan című könyv lapozgatása közben szembesültem. Ez a regény egy rejtéllyel indul. Stella lezuhant egy oslói toronyház tetejéről. Ki lökte le és miért? Egyáltalán: lelökték, vagy ő maga ugrott? Ha öngyilkos lett, miért tette?

"Az óriáskerékben nem az a legszörnyűbb, hogy gyorsan száguld körbe-körbe – rettenetesen lassan jár –, hanem hogy mikor a legmagasabb ponton járunk, a kerék mintha megállna, és az ember nem tudja, elindul-e valaha."

Néha mind ilyen tétovák vagyunk. Ahogyan az is megesik, ami Stellával és férjével, Martinnal, hogy azt hiszik, ismerik egymást, pedig valójában nem is.

Linn Ullmann –aki egyébként nagyra tartja Kertész Imre munkásságát, és jól ismeri Szabó Magda művészetét is – egyáltalán nem didaktikus, nem oktat ki arról, hogyan éljünk. Mégis, csupa felkiáltójel marad bennem minden alkalommal, ahányszor egy-egy regényét befejezem. Hogy vigyázzak. Azokra, akik fontosak. Figyeljek rájuk. Szeressek nagyon. És ne féljek élni.

!

A férfi, aki a szemedbe néz először.

Tisztázzuk, még ha azt is hiszed, hogy először a szemedbe nézett, nem így van. A másodperc ezredrésze alatt ugyanis tetőtől-talpig leszkennelt, ráadásul többször. Tuti.

A férfi, aki a kedvenc sorozatodat nézi veled, mondjuk Forma-1 helyett.

Engem a foci még úgy-ahogy magával ragad, már ha nem egy megyei harmadosztályt kell néznem, hanem mondjuk EB-s magyar meccset. De azt valószínűleg sosem fogom megérteni, mi a jó abban, hogy versenyautók köröznek egy aszfaltpályán legalább ezerszer. A férfiak legtöbbjének ezzel szemben példátlan örömet okoz száguldó versenyautók éjjeli lepkéhez hasonló körözését vizslatni, és képesek érte bármilyen más foglalatosságról lemondani. Sőt, még csöndben is kell maradni a közvetítés alatt, számomra megfejthetetlen okból kifolyólag. Azok a férfiak viszont, akik ehelyett veled néznek sorozatot, olyan ritkák, mint az angonoka teknősök.

A férfi, aki kimegy a szobából, ha szellentenie kell, és egyáltalán nem találja viccesnek a fingós poénokat.

A férfiak genetikailag vannak kódolva arra, hogy minél hangosabban eregessenek. Biztosan azért, mert közkeletű hiedelem köreikben, hogy ha kicsi ideig is bent marad a lég, az visszafordíthatatlan egészségkárosodást okozhat. Ezért eregetnek nyíltan mindenkor, ha a szükség úgy hozza. Azok viszont, akik nem teszik, megbecsülést és különleges bánásmódot érdemelnek. Ha ráadásul még az ezzel kapcsolatos poénokat is szájhúzva kerülik, igazi kincsnek kell őket nyilvánítani.

A férfi, aki lehajtja a WC ülőkét.

A férfiak emancipációjához tartozik, hogy felhajtsák, és úgy hagyják. Többektől hallottam, ha nekünk jogunk van lehajtani, nekik joguk van felhajtani.

A férfi, aki más cipőt vesz, mint amilyen az előző pár lábbelije volt.

Lehet, hogy egy férfi élete kockázatos vállalkozások során alapul, akár élete árán is megvédi szeretteit, pénzügyi halálugrásokat hajt végre és győztesen kerül ki belőlük, bármilyen nehézséget bevállal, ha a szükség úgy hozza, egyet azonban nem tesz meg: nem vásárol másfajta lábbelit, mint a már jól bevált előző. A férfiakban ebben a kérdésben a kockázatvállalás csírája sincs meg, hűségesebbek a cipőjükhöz, mint az albatroszok a párjukhoz. Aki mégsem ilyen, ritka, mint a kriptonit a Földön.

A férfi, akinek fontosan a dátumok és évfordulók.

Csúnya dolog lenne felróni nekik, ez a rész nem is kritika, inkább puszta ténymegállapítás. Szerintem a legtöbben nem is értik, hogy mi a nők baja ezzel a fajta feledékenységgel. Azok viszont, akik nemcsak megjegyzik, de meg is ünneplik a számunkra fontos alkalmakat, egyértelműen top kategóriába sorolandók.

A férfi, aki észreveszi, ha új a frizurád/sminked/és úgy általánosságban bármi rajtad.

A férfiak nem foglalkoznak apróságokkal, ők a világegyetemet teljes egészében fogadják be és élik át. Ezért is nehéz észrevenniük, ha új a hajszíned. Ha összetalálkozol egy olyan emberrel, akinek éleslátása kiterjed az apró részletekre is, vedd férjül azonnal!

A férfi, aki tudja a választ a „mi legyen az ebéd” kérdésre.

- Édesem, mi legyen az ebéd?

- Csirkemell kucsmagombás veloutével, utána pedig egy finom citromos pitére gondoltam.

Mindeközben a valóságban:

- Édesem, mi legyen az ebéd?

- Fogalmam sincs – szól a hümmögés.

- De mégis, unom, hogy mindig nekem kell kitalálnom! Segíts már! – csattan fel a nő, mintha ez bármin is változtatna a későbbiekben.

- Fogalmam sincs, és különben is, ha nem vagyok éhes, képtelen vagyok megmondani, mit kívánnék enni három óra múlva – hangzik a kérlelhetetlenül logikus válasz.

- Jó, akkor tavaszi zöldséglevest csinálok rakott padlizsánnal – nyugszik bele a megváltoztathatatlanba a nő.

- Ne már! Utálom a padlizsánt, és tudod, hogy nekem kell a hús…

A férfi, aki szerint a kaja hús nélkül is étel.

Az előző kérdéskörből adódik a következő pont. A húsfogyasztás évezredes múltra nyúlik vissza a férfiaknál. Valószínűleg az ősember is arra a következtetésre jutott, hogy a bogyókat egyék csak a nők, nekik jár az a mammut farhát, ha már annyira melós volt a vadászat.

A férfi, aki szeret borotválkozni.

Kérdezd meg az első randin, szeret-e borotválkozni. Ha igen a válasz, máris kapd elő az esküvői prospektust a táskádból, és kezdjétek el tervezni a lagzit.

A férfi, aki szerint a zokni fontos darabja a megjelenésnek.

Szerintem ez biológiai okokra vezethető vissza, a férfiak többségének valószínűleg valamilyen evolúciós okból kifolyólag nem fontos, milyen zokni van a lábán.

A férfi, aki tudja, hogy a pedikűr nem egy egzotikus állatfaj.

De legalább zoknival elrejthetőek a hiányosságok…

A férfi, aki észbe kap, mielőtt elkezd vakarózni khm… ott lent.

Valószínű, hogy amikor a férfi viszketni kezd, az agy vakarózásért felelős része kikapcsolja a felettes ént. Csakis ennek tudható be, hogy az erősebb nem tagjai minden fenntartás nélkül bárhol képesek ezt a tevékenységet végezni. Aki olyan példánnyal találkozik, akinek fejlett tudata vészjelzések kíséretében megálljt parancsol a kezeinek viszketés esetén, tartsa meg magának örökre!

A férfi, aki szerint az orrszőr nem a bajusz része.

Csini a szakáll és bajusz kombó. Sőt, szexi. De azért húzzuk meg a határt…

A férfi, aki nem tárja szét a lábát jógikat megszégyenítő terpeszbe, ha leül.

Tömegközlekedési eszközön gyakori látvány. A szemben ülő hím, lábait szétvetve terpeszkedik. Láthatóan kényelmesen ül, mindene elfér, bőven adott magának helyet. Elhiszem, hogy kell a tér, de abban is biztos vagyok, hogy egy leheletnyivel visszafogottabb formában sem szorulnának össze az utódlásért felelős szervek. A szolidabb ülőpozíciót választó férfiak ezért kerültek fel erre a listára. Mert nem mindennapiak, az tuti.

A férfi, aki nem az asszonyon keresi a saját holmiját.

Teljesen mindegy, hogy nős, barátnős, vagy az anyukájával él, a férfiak semmit sem tesznek el. A férfiak mindent a helyükre pakolnak, és ha nem találják, akkor az azért van, mert a velük élő nők galád módon megint elrakták a cuccaikat a helyéről.

A férfi, aki úgy gondolja, hogy a nők jól vezetnek.

Igazi kincs.

A férfi, aki követi az összeszerelési útmutató lépéseit az ösztönei helyett.

Kérem, írjon, aki ismer ilyen embert.

A férfi, aki szerint létezik bőrápolás.

A bőrápolás olyan, mint a balett. Női dolog. Aki szerint nem, az méltán kerül fel erre a listára.

És végül: a férfi, aki szereti, ha a tányérjáról csipegetsz.

A férfiak talán mindössze az első randin tűrik el, hogy belekóstolj az ételükbe. De akkor is csak azért, mert be akarnak vágódni. És amíg te csillogó szemmel kóstolgatod az ő választását, addig embered halántékán apró cseppek ütnek ki, keze ökölbe szorul, és legszívesebben rád ordítana, hogy ugyan már miért nem rendeltél te is ilyet, ha ennyire ízlik. Aki önként és dalolva adja oda az utolsó falatot, talán nem is létezik. Ha igen, valaki már lecsapott rá, és épp csipeget a tányérjáról.

- Lineth -

Kezdem ott, hogy nincs igazi. És az az ipar, ami arra épít és épül, hogy megtalálja valaki az igazit, humbug. Becsapás. Lehúzás.

Nem azért mondom ezt, mert megkeseredett, kiábrándult csaj vagyok, aki szappanoperákat néz esténként a fagyis bödön árnyékából és már a lábát sincs kedve leborotválni, minden mindegy alapon. Előfordul, hogy tetszem férfiaknak, van családom, barátaim. Szóval nem a szőlő savanyú. Tényleg, hidd el.

De felmerült bennem, mi végre ez az igazi utáni hajsza? Mi ez a találd meg az igazit, hogyan találd meg az igazit, így találd meg az igazit őrület? Van olyan nő, aki ezt elhiszi? Van olyan nő, aki tényleg abban a tudatban él, hogy létezik az igazi?

Vannak ilyen nők. Beveszik a maszlagot, aztán kerekre nyílt szemmel csodálkoznak, hogy boldogtalanok. Tátott szájjal hüledeznek, hogy a valóság köszönőviszonyban sincs a nagy reményeikkel. Ők azok, akik hiszik, hogy egyszer tényleg az ölükbe pottyan a sült csirkét markában szorongató délceg herceg fehér paripán, és együtt ügetnek el a naplementében az Örök Boldogság Szigetekre. Életfilozófiájuk szerves része, hogy azonnal felismerik, ha megtalálják az igazit, mert ez az érzés semmivel nem keverhető össze, egyfajta természetes bizonyosság. Állítják, hogy minden megtörténik a maga idejében és a maga módján. Mindez tökéletesebb már nem is lehetne. Vallják, hogy a pár tagjai ilyenkor nem elemezgetnek, nem sorolják a másik hibáit, nincsenek hiányérzetek. Az a bizonyos tokkal, vonóval, szőröstül, bőröstül szerződés lép életbe.

Nálam jópárszor volt ilyen. Ezt hívják szerelemnek. Csak szólok, elmúlik.

A szerelemre piac épült. Amivel végül is semmi baj, hiszen egy székesfővárosban mindenre van vevő. Álmokra is. Csak ha megveszed, akkor tudd, hogy ez nem igazi. Instant.

Nincs igazi. Emberek vannak, gyarló emberek, akik folyamatosan változnak. Ha azt hiszed, hogy létezik igazi, akkor azt is hiszed, hogy létezik állandó. Mondok egy titkot, te is változol. Lehet, hogy ami ma még az igazinak tűnik, arra 10 év múlva rá sem tudnál nézni. Szóval, aki azt mondja, hogy majd ő segít megtalálni az igazit, attól szaladj el, de jó messzire! Az illető ugyanis kókler.

Tegnap egy esküvő árnyékában acrojógáztunk a csapattal, amíg mi gyakoroltunk, szépen össze is adták a fiatal párt a Filozófusok kertjének gyepén. Az anyakönyvvezető beszéde több mint káprázatos volt, a jegyesek összetalálkozásának történetét olyan aprólékos részletességgel adta elő, hogy én is mellettük éreztem magam életük sorsdöntő pillanataiban. Az egész számomra idétlen volt, olyan érzés, hogy nem akarom hallani, ez a kelleténél kicsit több információ, kérlek, ezt már tééényleg ne mondd el, és ezt se, meg talán ez is intim annyira, hogy ne tudjuk. De ő csak mondta. És mondta. És mondta, ahogy azt egy elhivatott házasságkötő teszi. Hogy manapság megtalálni az igazit milyen nehéz, és hogy ez a szép pár sem azért találkozott, mert közel laktak egymáshoz, vagy egy suliba jártak. De nem ám! Ők társkeresőn ismerkedtek meg, méghozzá az egyik legmenőbb alkalmazást használva (sic!), és Rita (szólítsuk így) csak a kolléganői példáját látva kíváncsiskodott ott, neki nem is kellett volna, mert szép (sic!), míg Dani (tetszik ez a név, nektek nem?) céltudatosan regelt, és Ritát ostromolták, de ő válogatott, miközben több vasat tartott a tűzben (sic!), de azért nem annyira komolyan (sic!), csak beszélgetett a jelöltekkel. Dani is egy évig próbálkozott, de Rita nem vette komolyan. Aztán már igen (ahogy a mellékelt ábra is mutatta). A pároknak manapság 80 százaléka találkozik társkereső segítségével, folytatta, praxisában ez most már rutin. És milyen jó, hogy az igazit így is meg lehet találni.

Álljunk meg egy szóra! Bocsánat, de milyen az igazi?

Tökéletes? Haha! Vagy vegyük a PC verziót: nekem tökéletes. Igen, ez annyira szépen hangzik, hogy… Hogy igaz sem lehet. Szerintem maximum arányokról lehet beszélni. 80-20. Ebben kiegyeznék. A tündérmesét hagyjuk meg a kislányoknak, 14 éves kor alatt ez még szériatartozék. Aki ehhez később is ragaszkodik, mint floki a lábtörlőhöz, annak a csalódás borítékolva van, ahogy drága jó nagymamám szokta volt mondani. Szóval engedjünk be egy 20 százalékos hibaarányt a love storyba. Elfogadható kompromisszum szegény partnerrel szemben, nem? Igazi helyett ideális. Ez hogy hangzik? Szinte tökéletesen.

Hatalmas felelősség az igazi megtalálásáról egyáltalán beszélni, nemhogy még a  létezését garantálni, megígérni, tanácsokat adni a felkutatásához, elmélkedni a jellemzőiről! Ennek ellenére emberek százezrei foglalkoznak ezzel nagyüzemi szinten, és emberek milliói hisznek nekik és követik az agyament tanácsaikat.

Folytatom azzal, hogy mielőtt valaki energiával, idővel és lelkesedéssel nem fukarkodva üldözi az igazit, talán elfelejtheti azt az aprócska tényt, hogy másnak meg ő lenne az igazi. Emiatt érdemes lenne először rendbe szednie saját magát. Legalább közelítsen az ideálishoz.

Első lépésként mondjuk, szeresse magát. Micsoda evidencia ez már, gondolhatnád, de hidd el, az emberek túlnyomó többsége nem szereti magát. Főleg a nők. A nők hajlamosak az önostorozásra: jaj, hülye vagyok, béna vagyok, csúnya vagyok, dagadt vagyok, bármi vagyok, csak nem okés. Aki állandóan kritizálja és leszólja magát, az önmaga ellensége. Aki szeret, feltétel nélkül szeret. Ha te vagy önmagad legfőbb ellendrukkere, mégis mit vársz mástól?

Aztán vannak a hiányosságaink, a változtatni valók. Természetesen az önszeretet nem jelent vakságot, a korlátainkkal és javítandóinak listájával tisztában kell lennünk. Ezek ellenére szerethetjük magunkat, a jobbá válás viszont örök igényként lebeghetne a szemünk előtt. Ha valaki elfelejt fejlődni, zsákutcába tévedt.

Türelem. Fontos erény. Vannak dolgok, amiknek még nem jött el az ideje, ezekre akár várni is lehet. Személy szerint utálok várni, de muszáj. Várakozás közben pedig nem csak a hajamat csavargatom, léteznek hasznos dolgok, amiket simán megtehetek. Türelmetlenséggel még senki sem talált társat. Ez tuti.

Eljött az ideális állapot, rendben vagyunk önmagunkkal. Állítólag, ha önmagaddal rendben vagy, bárkit képes vagy elfogadni. Biztos, hogy ez igaz is, a nagy kérdés, hogy az elfogadás meddig terjed. Mert ha elviekben képes is vagy elfogadni bárkit a nagy emelkedettségedben, legszívesebben kebledre ölelnéd az egész univerzumot minden teremtményével, hát azért az akkor sem mindegy, hogy kivel élsz. Én például bizonyos távolságból bárkinek a hülyeségeit elviselem. Csak ne jöjjön nagyon közel. Állítom, egy fedél alatt azért nem élnék akárkivel, még ha maga Buddha reinkarnációja is lennék.

Ezen a ponton felmerül a homályból az életbevágó dilemma: vajon tényleg kell keresni az „igazit”?

Formabontó gondolat, de szerintem: NEM. Minek keresni? Ha készen állsz rá, nyitott vagy és befogadó, akkor megérkezik. Ehhez csak az kell, hogy tedd, amit tenned kell, egy csomó téged érdeklő vagy izgató dolgot, és azonnal egy rakás hasonló emberrel hoz össze a jó sorsod. Ezek között az emberek között minden kétséget kizáróan rátalálhatsz a majdnem igazira.

Mert párkapcsolatban lenni melós dolog, folyamatosan változó, adaptációt igénylő és kommunikáció érzékeny. Mindenki mindig alakul, ezért csak megfelelő létezik, akivel, ha szerencsések vagytok, együtt fejlődhettek.

Szóval dobd a szemétre az álmaidat, és kezdj el élni. Tuti, hogy sikeres leszel!

- Lineth -

Szembejött velem a hír, hogy Sarka Kata elköltözött Hajdú Péterrel közös otthonukból. Ahogy telnek a percek és az órák, mindenféle részletek látnak napvilágot a történésekről. Kamionnal ment, vitt mindent, céget és gyerekeket.

A bulvár mocska mostantól rájuk ömlik. Azokra az emberekre, akik eddig a frontvonal előnyösebb oldalán álltak, náluk voltak az aknavetők. Most valahogy átkeveredtek a kereszttűzbe. Hajdú a fészbúkon kérte a publikumot, hogy tartsák tiszteletben a magánéletét.

Nos, ez a kérés véleményem szerint annyira szemtelen, hogy arra szavak sincsenek. Farizeus dolog ugyanis mások diszkrécióját, empátiáját kérnie egy olyan embernek, aki eddig abból élt és gazdagodott, hogy mások magánéletében turkált.

Emelt fővel kéne viselnie a sorsát, a rá váró furakodást-kutakodást. Úgy kéne válaszolnia a kérdésekre, ahogy eddig kérdezett, olyan faarccal kéne a legintimebb, legelvetemültebb érdeklődési hullámokat állnia, mint amilyen szégyentelenül tette fel eddig ő a kérdéseit. Már csak azért is, hogy megőrizze cseppnyi imázsát, ne röhögjék körbe, és ne foglalkozzanak vele még többet.

Ehelyett Hajdú Péter magánszférát kér, ami a többséget úgy hergeli, mint vörös posztó a bikát. A tisztelt publikum ugyanis azonnal átlátta a helyzet fonákságát. Olaj a tűzre minden elvonulási kísérlet, szerintem meg sem kéne próbálnia. Állja inkább férfiasan a sarat, mert egyszer fent, másszor lent – tartja a bölcsesség is.

Azok, akik jelenleg kárörvendenek, irigyek. Igen, azok. Ki merem ezt jelenteni mindamellett, hogy messzemenőkig elítélem az egész Hajdú-Sarka jelenséget, mindazt, amit képviselnek, és úgy általában a sallangos-értéktelen-kivagyi celeblétet.

Az emberek látták a jómódot, amit Hajdú esetenként kvázi hullagyalázóként építgetett, és most roppantul örülnek, hogy ő, akit eddig a tenyerén hordozott a sors, megkapja a magáét. Végre, végre, nehogy már neki jó legyen (nekem sem az), csak azt kapta, amit érdemelt, ez az általános hangulat. Undorít. Miért? Mert mindamellett, hogy a fagyi mindig visszanyal, nekem attól egy jottányit sem lesz jobb, ha neki rossz. Én bizony nem örülök senki szenvedésének. Akkor sem, ha az illető ellenszenves, és Hajdú Péternek hívják.

Undorít ez a mentalitás, ahogy azok az írások is, amelyek indokolhatatlan hangnemben fröcsögnek Hajdúról. Ezek a művek kizárólag szerzőiket minősítik amellett, hogy ugyanolyan szintre süllyednek, mint esetenként Hajdú. Mert kérdem én, mi lakozhat egy emberben, ami ekkora gyűlöletet generál Hajdú Péterrel szemben? Kiről szól ez a düh? Hajdúról? Nehezen hinném. Én például nem haragszom Hajdúra. Nem vagyok rá dühös. Az, hogy mindezt megtehette, a mai közízlést és elvárásokat, a szórakoztatóipari fertőt mutatja. A média kiszolgál, ez a nagy helyzet. Kiszolgálja a fogyasztót. Téged is.

Mint említettem, nem örülök a magánélete szétesésének. Miért tenném? Valami szerencsétlen vesztes vagyok talán, akinek az életében az az utolsó öröm, ha másnak is rossz? Nem kérem, én nagyon jól megvagyok a bőrömben. Szeretem magamat és a világot. Éppen ezért senki kínját nem élvezem.

Hozzáteszem, azok, akik most örvendeznek, ugyanúgy örültek Hajdú műsorában ezer más szerencsétlen közszereplő magánéleti bukfenceinek. A pletykára kiéhezett tömegek így kapják meg ugyanis azt az illúziót, hogy a történések középpontjában ők is ott vannak. Ha már náluk nem adódik érdemleges, megnézik, mi rejlik a híresség zárt ajtaja mögött. Pótcselekvés, amivel elvonják a figyelmet a saját unalmas perceikről. A celeblétet az emberek etetik. Azzal, hogy csámcsognak a cafrangokon. És a celebvilág már csak olyan, hogy tekintet nélkül Istenre és emberre dübörög, átgázol, és a romokon virágzik, hogy kiszolgálja az igényeket.

macassy

Nyaralok. Már több napja. És ez jó nekem. Nagyon. Nyaralok, tehát szabadságolom a mindennapi bosszúságokat. Nyaralok, tehát kizökkenek. Nyaralok, és ez azt jelenti, nem foglalkozom a munkával. A napi darálóval. Hagyom, hogy egy picit távolodjon tőlem a verkli, és átjárjon a nyugalom. A megtisztulás. A slow living és a mindfulness, hogy trendi legyek. Mindegy, nevezd, ahogy akarod, a lényeg, hogy most gyakorlom, hogy egy kicsit belazuljak. Engedem, hadd menjen. Ráérős takarításba, baráti kávézásokba, fűnyírásba, barackevésbe, napozásba, olvasásba és hosszú beszélgetésekbe merülve telnek a napok.

Vasárnap mégis sikerült bepöccennem. Kapcsolgattam egy kicsit a tévét, és ott ragadtam a Magyarország szépe című műsor előtt. A lányok szépek voltak, nekem kicsit egyformák, de nyilván velem van a baj. Azon tűnődtem, vajon mire jó ez az egész. Mit üzen egy ilyen műsor? Hogy a sikeres élet előfeltétele az előnyös külső, a tökéletes bikinialak, a tökéletesre manikűrözött köröm, a tökéletesre sminkelt pofika és a tökéletesen begyakorolt mosoly, megcsillantva a tökéletesen fehér fogakat? Elég, ha szép vagy, a többi már megy magától?

Nem vagyok harcos feminista. Hiszek a női szerepek létjogosultságában, nem gondolom, hogy mindazt bírnunk kellene, amit egy férfinak, mert mások vagyunk, máshogy vagyunk összerakva, mások az erősségeink és a gyengeségeink. XXI. századi nő vagyok, nem várom el, hogy mosogasson a párom, de jól esik, ha egy fáradt, húzós nap végén megcsinálja. Nekem sem esik le a karikagyűrű az ujjamról, ha kerítést kell mázolnom. Otthon nincs ebből ideológiai harc, szeretet és empátia viszont annál több.

Nő vagyok, szeretem, ha bókol egy férfi. Azt viszont nem szeretem, ha csak a testemet látja, amikor rám néz. A munkahelyemen úgy alakult, hogy jóval többen vannak a férfiak körülöttem, mint a nők. A csapatunkban kevesebben vagyunk lányok, de ez nem gond, jól kijövünk a srácokkal, sokat ugratjuk egymást, megy a viccelődés ezerrel, ha épp olyan a hangulatunk. Néha azonban egy idősebb férfi kolléga nem tud különbséget tenni a tréfás beszólogatás és a kellemetlen, időnként szexista megjegyzés között. Tudom én, hogy vén kecske is megnyalja a sót, de a hátamon futkároz a hideg a sikamlós poénjaitól, és mivel a kora alapján simán az apám lehetne, képtelen vagyok kellő eréllyel visszaszólni. Érzékeltetem vele, hogy nekem ez nem okés, de láthatóan nem veszi a lapot. Ráadásul munka közben hajlamos úgy viselkedni, mintha csak egy szegény, butus kislány lennék, akinek most meg kell magyarázni mindent, mert az se tudja, hova csöppent és mit kell csinálni. Kellemetlen, mert ebből a szituációból kell felépítenem valamit, és ez például elég rossz nyitás, amikor épp interjút készítek egy magas beosztású emberrel, akitől nehéz volt 20 percnyi időt kikönyörögni…

Nő vagyok és dolgozom. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a női mivoltommal szeretnék érvényesülni a munkahelyemen. Ott elsősorban ember vagyok és szakember. Éppen ezért végtelenül károsnak találom, ha egy szépségversenyen arról beszélnek a tévében, hogy a döntős lányoknak céljaik vannak, és ezeket szeretnék megvalósítani. Hajrá csajok, komolyan! De miért kell ehhez négy-öt különféle ruhában végiglejteni a hazai celebvilág színe-java előtt? Ha tényleg okosak, tehetségesek és sokoldalúak is vagytok, nemcsak szépek (és ezt igyekeztek hangsúlyozni a műsorban!), akkor eléritek az álmaitokat, csak dolgozni kell érte. És a szépséget nem kell bevetni a cél érdekében. Akkor talán a férfiak is rájönnének, hogy ez más lapra tartozik, a nőiség nem tárgya egy meetingnek sem.

Mert jó lenne olyan világban élni, ahol természetes, hogy egy férfi kolléga előreenged egy hölgyet az ajtóban, de nem tesz megjegyzést a fenekére.

- Lineth -

Még sosem önkénteskedtem. Egészen eddig a nyárig. Valahogy szembejött velem a lehetőség, egészen pontosan az Everness fesztivál képében.

A döntésemnek, mármint hogy belevágok, semmi köze sem volt magasztos eszmékhez. Sem a segítségnyújtáshoz, sem a lelki fejlődésemhez, sem akaraterőhöz, kitartáshoz, önzetlenséghez. Sőt… Az ingyenes belépés, napi háromszori koszt és kvártély voltak a mozgatórugóim. Mekkora már, hat óra munka naponta, és ingyen fesztiválozhatok. Majd elsertepertélek a tömegben, és lesz egy jó kis hetem.

A kezdés előtti napokban már totálisan elment a kedvem az egésztől. Kell ez a fenének, inkább maradnék otthon. Persze az ígéret szép szó, a 10.000 forintos kaució pedig még nagyobb. Elsőként önkénteskedőktől ugyanis ennyit szedtek be a szervezők. Jól tették, biztosan ismerik az emberi természetet. Utólag visszagondolva a komfortzónából való kilépés kaparászott belülről, mint valami kis rágcsáló, neszezett odabent. Vissza akart tartani attól, hogy begyűjtsek valami újat. Mert az ismeretlen veszélyes, az ismeretlentől ódzkodni kell, ez van bennünk evolúciósan. A megszokott négy fal, a felépített kis életem, a puha ágy, a hűtőszekrény a konyhában, és a számítógép az asztalon, mind-mind marasztaltak. Jó ez így, minden jó, ahogy van, maradj, maradj, susogták csendesen és folyamatosan.

A végén csak a 10.000 forintos kaució vitt ki a négy fal közül.

Viszlát, komfortzóna!

Későn érkeztünk Balatonakarattyára. Az első élményem, hogy a biztonsági őröknek fogalmuk sincs arról, hová parkolhatok le a kocsival, ezért fel-alá furikázunk negyed órán át. Bosszúság. Végül mégis sikerül beállni valahová, később kiderül, hogy rossz helyre.

A helyszín - a MÁV volt gyermeküdülője -, olyan hangulatot árasztott, mintha a 80-as évek porosan és rozsdásan rázuhant volna, hogy aztán a romok alól nézzen ki 2016-ra. Állítólag minden évben bérlik és használják az itt lévő épületeket, de én ezt nem hiszem, mert odabent tényleg megállt az idő, simán lehetett volna zombi filmet forgatni az önkéntesek ebédlőjében. Ugyanazok a régi székek, asztalok, csempe és vasoszlopok, rozsdásan, pókhálósan, kitakaríthatatlanul. A vizesblokkokban félhomály, mert kiégtek az égők, a csapok többsége nem működött, a WC ajtókat képtelenség volt bezárni, a folyosók falain még az eredeti lambéria sárgállott, a talpam alatt a jól ismert mozaiklapok, jobbra-balra emeletes ágyas szobák, minden régi és avítt.

Mivel eleve fenntartásokkal indultam, extra adag kritikai löket zubogott az ereimben, csak úgy dübörgött a testemben a fúj és jaj, amit csak erősített, hogy elfogyott a vacsora. Rohadt éhes voltam. Emlékszem, még közöltem az egyik szervezővel a rút tényt a vacsorahiányomról, majd emelt fővel elindultam élelmiszert vételezni Akarattya belsejébe.

Másnap szembesültem a fesztivál kezdési hajrájával, vendégek még nem érkeztek, de a nyüzsgés már hatalmas volt. Az idemenj és odamenj közben egyre inkább tornyosult bennem a szervezetlenség érzése, és csak az járt a fejemben, hogy olcsón megússzam a dolog melós részét. A beosztáson a ki akar a konyhán segíteni kérdésre nem volt tolongás. Végül a legbátrabbak és legelszántabbak feltették a kezüket, hogy azonnal beszívja őket a menzavákuum, amiből csak egy hét múltán tűntek elő újra. Felsóhajtottam, eggyel kevesebb, amit nem akartam csinálni ezen a fesztiválon. A konyhai meló a legnehezebb, ebben teljes tudatlanságomban is biztos voltam. Ennél csak egy fokkal jobb a szemétszedés, mert legalább a szabadban vagy. Beléptetés - forgalom és parkolás irányítás? Kell a fenének a tűző napon ácsorgás és vitatkozás az emberekkel. Fesztivál építés - bontás – logisztika – hogy is bírná ezt az én érzékeny testem? Értékmegőrző, takarítás… Semmiképpen, köszönöm. Ezeken kívül bármit, gondoltam én a komfortzónából kipislogva.

Amikor a nevemet a beosztási táblázatban a parkoló őröknél fedeztem fel, totál kiakadtam. Hiszen még a jelentkezési lapon is bejelöltem, hogy én ezt nem akarom csinálni! Basszus! Épp indultam reklamálni, amikor elém toppant egy barátom – mellesleg szervező -, hogy kvalitásaimra okvetlenül szükség van egy rettentően fontos területen, menjek vele. Kiderült, hogy a fesztiválra érkező sajtósokat kell irányítanom, eligazítanom a következő időszakban, az ő munkájukat segíthetem. Remek, remek, végre olyan dolog, amihez értek is, közöm is van hozzá, izgalmas és érdekes. Örült a kisördög odabent, még mindig komfortzónán belül.

A kajáról csak annyit, hogy habár húsos verziót is ígértek, napokig nem láttunk egy darab állatot sem. Helyette volt gombaleves, lecsó, thai curry, sajtkrém, szójakrém, uborka és erős paprika, vegán borsókrém és körözött, törökkávé és tea, padlizsánkrém, főtt krumpli, megint curry, rizs és kuszkusz. De hús semmi. Pedig megígérték. Bosszúság.

Az előzetes tervek szerint Akarattyán béreltünk volna szobát a barátommal, mégis kényelmesebb, mint tömegszálláson. Ám a szoba – egy lepukkant trafóházban -, 4000 forint/fő/éjszakáért durva túlzásnak tűnt, ezért az első alkalom után úgy döntöttünk, hogy mégis az önkéntesek ingyenes verzióját választjuk. Szerencsére volt hely, így beköltöztem egy 20 fős szobába, egy emeletes ágy tetejére. A második kemény nap éjszakája úgy indult, hogy éjfél körül betámolyogtam a szobába, felverekedtem magam az emeletre, behunytam a szemem, sóhajtottam egy nagyot, felkészültem az éjszakai nyugovásra, majd… Egetverő horkolásba kezdett valaki mellettem. Rezegtek az ablakok. Tíz perc után tudtam, belehalok, ha az éjszakát itt kell töltenem. Fájt. Véreres szemeimet kinyitottam, körbekerítettem Istenemet, óvatosan lekúsztam az ágyról, a párnát és a hálózsákot a hónom alá csaptam, és beosontam a szomszéd szobába, ahol szerencsére volt egy szabad ágy. Már mindenki aludt, így feltűnés nélkül lefeküdhettem. Ezentúl hajnalban lopóztam csak vissza a helyemre. Én voltam a szoba szelleme, akit sosem láttak az ott lakók, csak lámpaoltás után jelentem meg, pirkadatkor elillantam. Egy hétig oroztam titokban egy ágyat.

Ahogy ott feküdtem az idegen szobában, végre csendben és nyugalomban, a következő napra gondolva csak az tartotta még bennem a lelket, hogy reggelre kinéztem magamnak egy jógaórát. Hétkor kezdődött, ami tökéletesen korai időpont ahhoz, hogy egyáltalán legyen miért elhagynom a nyoszolyát.

A zuhanyzás megváltás ilyen korai időpontban, és még meleg víz is volt! Hatkor különben mindig volt meleg víz… A lepukkant vizesblokkban egyetlen retró szék árválkodott, igen megviselt állapotban. Erre pakolt mindenki, óvatosan tornyozva a ruhahalmot, mert ha valami a földre esik, annak annyi. A csempézett padlón tudniillik bokáig álltunk a vízben, ami nem tudott elfolyni, annak az univerzális törvénynek az okán, ami megakadályozza, hogy a tábori zuhanyzók padlója a lefolyó felé lejtsen. Bosszúság.

A jógaóra volt az első fénypontocska, amit megláttam az alagút végén. Csodálatos volt. Annyira kemény és fárasztó, hogy minden bosszúságot el tudtam felejteni. Kiürült a fejem megtelt a szívem, megkönnyebbültem.

Ahogy mentem reggelizni, már csicseregtek a madarak, szabad voltam és önfeledt, ébredezett a fesztivál, nyitottak a standok, érkeztek az emberek, és kezdett valami felengedni bennem. Vegán borsókrémet választottam. És nem ettem hozzá kenyeret. Finom volt. Hamarosan megérkezett a TV stáb, akiket hat órán keresztül kísértem egy önkéntes társammal. Leszerveztük nekik a helyszíneket és az interjúkat, mindent előkészítettünk, kiszolgáltuk a kéréseiket, válaszoltunk a kérdéseikre.

Furcsa érzés kerített hatalmába. Először képtelen voltam beazonosítani, végül nyakon csíptem: segítettem másoknak végezni a munkájukat. Egész nap segítettem. Nem voltam főszereplő, nem voltam fontos. „Csak” segítettem. Különös volt. Úgy voltam hasznos, hogy a háttérben álltam. Nem engem néztek, nem csilloghattam, senki voltam, hasznos feladattal. Én ilyet még nem éreztem. Én egész életemben a fontosságom teljes tudatában voltam, kérem. Vagy a fontosságom teljes tudatáért küzdöttem. Én fontosnak akartam érezni magam. És ez annyira elvitte a fókuszomat, hogy elfelejtettem a fontosságomat. Elfelejtettem, hogy mi a lényeg, miért is csinálom, amit csinálok. Hogy nem ÉN vagyok a fontos, hanem a tetteim. Hogy nem önmarketinget kell építenem, hanem tennem kell a dolgomat, és az majd megépít engem is. Fájdalmas volt a felismerés. Tényleg. Nehéz volt szembesülnöm azzal, hogy mennyire fontosnak gondolok dolgokat, amik lehet, hogy egyáltalán nem is számítanak. És ez csak a második nap volt.

A következőkben tovább folytatódott a húsmentesség. Sőt a vegán létmód. Megkönnyebbültem fizikailag. Valahogy rengeteg energiám lett. Nem bántam, hogy a menzán nincs hús, és amikor végre lett, már nem kértem belőle. Gondoltam, kipróbálom, milyen így. A kedvencem az egyik standnál árult vegánburger lett. Olyan finom volt, hogy gourmet orgazmust generált bennem, amikor beleharaptam. Kirobbanó sikere volt, a sejtjeim riszáltak és remegtek, amikor kaptak a vegánburgerből. Az ízlelőbimbóim örömükben sírva fakadtak, csorgott a nyálam, és méla mosollyal rágtam. Nem ittam tejet, kerültem a tojást. És jó volt. Olyan sütiket ettem, fel sem tűnt, hogy vegánok. Még vegán kürtős kalácsot is lehetett kapni! Szuper volt.

Az emberek pedig… Zajlott, robogott, dübörgött a fesztivál. Annyi a koncert, workshop, kezelés, előadás, zene egy helyen, hogy képtelenség választani.  Mindent, de mindent ki akartam próbálni. Éhes voltam, habzsolni akartam. És beszippantott a fesztivál.

Harcművészet, tánc, jóga, meditáció, szerelem, szülőség, tudatos táplálkozás, gyógyítás, lélek, test, szellem, ősiség, nőiség, ritmus, játék, zene, Balaton. Mindenről lehetett beszélni. Az emberek mosolyogtak. És megölelték egymást. Először kinevettem őket. Micsoda hülyeség! Fogok én ölelkezni… Persze.

Mindenkinek volt egy kedves szava a másikhoz. És befogadóak voltak. És elfogadóak. Simán és bármikor szóba elegyedhettem bárkivel, Istenről és a csakrákról, szexről és elfogadásról, spiritualitásról, művészetről, küldetésről, sorsról, hitről és elhivatottságról dumáltunk. Csak úgy. Egyszer azt mondtam egy pasinak és a fiának, hogy szépek, mert azok voltak, és egyáltalán nem tűnt furának, hogy ilyet mondok. Összeültem társasjátékozni vadidegenekkel, engedtem, hogy az egyik foglalkozáson emberek a karjukba zárjanak, láttam sírni férfiakat a boldogságtól, acro jógáztam valakivel, akit akkor ismertem meg, a szemébe néztem és a feje fölé emelt, én pedig tudtam, hogy megtart. Szólt a sámándob, minden sarkon volt egy masszázs, jóga vagy előadás. Barátokat találtam, sorsokat ismertem meg. Tiszteltem a körülöttem lévőket, mert keresték a megoldásaikat, mindenki másképp, de látszott, hogy komolyan gondolják, és jó így nekik. Nem nevettem már ki senkit, mert a szívcsakrája állapotáról beszélt nekem reggelinél, vagy szórólapozik rendes meló helyett, pusztán azért, mert nem akar főnököt magának. Szemem sem rebbent, amikor valaki random megölelt, és közölte, hogy érzi az energiáimat. Továbbra is zavart, ha eldugult a WC, és nem volt meleg víz, de mindez már másodlagos volt. Sőt. Sokadlagos. Áttevődött a fókusz. Úgy figyeltem befelé, hogy mindent éreztem kint is. Sehol sem volt feszültség, harag, erőszak, félelem. Biztonság volt és elfogadás.

És ami a legfontosabb, minimális mennyiségtől eltekintve, nem neteztem. Szerintem a méregtelenítésem szempontjából ez volt az egyik kulcselem. Az a tény, hogy a média tényleg mocskot önt ránk, akkor esett le, amikor hazaértem, és rácuppantam a netre. Nem akarok fennkölt lenni, de a mocsok szó használata igenis indokolt. Amikor először futottam át a híreket, olyan volt, mintha földönkívüliként nézném, mi történik egy idegen világban. Terror, vér, halál, erőszak, békétlenség, kicsinyes belpolitikai harcok, ellenségek. Csak. Kizárólag.

Pedig a világ nem ebből áll. Van benne ilyen is, de nem erről szól. Tényleg nem. És nem azért mondom ezt, mert a vállamra szállt a szentlélek, és megtértem. Hanem azért, mert megtapasztaltam, tőlem függ, hogy mit tartok fontosnak, mit veszek észre, rajtam áll, hol a fókuszom. Ez mindenkinek az egyéni felelőssége: annak adni az erődet, amit éltetni akarsz. Felelősséged tudatosnak lenni.

Így történt, hogy kiléptem a komfortzónámból, és belekóstoltam valami teljesen új dologba. Ha pedig azt gondoltam, hogy lesz egy jó hetem… Tudod mit? Tévedtem. Mert boszorkányosan csodás hetem volt. Csúcs szuper. Akarok még ilyet.

Kösz, Everness!

-macassy-

Szeretném bemutatni Ivettet. Tanulmányait egy fizetős, nemzetközi intézményben folytatja, ahol a magyar mellett az angolt is használják nap mint nap. Tudatosan étkezik, csak egészséges ételeket fogyaszt, teljes kiőrlésű péksütemények, hetente kétszer hal, sok zöldség és rengeteg gyümölcs. Bio, természetesen. Foglalkozik zenével, sporttal - kiválóan úszik, és egyre szebben balettozik - , és hetente kétszer a kínai nyelvvel ismerkedik.

Ivett ötéves. Amerikai oviba jár, ahol a méregdrága tandíjért cserébe angolul beszél hozzá és a többi csemetéhez az óvónő. Angol mondókák, angol versikék, angol kiszámolók, és egy ovi luxuskivitelben. Heti különórái mellett két délutánt egy kínai bébiszitterrel tölt, ő megy érte délután, és általában a játszótéren töltenek el néhány órát, ahol Ivett hintázás és homoktorta készítés közben kell, hogy elsajátítsa a kínai nyelvet.

Ivett szülei okos, jól képzett, menő emberek, akik eldöntötték, egyszem lányuknak mindenből a legjobb jár. Nincs rossz minőségű műszálas ruha, gagyi játék, fehérkenyér és finomított cukor. Ha minden jól megy, Ivett 10 éves korára már felsőfokon beszél angolul és kínaiul, és egy elit magániskola tanulója lesz.

Ivett kedves, jópofa gyerek. Szereti a nyarat, mert akkor sokat lehet strandolni, és vágyik egy kiskutyára. Pillangó a jele, kedvenc színe a rózsaszín. Öröm vele beszélgetni, koránál érettebb, megszokta a felnőttek társaságát, és lenyűgöző, milyen jól viselkedik.

Ivett még soha nem evett nyalókát vagy vattacukrot. A multikulti nevelés következtében alig ismeri a magyar népmeséket. Nem köt spontán barátságokat vagy alkalmi szövetségeket a lila homokozólapát megszerzése érdekében a játszótéren, mert a kínai bébiszitter mindent elintéz helyette. Szerez lapátot, és figyel a megfelelő játszópajtások meglétére is.

Ivett néha bemegy anya munkahelyére, azt imádja, mert mindig rajzolhat valamit a hatalmas íróasztalnál ülve, amit a titkárnő le is fénymásol neki, és ez nagyon jó móka. Az értékesítési osztályról Ilona már messziről integet neki, ha meglátja, Ivett kacagva rohan felé minden alkalommal. Szereti, és nemcsak azért az islerért, amit a büfében vesz neki a néni. Ez legyen a mi titkunk – súgja neki mindig Ilona.

Ivett búra alatt él. Az átlagnál jóval szerencsésebb a körülményeit és a lehetőségeit tekintve. Tényleg mindent megkap, ami a fejlődése szempontjából szükséges, sőt, még annál többet is. Szeretik a szülei, és bár testvére nincs, a nagyszülők és a rokonság imádja, gyakran és szívesen játszik az unokatestvéreivel.

Én mégis sajnálom Ivettet és a hozzá hasonló, kiváltságos életet élő gyerekeket. Szörnyűnek tartom, hogy minden perc, minden döntés ennyire tudatos. Hol marad az önfeledtség? Tényleg két idegen nyelvet kell tanulni ovis korban? Jó, ha egy bébiszitter elintézi az összes játszótéri konfliktust? Ha mindig, minden tevékenység valamilyen cél mentén történik, és sohasem csak úgy, a hangulat kedvéért? Mi a jobb, egy két lábon járó ovis lexikon, aki kisiskolásokat megszégyenítő módon sokat tud az állatokról, vagy egy kicsit szertelen gyerek, aki öt évesen még elég kevés papírszagú tudással rendelkezik a természetről, de képes akár órákig lapulni a fűben, és figyelni a hangyaboly építését? Mert hagyják.

A sok rosszevő, válogatós gyereket elnézve szuper, ha valaki rá tudja szoktatni a kölköt az egészséges étkezésre, de valljuk be, néha istenien jól tud esni egy szelet zsíros kenyér, pirospaprikával és lilahagymával. Fehérkenyérből persze, mert a teljes kiőrlésű zsíros deszka képmutatás.

Már javában tart a vakáció. Rengeteg gyerek van, aki céltalanul tölti a nyarat, órákig mered a számítógép előtt, keveset van levegőn, sorozatokat bámul naphosszat. Sokan vannak olyanok is, akik nehéz körülmények között élnek, és egy nyaralásról még álmodni sem mernek. Akiket nem szeretnek, féltenek, óvnak úgy, mint Ivettet. És bizony vannak olyanok is, akiknek a szünidő minden perce be van osztva, nyelvi táborok, hasznos foglalkozások váltják egymást, augusztustól meg már kétnaponta jön a magántanár, mert jövőre ötösnek kell lenni matekból is.

Jó ez így? Nem tudom, de Ivettet a legszívesebben elvinném egy strandra, ahol annyit és azokkal játszhat, akikkel akar, homokozhat, hintázhat, új barátokat szerezhet, összekaphat és kibékülhet egy perc alatt, és ahol alkalmazkodnia kell a többiekhez. Ha elfáradna és megéhezne, megosztoznánk egy olajban tocsogó, egészségtelen, de nagyon finom sajtos-tejfölös lángoson.

- Egy barát segíteni fog, ha valaki a földhöz vág. A legjobb barát viszont azt mondja, maradj csak ott, majd én elintézem. 

- Lineth -

Barátot találni nem könnyű. A haverkodás, mondanom sem kell, habkönnyű. A haverkodásban, nem is tudom, hol húzódik a határ, vagy miképpen kezd átalakulni az érzés, szóval a haverkodásban nincs intimitás. A barátság viszont meztelen.

A barátság mindig erősebb érzelem volt a szerelemnél. Nem azért, mert nemesebbnek, jobbnak gondolom. Nem azért, mert nem hiszek a szerelemben. Pusztán csak azért, mert úgy érzem, hogy a szerelem feltételekhez kötött, ezért kényes.

A szerelemnek nemcsak eleje van, hanem vége is. A barátság maradandó. A barátság nem birtokló. Míg a szerelem lehet fájó, uraló, a szerelmet lehet kergetni vagy kutatni, addig a barátság egyik sem lehet. A barátság szelíd érzelem. Szelíd és nyugodt. Éppen ezért időálló.

Persze a szerelem ad egy olyan extrát, ami barátságban nem létezik, a testiséget. Ez persze nem holmi apróság, nagyon is húsbavágó extra. De nem is célom a szerelem ellenében korteskedni! Elvégre mindkettőnek megvan a helye, ideje, létezésének értelme. Egy azonban kétségtelen, a barátság marad, a szerelem mehet. Nem mindig megy is, de mehet. Ez a nagy különbség.

A barátság nem múlik el. Pontosan azért, mert anélkül működik, hogy meg akarnánk tartani, anélkül élteti két ember, hogy erőfeszítéseket tenne az érdekében.

- A dolgok sosem annyira ijesztőek, ha van egy legjobb barátod -

Tisztelet a kivételnek, de a szerelemben olyan előfeltételeink vannak, amik már az elején elkezdik gyilkolni a kapcsolatot. Mert meggyőződésünk, hogy ezt vagy azt csak így vagy úgy lehet, és attól nem is tágítunk. Boldogságunk meggyőződésekhez kötött. Mert a szerelmesek minden nap beszélnek egymással, a szerelmesek együtt élnek, vagy össze akarnak költözni, a szerelmeseknek nincsenek titkaik egymás előtt, a szerelmesek kézen fogva járnak, a szerelmesek együtt mennek nyaralni, a szerelmesek egy tányérból esznek, mindig összevesznek. A listában bármi szerepelhet, ami a mi elveink kicsiny tárháza A KAPCSOLATRÓL. Teljesen mindegy, éppen mihez ragaszkodunk, a lényeg, hogy ragaszkodunk hozzá. A szerelem mindenkinek valamilyen, nem csak szimplán létezik.

A barátság ellenben automatikus, nekem például nincsenek prekoncepcióim azzal kapcsolatban, milyen A barátság. Mi több, simán elfogadom, hogy mindenkivel különböző.

- Olyan régóta vagyunk barátok, hogy már azt sem tudom, melyikünk volt rossz hatással a másikra -

Simán elfogadom benne a másikat, ahogy van. Mindent szeretek benne, és meg sem fordul a fejemben, hogy változtassak rajta. A barátságban úgy lehetek őszinte, hogy a másik még örül is neki. Ha elegem van a barátomból, akkor elmegyek, és egyikünk sem sértődik meg ezen. Ha együtt vagyunk jó, ha nem, akkor is jó. És egyikünk sem akad ki azon, hogy máshová megyünk haza, hogy dolgunk van, és nem érünk rá, hogy akár hónapokig nem látjuk egymást. Engedem létezni a barátomat, és ő is engem, mindezt anélkül, hogy bármelyikünknek megfordulna a fejben, hogy éppen engedjük létezni a másikat. Simán lehetek hülye, a másik pláne, simán lehetek elviselhetetlen, de úgysem leszek az, mert úgy már nem buli elviselhetetlennek lenni, hogy lehetőségem van rá.

- A barátok terapeuták, akikkel lehet inni -

Hát lehet ilyet egy szerelemben? Amint fizikai távolság üti fel a fejét, rögtön azon aggódnak, hogy elmúlik, amint nehézségek támadnak, rögtön aggódnak, hogy elszáll, a párok javítani akarnak és dolgoznak a kapcsolaton, aggódnak és féltenek. Most őszintén, melyik barátságban fordul elő mindez? Elmondom, semelyikben.

A szerelemnek tétje van, kérem szépen! A szerelem nem mókadolog, komolyan kell venni. És innentől kezdődnek a gondok. Amikor komolyan vesszük. Amikor azt hisszük, az életünk múlik rajta. Mert nem múlik rajta az életünk. Ez a rút igazság. És az is fontos, hogy amint így érzünk, egyszeriben görcsösek leszünk, birtoklóak, és el is kezdtük kinyírni a szerelmet.

Ezért mondom, hogy a barátság automatikus. Persze ezt az emberi köteléket is ápolni kell, de nem kell fejleszteni, csiszolni, tökéletesíteni.

- A jó barát olcsóbb, mint a terápia -

Hangsúlyozom, eddig a szerelemről beszéltem. A párkapcsolatban az igazi, mély szeretet később jöhet el, de a jó hír, hogy eljöhet. Az a fajta mély érzelem már olyan, mint a barátság, csak testiséggel fűszerezve. Abban az érzelemben olyan erős a kötelék, amit már nem is akarunk szétszakítani, ezért nem szakadhat szét. Szóval az előzőekben nem egy szkeptikus fanyalgást akartam kanyarítani a szerelmet becsmérelve, pusztán a szerelem és barátság relációját boncolgattam.

Érdemes lenne arról is beszélni, hogy miért könnyű barátkozni fiatal korban, és miért nehéz felnőttkorban. Mindenki nyugodjon meg, legközelebb erről fogok értekezni! Remélem, kibírjátok addig, ígérem, igyekszem.

Őszinte hívetek,

L.

"Egy barát igazi feladata az, hogy kiálljon melletted, ha nincs igazad. Szinte mindenki kiállna melletted, ha igazad volna."

Mark Twain

-macassy-

Számomra nem telik el nyár Szabó Magda nélkül. Kötelező kelléke az évszaknak, akár a zamatos, érett őszibarack, vagy a virágzó levendula körül zsongó méhek, a puha homok a vízben, mikor hajnalban úszol egyet a Balatonban. Minden évben eljön az a pillanat, amikor ülök a napon, bőrömet szinte perzselik a napsugarak, de valahogy mégis jól esik, és nem megyek az árnyékba, lelkembe pedig beleégnek az író mondatai.

Szabó Magda őszinte. Bár sorai úgy áradnak szét bennem, mintha egy régi, nagy mesélőt hallgatnék, szavai kemények és élesek. Nem köntörfalaz, tűpontosan láttat mindent az olvasóival. Megrendít, falhoz szegez, nem tompítja az élet nagy drámáit a szirupos hepiendért cserébe.

Nem menekülhetsz a múltad elől – súgja regényeiben, és tényleg, kár tagadni, nagyon erősen meghatároz bennünk az a közeg, ahonnan jöttünk. A gyermekkor, a város, a kapcsolataink, a szeretetteljes vagy éppen rideg légkör.

Számára nincs éles határvonal holtak és élők között. Aki meghalt, velünk, bennünk él tovább, és úgy járkál ki-be életünkön, ahogy a Katalin utca egykori lakói is teszik az életben maradottakkal.

Be kell vallanom, szinte irigylem, hogy milyen természetes számára a klasszikus műveltség. Mitológiai utalások, óriási olvasottság, görög tragédiába illő karakterek – egészen elképesztő ez a tudás, még akkor is, ha valaki úgy nő fel, mint Szabó Magda, aki az ókori mítoszokat éppúgy megismerte már egészen kicsi korában, ahogy a magyar népmesei kincset, és aki iskolás korára folyékonyan tud latinul.

Neki van a legjobb válasza a korparára. „Senki se mondta nekik, hogy a fiatalság elmúlása nem azért riasztó, mert elvesz tőlük, hanem mert ad nekik valamit. Nem bölcsességet, nem derűt, nem józanságot, nem nyugalmat. A bontott Egész tudatát.” Megszívlelendő sorok egy olyan korban, amikor tombol a fiatalság-kultusz.

A tehetség szent, a fantáziának semmi sem szabhat határt. Szabó Magdát gyerekként nem értették a tanárai, gyakran érthetetlenül álltak szokatlan műveltsége, meglepő iskolai fogalmazásai előtt. Egy alkalommal Munkácsy Ecce Homo című képéről kellett írniuk, azt kapták feladatul, hogy bújjanak bele valamelyik alak bőrébe. Mindenki valamelyik biblia szereplőt választotta, az írót kivéve. Ő a kép sarkában megbújó kutya szemszögéből írta meg az eseményeket. Fogalmazása botrányt, felháborodást szült, de ő egy életre megtanulta, az, hogy valaki másképp, máshogy lát rá a világra, még nem bűn. Sőt… Később, mikor tanár lett, boldog volt, amikor hasonló „különcségre” akadt.

Az író a női sorsok ismerője is. Elég fellapozni a Régimódi történetet, ahol három generáció nőalakjait ismerhetjük meg, vívódásaikat, lehetőségeiket, szerelmeiket.

Szabó Magda számos önéletrajzi ihletésű írásában felsejlik erős, rendíthetetlen Isten-hite. „Ha baj van, sose embert kérdezz, mindig csak Istent, az ember esetleg téved, Isten soha, legfeljebb saját érdekedben késik a válasszal” – olvashatjuk a Für Elisében. Jó volna így élni, ezzel a teljes ráhagyatkozással, bizalommal.

Kilencvenéves korában, olvasás közben érte a halál. Jövőre lesz születésének 100. évfordulója – ilyen alkalmakkor minden nagy írót újra „elővesznek”, ismét megjelentetik műveiket, kicsit „leporolják” őket. Szabó Magdánál erre semmi szükség. Olvassák világszerte, állítólag még Sophie Marceau-nak is nagy kedvence.

100 esztendő ide vagy oda, nagyon modern, nagyon mai minden sora. Aki nem hiszi, járjon utána, megéri a fáradságot.