macassy

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány. Szép is volt, okos is. Szerette a jó társaságot, a kirándulást, meg a munkáját is. Egy ügyvédi irodában volt jogi asszisztens. Mindennap ugyanabba a kifőzdébe ugrott ki ebédért, egy alkalommal, mikor épp a sárgaborsó főzelékére várt – imádta, főleg tükörtojással – belovagolt a szőke herceg. Persze valójában nem lovon jött, hanem gyalog, és szerelmi vallomás helyett kért egy menüt. Később volt vallomás is, romantikus lánykérés egy balatoni csónakban, világraszóló lakodalom.

Most jönne az a rész, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak, de a hétköznapok általában nem hasonlítanak a tündérmesékre. Erre a lány akkor jött rá, amikor azzal szembesült, attól a perctől kezdve, hogy otthon van egy kicsi babával, és már nem dolgozik az ügyvédi irodában, a férje szemében közönséges naplopóvá változott.

Te nem csinálsz semmit, egész nap csak gyerekezel az én kontómra – legyintett folyton élete párja, aki forintra leszámolta hó elején a kosztpénzt az asztalra.

A lány egy darabig érvelt, mondván, hogy a háztartás és a pici ellátása igenis munka, de aztán abbahagyta. Bár nagyon bántotta, és megalázónak érezte, el kellett fogadnia a helyzetet – titokban abban reménykedett, ha majd bölcsibe adja a gyereket, változik a felállás. Visszamehet dolgozni, és akkor talán újra az lesz a fiú szemében, ami régen volt. Felnőtt, független, vonzó nő, jól fizető állással, önálló véleménnyel és akarattal. Mert most csak egy kosztért és kvártélyért güriző bentlakásos házvezetőnőnek nézik otthon.

forrás

Nem tudom, nektek mi a véleményetek róla, de engem eléggé elgondolkodtatnak az ilyen történetek, főleg, hogy sajnos nem egyedi, elszigetelt esetről van szó. Ismerek olyan párt is, ahol – bár mindketten dolgoznak – a nőnek semmi beleszólása nincs a közös pénzügyekbe, a fizetését minden hónapban beadja a „közösbe”, kap valamennyi háztartáspénzt, de ha meginna egy kávét munka után a barátnőivel, akkor kérnie kell…

Ezekben a sztorikban nekem általában az a fura, hogy nem eredendően zsugori pasikról és esztelenül költekező csajokról szólnak, de mégis ilyen felállásban működik a kapcsolatuk. Félreértés ne essék: semmi gond nem lenne ezzel, ha mindkét fél boldog és elégedett lenne, de nem ez történik.

Úgyhogy bármennyire is kínos, és egy csöppet sem romantikus, egy kapcsolatban muszáj beszélni a pénzről. Nyíltan kell(ene) kommunikálni arról, hogy ki hogyan képzeli el a közös életet az anyagiak szempontjából. Külön kasszát szeretnétek vagy egy közös bankszámlát? Ha ez utóbbi mellett döntötök, akkor ahhoz kinek legyen hozzáférése? Mi legyen a kötelező kiadásokkal? Érdemes megállapodni abban az összegben is, ami felett közösen döntünk a vásárlásról – ezzel rengeteg csúnya veszekedést meg lehet spórolni.

Én személy szerint nem hiszek az én pénzem – te pénzed felállásban, számomra fontos, hogy a kapcsolatomban ne az határozza meg a helyzetemet, hogy mennyit keresek. Ha családunk lesz, nyilván egy darabig nem fogok munkába járni, de jó érzés tudni, hogy a férjem ezt az időszakot is éppen olyan hasznosnak és fontosnak tartja, mint én. Nem leszek kevesebb a szemében, ugyanannyira tisztel majd. Persze ehhez az is kell, hogy én se egy két lábon járó, beszélő bankkártyát lássak benne…

Természetesen nincs egységes recept, és nyilván sokkal bonyolultabbá válik mindez egy mozaikcsaládban, de azért az mégiscsak nonszensz, hogy 2016-ban, Magyarországon még ilyen sokan gondolják úgy, hogy a családi pénzügyminiszter csakis egy ember lehet, a férj. Az asszony csak hallgasson, ha keres, adja oda a fizut, ha meg otthon lébecol a kölkökkel, fogja be a száját.

Az anyagi függőség, a kiszolgáltatottság egyfajta bántalmazás. Ugyanúgy tud fájni, mint egy pofon. Aki nem hiszi, járjon utána.

Előfordul, hogy eljutok arra a pontra, egyedül kell lennem. Mondjuk egy órát. Vagy néha egy napot. Nem, ilyenkor nem akarom, hogy szeressenek. Nem akarom, hogy támogassanak, még azt sem, hogy beszéljenek hozzám. Tovább megyek, arra sem vágyom, hogy valaki csendben velem üljön a szobában. A konyhában sem. Sehol. Mert egyedül akarok lenni.

És most kiderült, hogy emiatt nem kell bűntudatot éreznem, legtöbbünk ugyanis egy felmérés szerint pont így érez: hogy kicsit többet egyedül lenni jó.

Ez a konklúzió egy egyéves felmérés eredménye, a nagy Pihenő teszté, amelyben 18.000 embert kérdeztek meg 134 országban a pihenésükről. A cél az volt, hogy a pihenés egyéni élményét értsék meg, és hogy vajon a pihenésnek van-e kihatása az átfogó egészségünkre és a jólét érzésére.

A kutatást a BBC és a Hubbub közösen készítette, a komplex kutatást a Durham Egyetem végezte el. Egyetemi tanárok, mentális egészségügyi szakemberek, de művészek és költők is részt vettek benne.

A felmérés szerint az emberek 68 százaléka szeretne többet pihenni. Az átlagos pihenési idő, amit az emberek megbecsültek az előző napjukon: 3 óra 6 perc volt. Azt az optimális pihenőidőt, amit a jólléthez kapcsoltak, 5-6 órában határozták meg.

Fontos, hogy a pihenés fogalmát nem határolták be a kutatásban, azt mindenki a saját ízlése szerint értelmezhette.

Az emberek közel 40 százaléka a sétát, 16 százalékuk a testedzést, míg majdnem 60 százalékuk az olvasást találta a legpihentetőbb cselekvésnek. Ezt követte 50 százalékkal a természetben töltött idő.

Érdekes, hogy az egyedüllétet mennyien választották. Ezzel ellentétben a szociális tevékenységek, mint például a barátokkal való szórakozás és a családdal töltött idő csak a válaszadók 20 százalékánál volt a vágyott pihentető kikapcsolódás.

Nem nehéz levonni azt a tanulságot, hogy a legtöbb embernek szüksége van az egyedüllétre időnként. A társas kapcsolatok lehetnek mókásak, de biztos, hogy nem pihentetőek.

A kutatás megpróbált rájönni arra, miért érezzük az egyedüllétet pihentetőnek.

Ben Alderson-Day, a Durham egyetem pszichológusa azt mondja, az emberek úgy gondolják, akkor tudnak magukra és az érzéseikre koncentrálni, amikor egyedül vannak.

Mi több, nem arról van szó, hogy szükségünk van az egyedüllétre ahhoz, hogy a dolgainkat végiggondoljuk. Esélyesebb, hogy kikapcsolunk minden gondolatot akkor, mikor ezt megtehetjük – állítják a kutatásban. Mondjuk, ezzel vitatkoznék, mert szerintem a nők többsége képtelen kikapcsolni a monológot a fejében, ez inkább a férfiak sajátja. Nekik ott az „üres doboz” az agyukban, amit bármikor ki tudnak nyitni, és elvannak vele. Abban a dobozban tényleg nincs semmi, csak a nyálcsorgató, hosszan merengő semmittevés.

"Az Emberek azt mondták, hogy csak az idő 30 százalékában beszéltek magukhoz" – folytatta Alderson, aki szerint a jelek arra utalnak, hogy amikor egyedül vagyunk, ugyanúgy esélyt kapunk arra, hogy önmagunkat is békén hagyjuk, mint ahogy másokkal sem foglalkozunk. (Legyen így, legyen így… (szerk.)

A kutatás arra is rámutatott, hogy a pihenés érzékelése sokat számít.

Szükségünk van arra, hogy nyugodtnak érezzük magunkat ahhoz, hogy jóban legyünk magunkkal. Azok az emberek, akik nem érezték szükségét több pihenésnek, kétszer annyira voltak jól a jólét skálán, mint akiknek szükségük lett volna még pihenésre.

Le kell számolnunk tehát azzal a vélekedéssel, hogy akinek több pihenésre van szüksége, az lusta. A tény az, hogy azok az emberek, akik pihentebbek, jobban vannak, és ez bőven elég az aki pihen az lusta vélekedés megdöntésére. 

Valóban, amíg a pihenési technikáink személyenként változnak, a legtöbben egyetértenek abban, hogy a modern élet valósága követelőző, stresszes és minden, de nem pihentető. Ezért hát ne szégyellj magadban lenni néha, hogy minőségi életet élhess!

(forrás: http://bigthink.com/paul-ratner/spending-time-alone-is-the-best-way-to-get-rest-suggests-new-study)

macassy

Dániáról nekem sokáig csak egyetlen szó ugrott be, a LEGO. Aztán később még egy: Hamlet. Mostanában több cikkbe is belefutottam, ahol azt taglalják, a dánok rendre a világ legboldogabb népének számítanak, a nemzet évtizedek óta a különböző boldogság-ranglisták élén végez. És ez elég nyomós érv volt ahhoz, hogy még egy szót felvegyek a szótáramba, ez pedig nem más, mint a hygge.

A kifejezés tulajdonképpen lefordíthatatlan, a dánok általában úgy magyarázzák, hogy a hygge (ejtsd: hűge) egy olyan érzés, ami más országokban leginkább karácsonykor érezhető, amikor együtt vagy a szeretteiddel, gyertyafényben körülülitek a finomságokkal megrakott asztalt. Ismerős, ugye? Otthonos, puha meleg van, a világ egyetlen szobára szűkül, a gondok jó messze szállnak, együtt vagy azokkal, akik igazán fontosak, és átjár a szeretet. Iszonyú csöpögős, giccses kép, de mindnyájan erre vágyunk – és nemcsak karácsonykor.

A dánok tudnak valamit, amit mi, magyarok hajlamosak vagyunk elfelejteni a hétköznapok során.

Persze, nekik is vannak gondjaik, az élet ott sem fenékig tejfel, de nagyon tudatosan keresik és megélik az apró, boldog pillanatokat. Azokat a perceket, amelyek kiszínezik az olyan ronda, szürke őszi napokat, mint a mai. Apropó, időjárás: a dánok úgy számítanak híresen boldog nemzetnek, hogy az éghajlatuk – legalábbis szerintem – szörnyű. Októbertől márciusig borongós, lehangoló, esős, hideg idő van. És az ilyesmi komoly hatással van a kedélyállapotra – ha hagyjuk.

A dánok sok időt töltenek a családtagjaikkal, barátaikkal, közösségben és nem egyénben gondolkodnak. Szeretnek együtt borozgatni, meginni egy jó kávét, teázni a barátokkal, ápolják a kapcsolataikat, a saját bőrükön tapasztalják meg nap mint nap, a lelki jóllét egyik sarokköve, hogy érezni kell, nem vagyunk egyedül.

forrás

A dán otthonokban kiemelt szerepet kap az étkező vagy a tágas nappali, hiszen ezek az együttlétek színterei. A dánok elképesztő összegeket költenek bútorra, lakberendezésre – persze, aki ismeri a dán dizájnt, az ezen nem is csodálkozik –, és emögött nem csak a praktikum húzódik meg, hiszen jóleső, boldogító érzés egy szép tárgyra ránézni.

Az országban nagy hangsúlyt fektetnek a munka és a család egyensúlyának megteremtésére, nem várják el a munkavállalóktól, hogy reménytelenül lavírozzanak a meló és a magánélet között, hanem elfogadják és tényként kezelik, hogy az irodán túl is van élet. Dániában külön szó van a munkahelyet betöltő légkörre, ez pedig az arbejdsglæde, ami szó szerinti fordításban annyit tesz, "boldogság a munkahelyen". Sokatmondó, hogy a kifejezés csak az északi országokban létezik…

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egy átlagos dán heti 34 órát dolgozik, ami elsőre talán meglepőnek számít a világ egyik versenyképes gazdasággal rendelkező államától, de tegyük hozzá, hogy ebben az országban mindenki befizeti az amúgy rendkívül magas adókat. Az állam jól működik, nem szövi át a korrupció, a dán polgár számára evidencia, hogy ha befizet a közösbe, akkor abból visszakap, és nem is keveset. Ez biztonságos, kiszámítható hellyé teszi számára a hazáját.

Még mielőtt kiakadnál, és közölnéd, hogy könnyű boldognak lenni a gazdag és békés Dániában, halkan megsúgom, hogy nem minden a pénz. Mi, magyarok sajnos általában hátul kullogunk a boldogság-ranglistán, és nagyságrendekkel megelőz minket Moldávia. Az ott élők nem arról híresek, hogy luxusban élnek, de mégis több pozitívumot találnak az életben, mint mi.

Úgyhogy ahelyett, hogy morognánk, panaszkodnánk, bűnbakokat és felelősöket keresnénk, hogy honnan is a világhíres magyar pesszimizmus, akár ki is próbálhatnánk ezt a hygge-témát. Csak nyerhetünk rajta.

Kórházban és börtönben is szavaztak, de hát ez sem volt elég. A fővárosban kiugróan kevesen járultak az urnákhoz, de az ország más területein sem erőltették meg magukat az emberek. Fél hatig 39,88 százalék ment el szavazni.

És ahogy azt várni lehetett, mindent meg lehet magyarázni. Mert a politika már csak ilyen.

Gulyás Gergely szerint „politikai értelemben akkor is érvényes lesz a népszavazás, ha a részvételi arány nem haladja meg az 50 százalékot.” Szerinte a lényeg az, hogy 95 százalékos többségben vannak azok, akik elutasítják a kötelező betelepítési kvótát, ami

elsöprő győzelmet jelent.

Gyurcsány is győzelemről beszélt, szerinte viszont pont fordítva, szóval Orbán Viktor mondjon le.

A Jobbiknak is ez a véleménye.

Hát kérem, ebből is látszik, hogy mindent meg lehet magyarázni így is és úgy is. Mert ha kevesen mentek el, és nem érvényes a népszavazás, akkor is több a nem. Az pedig politikai felhatalmazást jelent a Fidesznek. Ha kevesen mentek el, és nem érvényes a népszavazás, akkor az igent jelent, és politikai felhatalmazást a baloldalnak. Mi van?!

Én személy szerint nemigen tudom, hogy akkor most mi van. Mi a nagy helyzet. Az, hogy az emberek végül is most mit akarnak, nem derült ki.

Az derült ki, hogy akik elmentek, mit akarnak.

Fontos szempont az érdektelenség és a lustaság. Szerintem a legtöbb otthon maradottaknak már teljesen mindegy, hogy egyáltalán volt népszavazás. Kit érdekel, mondogatják, úgysem befolyásol semmit a szavazatuk. Ez az én semmit sem számítok mentalitás. Ezek az emberek kiábrándultak a demokráciából, vagy sosem hittek benne, és pont tesznek arra, hogy esetleg befolyásolhatnának valamit az országuk életében. Nagy ívben tesznek rá.

Az érdektelenek másik csoportjának van jobb dolga is a szavazásnál, továbbá abban is biztosak, hogy a szavazatuk befolyással bírna. Mondjuk, ha azt vesszük, hogy a szavazás eredményét hogyan lehet két teljesen különböző módon értékelni, akkor egyetértek velük.

Vannak, akik azt hitték, hogy távolmaradásuk bármit is nyom a latban. Szerintem ők tévedtek a legnagyobbat. Ők a komoly távolmaradók, akik így demonstrálnak a Fidesz kérdése ellen. Őket egyáltalán nem értem. Mert ők sem értik, hogy egy szavazáskor semmit sem érnek el a távolmaradásukkal, maximum annyit, hogy nélkülük döntenek.

Kedvenceim az érvénytelen szavazók. Biztosan jó játéknak tartják, hogy egy sokmilliárdos közvélemény-kutatással szórakozzanak.

Vas megyében szavaztak a legtöbben, 47,6 százalék. Budapesten a legkevesebben, 34,9 százalék.

Orbán Viktor kijelentette, hogy a „fegyver elég erős lesz Brüsszelben”. Tehát az, hogy a számok alapján a szavazás eredménytelen, nem számít. A kormány az érvényes 3,3 millió szavazattal alkotmánymódosító javaslatot nyújt be, mert az emberek véleményét meg kell jeleníteni.

Nem tudom, hogy ez mire lesz elég Brüsszelben. Éljen a népszavazás magyar módra!

macassy

Migráns. Kvóta. Akarod vagy nem? Súlyos kérdés, és most vasárnap döntened kell.

Migráns. Menekült. Üldözött család, aki kitartóan menetel a reménytelenségből a bizonytalan-biztonságos hétköznapok felé. Felebarát. Arc a Keleti pályaudvarról, kísérő nélkül érkezett gyerek a fóti gyermekotthonban. Ember, akinek már nincs hova hazamenni. Még a ruha sem az övé, ami rajta van, az ételt is mástól kapja, egyebe sincs, csak a remény meg az akarat, ami idehozta.

Migráns. Gazdasági bevándorló. Idejön, és elveszi az életünket. Jobbik esetben az állásom kéne neki, rosszabb esetben csak a szociális juttatásokra pályázik. Nem ismeri el a nemek egyenjogúságát, a férfiak megerőszakolják a nőket, és ezt nem tartják bűnnek. Rám erőlteti majd a kultúráját, vallását, mégis mit képzelnek ezek.

Migráns. Gyanús. Nincsenek iratai, nem akar regisztrálni a határon. Lehet, hogy terrorista. Veszélyes. Akár meg is ölhet, egy nap majd felrobbantja a buszt, amin épp utazom, a neten kamaszokat manipulál annak érdekében, hogy minél többen csatlakozzanak az Iszlám Államhoz. Ellenünk van. Gyűlöli a kultúránkat, megveti a vallásunkat, el akar pusztítani minket.  

Rodin: A Gondolkodó

Migráns. Csak egy szó, de annyifélét gondolunk róla. Most vasárnap szavazunk, fontos lenne tudatosítani, hogy nem az a kérdés szerepel a szavazólapon, hogy szereted vagy gyűlölöd a migránsokat. Hanem az, hogy el tudod-e képzelni, akarod-e, hogy a szomszédodban más kultúrájú, más vallású emberek éljenek. 

Pünkösdhétfőn templomban voltam. A pap javaslata alapján aznap különféle nyelveken hangzott el az Evangélium. Hallottuk angolul, németül, olaszul, románul, koreaiul, oroszul. A hívek csöndben figyeltek. Az újszövetségi mondatok végül elhangzottak arabul is. Ekkor többen összesúgtak, fészkelődni kezdtek, én pedig azon töprengtem, miért kelt ennyi nyugtalanságot Isten házában ez a gyönyörű nyelv. Nem egy mecsetépítést jelentettek be, hanem felolvastak egy részt a Bibliából. Jól van ez így?

Gyakran utazom vonattal, a Keleti pályaudvaron nap mint nap megfordulok. Tavaly ősszel előfordult, hogy kellemetlenül éreztem magam, mert olyan pillantásokkal méregetett néhány férfi a migránsok közül. Jól van ez így?

Tegnap este bementünk egy szír gyorsétterembe. Csak mi voltunk magyarok, egy pillanatra olyan volt, mintha több ezer kilométert utaztunk volna. Jól van ez így?

Javában dübörög a kampány, minden párt mondja a magáét, érvelnek biztonsággal, kereszténységgel, európaisággal. A politikai kommunikáció tömegekhez szól, tömegekről – jelen esetben a migránsokról. Lehet azon moralizálni, hogy ez helyes-e vagy sem, de felesleges, ez a műfaj már csak ilyen. Nekünk viszont látnunk kell a tömegben az embert is – függetlenül attól, hogy igennel vagy nemmel voksolunk. Egyszerűen azért, mert ez így erkölcsös.

Nem kell egyetlen teátrális mozdulattal magadhoz ölelned a menekült gyermekeket, de ne nevezd migránssimogatónak azt, aki önkéntesként segíti őket valamelyik nyugat-európai nagyvárosban. Ne nézz úgy a Váci utcában sétáló arab turistára, mintha potenciális terrorista lenne, nyugi, ettől még lehetsz jó hazafi. Ne ítélj, hogy ne ítéltessél.

“Ma a legnagyobb bűn az emberek absztrakt szeretete, a személytelen szeretet azok iránt, akik valahol a távolban vannak” – írta Tolsztoj, aki szerint könnyű azt szeretni, könnyű azzal együtt érezni, aki messze van, akit nem is ismerünk. Sajnos, gyűlölni is éppolyan könnyű azokat, akiket nem ismerünk.  

Migráns. Kvóta. Súlyos kérdés, a döntés akár évtizedekre meghatározhatja a sorsunkat, függetlenül attól, hogy jogi értelemben fegyver-e a referendum. Az eredmény mindenképp hivatkozási alap lesz. Szavazz, mert állampolgári kötelességed. Csak arra kérlek, ne indulatból tedd, hanem meggyőződésből.

-macassy-

Sehol sem találom a zöld táskámat, nem tudod, hova tettük? Volt idő, amikor erre a kérdésre így válaszoltam volna: Neked nincs zöld táskád, szürke viszont van. Néhány év házasság után azonban már nyilvánvaló, hogy melyek azok a témák, amelyeken kár vitatkozni, mert nem számítanak. Apróságok, a kapcsolatunk szempontjából mellékes dolgok. Jókat derülünk a férfináthán (minden ellenkező híresztelés ellenére létezik), szemem nem rebben, ha egyedül csomagolok egy-egy utazás előtt (mindenkinek jobb így), és tudomásul vettem azt is, hogy a pasik bizony  másképp ragoznak (mondanom sem kell, a fent említett táskát sem együtt pakoltuk el). Rájöttem arra, hogy a színeken is teljesen felesleges veszekedni.

Egy párkapcsolat tökéletesen boldog és kiegyensúlyozott lehet akkor is, ha az egyik fél csak az iskolában használatos tizenkét darabos vízfesték színeiben látja az egész univerzumot.

A férfiak – tisztelet a kivételnek – általában nem túl ügyesek a színek terén, tapasztalatom szerint képtelenek megmondani, hogy egy adott tárgy bordó, mahagóni színű vagy piros. Általában pirosnak nevezik, a „haladó csoportba” tartozók esetleg egy bizonytalan sötétpirossal próbálkoznak.

Bár mi otthon sokat röhögünk ilyesmin, ez egyáltalán nem vicc. Még a City University New York kutatói is vizsgálták a kérdést, és egyértelműen arra jutottak, hogy a nők jobbak a színek között lévő apró különbségek megállapításában. Israel Abramov kutatócsoportjával két kollégiumban vizsgálta az ott lakó, 16 évnél idősebb diákok látását. Úgy találták, hogy a férfiaknak nehézséget okozott, ha finom különbségeket kellett találniuk a látható spektrum közepén lévő színek között, például a kékeszöld és a zöldeskék között, de kissé másként is érzékelték az egyes színeket, mint a nők.

forrás

„Ahhoz, hogy ugyanazt az árnyalatot érzékeljék a férfiak, mint a nők, kissé nagyobb hullámhosszra van szükségük a látható spektrum teljes terjedelmében" – írták a kutatók a Biology of Sex Differences című szakfolyóiratban közzétett tanulmányukban. Ez például azt jelenti, hogy a türkiz színű tárgyat egy férfi kissé kékebbnek láthatja, mint egy nő.

Megnyugtató, hogy tudományos kutatás is igazolja hétköznapi tapasztalataimat. Most már tudom, miért reagál mindig ugyanúgy életem párja, amikor hazaállítok egy-egy új ruhával. Általában a következőt jegyzi meg kimért udvariassággal a hangjában, mikor büszkén felpróbálom neki a göncöket: ilyened már van. Ja, csak más színű.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az amerikai tudósok azt is kimutatták, hogy a nők jobbak ugyan a színek között lévő apró különbségek megállapításában, a férfiak viszont ügyesebben követnek a szemükkel mozgó tárgyakat. Logikus, míg mi lelkesen gyűjtöttük a bogyókat, a bokron hagyva a halványabb színű éretlen gyümölcsöket, addig az ősember (mármint közülük is a férfiak) mozgó célpontokat néztek ki vacsorának.

És mi maradt mindebből napjainkra? Mi, nők tobzódunk a színekben, miközben elpakoljuk a nyári ruhákat, hogy helyet csináljunk a melegebb cuccoknak, életünk párja eközben meccset/autóversenyt néz a tévében, ami nemcsak azért köti le, mert érdekli a sport, hanem evolúciós okokból is. És egy cseppet sem zavarja, hogy fogalma sincs arról, hogy a kanapé, amin ül, nem egyszerűen csak sárga, hanem mustársárga.

 Lineth

Egy baráti társaságban a gyerekes munkavállalás nehézségeiről beszélgettek. Az egyik anyuka épp most menne vissza dolgozni a második gyerek után, ha… És itt érkezett a hatalmas feltételes mód.

Az anyuka szép reményekkel felvértezve kopogott be újra régi munkahelyére. Várták is szeretettel, a főnöknő csak annyit mondott, hogy habár lehetőség lenne a hat órás munkanapra, ő nem támogatja. Kis gyerekek ide vagy oda, a nyolc órát bizony le kell dolgozni. Mondta ezt annak ellenére, hogy neki is van három gyereke. Megoldja ő is, más is oldja meg, tette hozzá. Az anyuka hazament, sírt egy kicsit a férje vállán, aztán abban maradtak, hogy megoldják máshogy. Mert így nem lehet. Ki megy az óvodába a gyerekekért? A nagyszülők távol vannak. Megoldhatatlan. A stressz a másik faktor, az állandó lelkiismeretfurdalás, az örökös rohanás… Nem éri meg. A család szempontjából egyszerűen nem éri meg. Lehet, hogy széthullanának a hétköznapi csatákban.

Jó nekik, szerencsések, hogy nem kell belemenniük egy rossz kompromisszumba, és dönthetnek úgy, hogy a személyes jólétük fontosabb egy nyolcórás állásnál. Remélik, hogy lesz családbarátabb munkahely is. Keresnek.

Itt jutott eszembe Orbán Viktor évi szokásos tusnádfürdői beszéde. A közel háromnegyed órás felszólalásban – annak ellenére, hogy szerinte alig beszélt valamiről, azért kemény és határozott mondatok hangzottak el. Rémlik? Nem? Már régen volt.

A miniszterelnök elit- és demokráciaválságról beszélt Európában, migrációról, terrorról, Trumpról és a félelemről, amely megöli a lelket. Kifejtette, mivel szabadegyetemen tart beszédet, nevén kell neveznie a problémákat, ellenkező esetben ez csak propagandatábor lenne.

Ezek után azt taglalta, hogy amit a polgári kormány hat éve elkezdett, például az új alkotmánnyal, a nemzetegyesítés politikájával, a családpolitikával, egyetlen célt akar elérni: Magyarország biztos pont maradjon egy bizonytalan világban.

Nem akarom mélységeiben kielemezni a mondatot, csupán egy aprócska momentumára hívom most fel a figyelmet: a családpolitikára. Olyan szegmense ez a magyar létnek, amire a mai vészterhes időkben tényleg nagy figyelem irányul. Túl kell élnünk ugyanis, sokasodnunk kell, és ennek a sokasodásnak alapköve a család a kormány retorikájában.

Ha csak azt vesszük, hogy nulladik lépésben szemantikailag felmerülő probléma, mi a család, akkor alig érzékeltettem a dolog szerteágazóságát. Aláírom, hogy meg kell határozni ezt a fogalmat, milyen vacak lenne már, ha nem tennénk. Szakmailag. Meg aztán a támogatásokat is csak akkor tudják kiosztani, ha meghatározzák a célcsoportot. És az értékek védelméhez is vissza kell térni. Meg kell védeni az európai életformát is. És a családokat.

Még azt is elfogadom, hogy a családtámogatási rendszerben a kormány meghatározza, kiknek akar segíteni. A keresztény értékeket veszik figyelembe, amiben azonos neműek házassága nem elfogadott. Oké, legyen. Legyen meghatározva a bejegyzett élettársi viszony is, ha már nem házasodtak össze a felek. Támogassák kiemelten a háromgyerekeseket, legyen. Végül is minden kormány szuverén joga orientálódni, ők ezt ilyen elvek mentén teszik, mások más filozófia mentén biztosak abban, mi a helyes és követendő.

Amit viszont nem fogadok el, az a családpolitika mindennapokba történő leszivárgása. Vagyis nem leszivárgása. Mert rettentően nagy az elán, amivel reklámozzák a magyar kormány erőfeszítéseit, de hogyan is néz ki a mindennapokban egy gyermekeket nevelő család élete? Mekkora mozgástere van az anyának, mondjuk a foglalkoztatásban?

Támogatják a munkaadók a hat órás munkaidőt? Nem! Miért? Miért nem lehet megoldani a részmunkaidőt, az otthoni foglalkoztatást Magyarországon? Miért nem lehet rugalmasnak lenni? Miért nem lehet tovább látnunk az orrunknál? Tudom, hogy az anyukák sokkal alkalmazkodóbbak lennének, ha megtehetnék, ha kapnának esélyt, mert érdekük, hogy dolgozzanak. Szeretnének dolgozni. Nemcsak a pénzért, hanem azért is, mert sokan begolyóznak otthon pár év után, alig várják, hogy visszatérhessenek a felnőttek világába. De nem mindegy, milyen áron.

A legtöbben muszájból bevállalják a 8 órát. És közben kikészülnek a folyamatos lelkiismeretfurdalástól, mert nem lehetnek eleget a gyerekkel, kikészülnek, mert állandóan rohannak, mert sehol sem tudnak 100 százalékosan teljesíteni.  Az érem másik oldala, amikor a gyermektelen kollégák rovására mennek el előbb, csaklizzák el a szabadságot, adják le a munkát, sorolhatnánk. Tálalva a feszültség, ellentét a munkahelyen és otthon is. Remek. Ahelyett, hogy kompromisszumokat lehetne kötni, engedni az egyik oldalon, kicsit húzni a másikon. Biztos vagyok benne, hogy a kecske és a káposzta is jól járnának.

A valóságban – családtámogatási rendszer, lakhatási támogatás, kedvezmények ide-oda - az emberek nagy tehernek és stressznek látják az utódlást, mert az is. 

Viszonylag későn vágnak bele, és olyan keveset vállalnak, amit reményeik szerint még tudnak teljesíteni. Nem véletlen, hogy a gyerekvállalás után nő a válások száma, az első öt kritikus évet sokan nem bírják. Nem kéne ennek így lennie!

Részemről javasolnám, hogy az adókedvezmény, tankönyvtámogatás, ingyenes gyermekétkeztetés mellett a foglalkoztatásban keressen a kormány lehetőségeket, új utakat, európai irányvonalakat. Mert a fizetés biztonsága az alapja a gyermekvállalásnak, nem (pusztán)az adókedvezmény. Próbáljon meg a kormány minél nagyobb teret engedni az egyéni megoldásoknak, a távmunkának, a részmunkaidőnek. És akkor talán a tini lányom sem a száját húzná, ha szóba kerülne, akar-e valaha gyereket. Elborzaszt, de ő és a korosztálya úgy állnak a kérdéshez, hogy kell a fenének ez a sok szenvedés és lemondás, ha lesz is gyerek, maximum kettő, a harmincas éveik végén. És nem azért, mert így nevelték őket, hanem azért, mert nyitott szemmel járnak a világban.

Legyen több családbarát munkahely, sőt, minden munkahely legyen családbarát! Ez nem bonyolult, pusztán döntés kérdése. Szusszanni kéne egy nagyot, és merni másként működni, mert ez anyagilag is megéri. A siker a motiváltságban rejlik, nem az állandó küzdelemben.

Gyanakszom, hogy fogcsikorgatva még senki sem alkotott semmit, a kényszerből nem születik minőség.

Hozzáteszem, nekem senki se mondja, hogy napi nyolc órát folyamatos munkával tölt a munkahelyén… Ezért is hiszem, hogy jobb logisztikával, okosabb beosztással, és innovatív szemlélettel sokkal nagyobb lenne a hatékonyság, mint becsontosodott elvekkel, amik körülbelül úgy hangzanak, hogy csak. Azért, mert eddig valamit így csináltunk, nem indok arra, hogy ezután ne másképp tegyük. Merjünk már bevállalósabbak lenni, mert ez a versenyképesség kulcsa!

Az pedig nem indok, hogy nagyanyáink milliószor többet bírtak zokszó nélkül. Változnak az idők, és jelenleg ehhez a helyzethez, ehhez az emberi tűrőképességhez, ehhez a gondolkodáshoz kell alkalmazkodni. Nem az embereket kell betörni, hanem a körülményeket változtatni.

Idén ezek a munkahelyek nyerték el az Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) családbarát munkahely pályázatát Magyarországon: http://www.cvonline.hu/blog/wp-content/uploads/2016/09/csp-csbm-16-dontesi-lista.pdf

-macassy-

Van egy álmom egy családbarát országról. Ahol a főnök nem tartja kevésbé megbízható munkaerőnek az anyákat. Ahol nem kérdezik meg egy állásinterjún a nőktől, hogy mikorra tervezik a szülést. És ahol – bár ez a kérdés abszolút jogellenes! – nem kell hazudnod ahhoz, hogy megkaphasd a melót. Szeretnék egy olyan országban élni, ahol a három-négy vagy annál több gyereket nevelő családokra nem úgy tekintenek, mint csodabogarakra vagy szélsőséges vallási tébolyban szenvedő szegény szerencsétlenekre. Ahol simán előreengednek a sorban egy édesanyát a gőgicsélő csecsemőjével. Ahol van gyereksarok a hivatalokban. Szeretnék egy olyan országban élni, ahol egyértelmű konszenzus van abban, hogy a gyerek érték, és egy társadalomban mindig a nagyok és erősek dolga a kicsik, a gyengébbek és az elesettek védelme.

Szerencsére sok az előremutató változás, minden évben díjazzák a családbarát munkahelyeket, egyre több nő tudja, hogy nem okés, ha az állásinterjún a még meg sem fogant majdani gyermekekről érdeklődnek vadidegenek. Azt hiszem, komoly jelei vannak annak, hogy elindult valami, bár még kétségkívül sok a tennivaló.

forrás

Érdekes kettősséget érzékelek a téma kapcsán. A dolgozó anyák rengeteget panaszkodnak, hogy a munkahelyükön nincsenek tekintettel arra, hogy a napi céges cirkusz mellett még el kell látniuk a gyerekeiket, vacsorát kell főzni nekik, ki kell kérdezni a leckét, és minőségi időt kell tölteni az aprónéppel. Nem kötelességből, hanem mert ez így gömbölyű.  A vezetők számára sokszor rémálom egy gyermeket nevelő nő foglalkoztatása. Mert a régen ambíciózus, profi munkát végző fiatal lányból pár év leforgása alatt 6 órában dolgozó kisgyermekes mami lett, aki délután kettőkor, fittyet hányva minden folyamatban lévő projektre, lekapcsolja a gépét, és hazamegy. Nem befejezi a munkát, hanem félbehagyja. Nagy különbség. És mit érez ilyenkor a főnök és a többi kolléga? Azt, hogy erre az emberre nem lehet számítani.

Azt hiszem, a munka és család kérdéskörét tárgyalva tabunak számít a munkavállaló hozzáállását firtatni. Számon kérjük a vállalatoktól a családbarát szemléletet, elvárjuk, hogy tekintettel legyenek a gyermeket nevelőkre, de sosem beszélünk arról, hogy kettőn áll a vásár. A gyerek ugyanis nem pajzs, amit magunk előtt tartva kevesebb feladatot kell ellátnunk.

Egy dolgozó anya rengeteget tehet azért, hogy a saját munkakörnyezetében a változás katalizátora lehessen. Mert a családbarát szemlélet nem a nagy szavakban, a hangzatos mondatokban rejlik, hanem a hétköznapok apró tetteiben. És ez éppúgy igaz a beosztottakra, mint a vezetőségre.

Egy anya rendszerint logisztikai zseni, a multitasking számára olyan természetes, mint a levegő. Képesnek kell lennie a hatékonyságra, mert időben oda kell érnie a bölcsibe, oviba, suliba. Empatikus, hiszen évek óta egy vagy több apró emberke szemszögéből is nézi a világot. Ezek mind-mind olyan tulajdonságok, amelyek értékesek a munkaerőpiacon – mi tart vissza attól, hogy ezt megmutassuk?

Mert mit is lát ma mindebből egy főnök?

Egy anya rendszerint szétszórt, fizikailag ugyan az irodában tartózkodik, de lélekben a gyerekekkel van. Ebből adódóan nem hatékony, és alig várja, hogy leléphessen. Mindig fáradt, örökké kialvatlan, emiatt kedvetlen, és ezzel visszahúzza az egész csapatot.

Egy barátnőm két kicsi gyerek mellől ment vissza dolgozni. Félállásban melózik, emiatt persze a csapat egy része kapásból irigykedni kezdett, mert – nagyvonalúan elfeledkezve arról, hogy a kevesebb munkáért kevesebb bér is jár – csak azt érzékelték, hogy Évi bezzeg hamarabb hazamehet. A két főnöke sem repesett a félállás gondolatárt, de a szabály az szabály… Eltelt egy fél év. Évi még mindig félállásban dolgozik, és egyre békésebb a hangulat körülötte. Felajánlotta, hogy a négyórás munkanapok helyett inkább hosszúzik kétszer, mert így hatékonyabb, mint minden nap belekapni valamibe, aztán délben hazamenni. A legdühösebb kollégákat lecsillapította, amikor elvállalt egy soron kívüli szombati munkát – a két pici imádta az apás napot, remekül szórakoztak.

forrás

Tudom, hogy nem könnyű otthon is helyt állni és a munkahelyen is bizonyítani. Ehhez a zsonglőrködéshez kötélidegek kellenek. Évinek sem egyszerűek a hétköznapok. Sok szervezést igényel az életük, nagyszülői segítség nélkül biztos, hogy nehezebb lenne minden. Azonban a barátnőm nemcsak szerencsés, hanem nagyon okos is. Elérte, hogy tekintettel legyenek arra, hogy már családos munkaerő, ugyanakkor változatlanul törekszik arra, hogy száz százalékot nyújtson.

Számos kutatás állítja, hogy azok a férfiak és nők, akik gyermekeket nevelnek, elkötelezettebb munkaerők – és ez logikus is, hiszen egy gyerekkel már nem ugrál az ember, jobban meg kell gondolni minden lépést, hiszen már nemcsak magunkért felelünk.  Ha azonban nem érzékeltetjük ezt, az elmélet sosem válik gyakorlattá.

- Lineth -

Reggel fél hat. A konyhában ülök. Kávé a kézben. Próbálok eszmélni.

A dolog nem zökkenőmentes, de rajta vagyok az ügyön. Sőt, mindent megteszek az ébredésért, mert a gyerekeknek is hamarosan csörög a vekker.

Elkezdődött az iskola.

Habár az elmúlt két hétben egy órával kellett korábban kelnem, (ami elég megrázó, valljuk be), mégis boldogság zubog az ereimben. Végre, végre, kiáltja minden egyes sejtem: elkezdődött az iskola!!!

De mire ez a jókedv? Talán rossz anya lennék, hogy ilyen földöntúli elragadtatással tölt el a gyermekeim, önnön véreim tartósabb házon kívüli tartózkodása? Valami ádáz förmedvény lennék, mert örülök annak, hogy minimum hat órán keresztül máshol vannak? Elromlottam menet közben, mert felszabadultsággal tölt el, hogy délután térnek csak vissza a családi fészekbe? Vajon hol siklott ki ilyen végérvényesen a mi közös életünk?!

Hol? Hát sehol!

Arra jutottam, hogy totálisan normális életérzés örülni az iskolakezdésnek.

Először is, a gyerekeknek újra van napirendje. Ehhez alkalmazkodnak (muszáj), vagyis formába öntik (mások) a hétköznapjaikat. Lehet, hogy én vagyok a tehetségtelen szülő, de nekem ez nyáron nem mindig sikerült. Khm… Vagyis, legtöbbször nem. A gyerekeim ugyanis hihetetlen tehetségről tesznek tanúbizonyságot az érvelés terén, ha azt kell elmagyarázniuk, miért ne csináljanak meg dolgokat. Anya, nyár van! Ne már! – hangzik el a legerősebb érv, ami ellen – bevallom-, tehetetlen vagyok. Hát hogy szabjak így kereteket, szinte lehetetlen…

Aztán vegyük a felügyelet kérdését. Nyáron állandó lelkiismeret furdalással küzdöttem, hogy megoldjam a lehetetlent. Mert a szülőnek nincs vakáció, én is húztam az igát. Olyankor a gyerekek egyedül voltak otthon. Szerencsére már nagyobbacskák és szívesen elsertepertélnek a házban bús magányukban, a nagyszülők is közel laknak, szóval nem volt olyan gáz. De akkor is! Hát milyen anya vagyok én, nem törődöm velük, szegény kis árváim, biztosan szörnyen érzik magukat – ezek a gondolatok cikáztak bennem sokszor. Akkor is, ha indokolatlanok voltak. Akkor is bennem zsibogtak. Arról nem is beszélve, hogy emlékszem én azokra az időkre, amikor kicsik voltak, és külön logisztika kellett ennek a problémának a megoldására. Mert még muszáj volt valakinek ténylegesen vigyáznia rájuk. Életem legstresszesebb időszaka volt a nyár, majdnem meg is utáltam, szerencsére az évek gyorsan peregnek – jajj, dehogy szerencsére, de néha akkor is…

És vegyük a magamra fordított idő kérdését. Ha a gyerekek velem vannak, akkor ilyen idő nincs. Elveszik az éterben. Mintha nem is lett volna. Ez nem panasz, puszta tény. Elképesztő módon mindig akad valami, amit éppen tőlem akarnak, amiben én tudok segíteni, aminek a helyét egyedül én ismerem, amit én raktam el, amit nekem kéne megmelegítenem, előkészítenem, megoldanom, kikeresnem. Régóta tudom, hogy szuperhős vagyok, a kádban a dugó, nélkülem nincs lét sem, de ez egy idő után fárasztó, és a szuperhősök iskolaidőben mennek szabira.

A gyerekek unatkoznak. A szuperkütyük világában, szerintem meg sem fordul nagyon a fejükben a bandázás. Minek, ha cseten is elérhetik a haverokat, ugye. Na mármost, nekem ne mondja semelyik büdös kölök, hogy ez így kielégítő! Mert nem az. És ez látszik is rajtuk, szeptemberre totálisan frusztráltak lesznek a hús-vér kapcsolatok hiányától, amire az iskola intsant gyógyír. Komolyan mondom, ezerszer szerencsésebb vagyok, hogy olyan korban nőttem fel, amikor még nem volt wifi és internet! Nekem találkozni kellett a barátaimmal, mert ez volt az egyetlen módja a kapcsolattartásnak. Nyáron bringáztunk, tollasoztunk, össze-vissza bóklásztunk, együtt voltunk. Az egész utca kint játszott, a felkelő nap sugaraitól a naplemente romantikus narancsáig. Na, ez az, ami már nincsen meg a gyerekeimnek. És ha megfeszülök sem tudom én prezentálni nekik.

Nos, ezért ujjongok, hogy elkezdődött az iskola. Mert bármennyire is nehéz és munkás a hétköznap, valljuk be, csak akkor tudjuk élvezni a szabadságot, ha van mivel összehasonlítani azt. Jöjj hát rút rabság, hadd élvezzük a közelgő őszi szünetet!

-macassy-

Zamatos bor a pohárban. Sajttál, intenzív, érett ízek. Kolbász mustárral, mics Erdélyből, kézműves lekvárok, levendulás rozéfröccs. Palacsintát is akartunk enni, de valahogy úgy alakult, hogy mindig épp akkor fogyott el, mikor sorba akartunk állni. Nem baj, majd legközelebb. Ínycsiklandó illatok, főzőverseny is volt, irigylésre méltó ételkölteményekkel. Kreatív, mégis házias gasztrocsodák. Cimbaliband koncert. Megint jók voltak. Vénasszonyok nyara, késő délutánra aranyba borult Budapest szőlőskertje.

Etyeken töltöttük a vasárnapot, kézen fogva bóklásztunk a borospincék között, aztán egyszercsak elfáradtunk, és ledőltünk a domboldalon. Ültünk a fűben, mögöttünk a szőlőtőkék, fejünk fölött időnként elhúztak a seregélyek, körülöttünk párok, családok, baráti társaságok sziesztáztak, borozgattak, élvezték az első szeptemberi hétvégét. Tökéletes volt.

Annyira, hogy mindenki el akarta kapni, meg akarta őrizni, örökíteni, csak nehogy elillanjon a varázs, a pillanat, hisz elhull a virág, eliramlik az élet… Előkerültek a szelfibotok, csoportképpé állt össze a pokrócnyi ember, volt olyan is, aki kábé ötpercenként fotózta le magát és a barátnőjét ugyanott, ugyanabból a szögből, ugyanúgy. Egy órát ültünk ott, azalatt végig ezzel foglalatoskodtak. Nem zavart, ne értsetek félre, csak elgondolkodtatott.

Azért ekkora divat a szelfi, mert mi, emberek önzőek vagyunk, és csakis kizárólag a saját szemüvegünkön keresztül vagyunk képesek szemlélni a világot, vagy ez csak divathóbort, és kár mögé látni ezt-azt? Káros, kóros-e a szüntelen szelfimánia? Miért csak attól fontos valami, mert én is rajta vagyok a képen? Miért kell mindenáron rajta lenni?

Idén nyáron elég sok instagram profilt nézegettem, nem ismertem közelről eddig ezt a felületet, és kíváncsi voltam, mit tud, mire használható. Ritkán lát az ember ennyi önarcképet nap nap után, az biztos. Egy csomóan lefotózzák magukat a munkahelyi liftben. Minden. Egyes. Nap. Kedvenceim a lábfejek voltak. Lábfej a tengerparton, a hullámok persze nyaldossák – ez alapszabály lehet, mert elég sok ilyet láttam. Lábfej a filternek köszönhetően harsogóan zöld fűben. Lábfej az örökpanorámás balatoni nyaraló erkélyére téve. Lábfej az új körömlakk kedvéért.

Ezek az emberek (nemcsak a lábfejük!) folyamatosan főszereplők a saját valóságshowjukban. Félő, hogy menetközben lemaradnak a valóságról, és csak a show marad. Annak meg mennie kell, de ha nincs tartalom, csak a jól sminkelt, beállított pofika – rengeteg hogyan szelfizz helyesen kezdetű cikk kering a neten, nyilván senki sem akar tokás és holdvilágképű lenni a világhálón – akkor nem marad más, csak az üresség. Egy illúzió, ami egészen a következő szelfiig tart. A kettő között meg nincs más, csak a nárcizmus és a megfelelni vágyás.

Jó volt Etyeken lenni. Egyszerűen és sallangmentesen volt jó. Mi is készítettünk fotókat, egymásról és magunkról is, zseniális, hogy ma már bárhol, bármikor eltehetsz emlékbe egy jó pillanatot. Nem fényképeztünk azonban folyamatosan, magunkat meg pláne nem, elég volt az a néhány… Voltak bájos, megindító vagy éppen vicces percek. Táncra perdült egy idős pár, gyönyörűek voltak és méltóságteljesek. A sétánytól egy méterre, két fa között egy függőágyban szunyókált egy pasi. A kajla kölyökuszkár a dombon. Az apjába csimpaszkodó baba a főzőverseny eredményhirdetésén. A szőlőtőkéket óaranyra színező nap. Láttuk őket, átéltük, beszívtuk, beépítettük, hogy aztán később ebből építkezzünk.

Ha behunyom a szemem, látom az egészet, érzem az illatokat, ott van a nyelvem hegyén a fehérbor íze, amit ott kóstoltam. Jelen voltunk, nemcsak kitakartuk a fejünkkel az Etyeki Őszi Pikniket.