Elképesztő potenciál rejlik a háromdimenziós szövettenyésztésben, ezt mutatja az a kísérlet is, amelynek köszönhetően deréktól lebénult patkányok visszanyerték érzékelésüket és újra önállóan jártak. Az implantált egyedek gerincvelőjében a sérülés bizonyos fokú zsugorodását is kimutatták.

A gerincvelő sérülése gyakran vezet végtag bénuláshoz. Még beteljesületlen kihívás egy teljes gerincvelői szakadást követően lényeges gyógyulást elérni, de ez a kísérlet is, amelyben a nem differenciált sejtek képesek voltak számos differenciált típusú sejtté alakulni, a gerincvelői sérülések kezelésének megoldását jelenthetik.

A Dr. Shulamit Levenberg, (a Technion-Israel Technológiai Intézet) által vezetett kísérletsorozatban a száj nyálkahártyájáról vett emberi őssejteket ültettek olyan patkányokba, amelyek teljes gerincvelői szakadást szenvedtek.

A munka során nem pusztán beültették ezeket a sejteket egymástól különböző távolságra a gerincvelőbe. A kutatócsoport egy háromdimenziós állványt is épített, amely megfelelő környezetet biztosított a sejteknek a kapcsolódásra, növekedésre és differenciálódásra. A háromdimenziós szövettenyésztést emberi thrombinnal és fibrinogénnel (a véralvadás fontos fehérjéi) gazdagították, hogy ezek stabilizálják és támogassák a patkányok gerincvelőjében lévő neuronokat.

Három héttel a beültetés után a bénult patkányok 42 százaléka kifejezett fejlődést mutatott saját súlyuk megtartásában a hátsó lábaikon és a sétálásban.

A kontroll álatok ezzel szemben semmilyen fejlődést nem produkáltak. Továbbá a gerincvelői sérülés a kezelt egyedeknél zsugorodott, ami a gyógyulás egyik jele lehet.

Miközben az eredmények kecsegtetőek, az alkalmazott kezelés nem minden implantált állatnál működik. A további kutatások fontos területe lesz meghatározni, hogy az őssejt-beültetés egyes esetekben miért működik, míg máskor nem. Ahogy a kutatócsoport megjegyzi: további kísérletek szükségesen ahhoz, hogy fény derüljön arra, hogy a megfigyelt gyógyulás mögött milyen pontos mechanizmusok húzódnak.

Habár ez a kísérletsorozat nem oldja meg az emberi gerincvelő kezelésének kihívásait, de mindenképpen a megoldás irányába mutat. Még sok a dolgunk az emberi alkalmazás előtt, de ez a kutatás reményt ad nekünk – nyilatkozta Dr. Levenberg.

Forrás:

Frontiers

macassy

Előre szeretném leszögezni, tisztában vagyok vele, hogy magunknak csináltuk a bajt. Néhány hónappal ezelőtt még nyugodtan éldegéltünk a kertkapcsolatos lakásunkban, azon töprengtünk, hogy festessünk-e nyáron, vagy inkább szórjunk el jó sok pénzt fagyira meg strandbelépőkre töltődjünk fel utazással. Néha persze elmerengtünk azon, hogy jó lenne egy nagyobb kert, egy garázs, és bár nincs semmi bajunk a szomszédokkal, azért nem mindig örültünk annak, hogy csak egy fal választ el minket egymástól…

Elkezdtünk hirdetéseket nézni, aztán személyesen is megtekintettünk néhány ingatlant – de igazán nem köteleztük el magunkat amellett, hogy eladjunk, vegyünk. Aztán megláttuk a HÁZAT.  És innentől nem volt megállás. Ingatlanos nélkül, mindössze tíz nap alatt eladtuk a lakásunkat, szeptemberben elköltöztünk egy rokonunk otthonába, és megkezdtünk egy újabb közös kalandot, a házfelújítást.  Ez eddig a legstresszesebb, legköltségesebb, legidegőrlőbb közös vállalásunk a férjemmel, és bár megfogadtuk, hogy mi nem leszünk olyan pár, akik meggyűlölik egymást, mire minden összeáll a kecóban, azért vannak erős (és hangos) mondataink.

Szóval, kedves Olvasó, ha hasonló cipőben jársz, akkor a következőket tudom tanácsolni:

1. Osszátok fel a szerepeket. A munkásokkal való hatékony kommunikáció lényege, hogy legyen egy jó és egy rossz zsaru a csapatban.
2. Mert csapat vagytok. Akkor is, ha kiver a víz a csempétől, amit életed párja kinézett. Akkor is, ha nincs térlátásod, pedig fontos lenne, hogy felfogd, meddig tart az üvegtégla sor a fürdőben. Akkor is, ha a sötétben beleléptek a friss padloponba.
3. Mindenre van megoldás, mert kerestek rá egyet. Valahol van egy csempe, ami mindkettőtöknek tetszik, és az árba is belefér.  Ki tudok rakni egy sor üvegtéglát a megfelelő helyre, és máris fény gyúl az agyamba. Padlopon? Hát azon meg röhögj egyet. És vegyél egy zseblámpát. Nem nagy fáradság, mivel szinte hazajársz a barkácsáruházakba.
4. A nevetés gyógyít és kitűnő habarcs… a kapcsolatotokban.
5. Ha épp nincs látványos haladás, akkor örülj az apróságoknak! Nekem például sokat bővült a szókincsem. Padlopon (bocsi, de ez az egyik kedvencem). Strang. Osztó-gyűjtő.
6. Kinevet az eladó, mert hülyeséget kérdezel? Nagy dolog, ha egy idegennek, akit csak most ismertünk meg, fel tudjuk dobni a napját. Dicsérd meg magad.
7. Messziről kerüld el azokat, akik hasznos tanácsokkal látnak el UTÓLAG. Ha nem sikerül kiiktatnod őket, vezess róluk listát, hogy hasonlóan motiváló és együttérző lehess, mikor ők veretik szét egy kisebb vagyonért az otthonukat.

Hát így állunk most. Tapéta leszedve, fürdő, WC félig-meddig már leburkolva. Az előtérben még ott virít a padlopon. A türelmünk fogytán, de kitartunk. Más választásunk nincs, a mesterek tudják, hogy bármit is tesznek, nem kötünk útilaput a talpukra, mivel nincs elég munkás az országban. Aki pedig épp ráér, az nagyon gyanús, de ez már egy másik bejegyzés témája lesz, addig is leírom újra, hogy padlopon. :)

Az Operett-botrány kapcsán elképedve olvastam egy kommentet. Írója azt taglalta, hogy ki az a kis senki, aki a világ másik feléről vádol meg egy itthon elismert embert. Sárosdi Lilla is kapott ilyen kommentet, mégis ki ez a nő, egy kis senki, most hallottam róla először, biztos csak így akar feltűnni, és hírnevet szerezni magának. Miközben a vád, ami mindkét esetben saját, személyes élményen alapul: a Nagyember elfogadhatatlanul bánt a rá ruházott hatalommal.

Erre reakció a kis senki.

Tekintsünk egy pillanatra a hős születésének lélektanára. Ki a hős? Rossz hírem van a kommentelőknek, a hős bizony a „kis senki”.  Ahhoz, hogy hős legyél, a tömegből kiválva hirtelen különböznöd kell a többiektől, mert a hősiesség alapvető pszichológiája, hogy elkövetője mindig a csoporttal kerül szembe. A hősök átlagos emberek elképesztő cselekedetekkel. A hősiesség kulcsa két dolog.

Cselekedned kell, amikor mások passzívak, és társadalomközpontúnak kell lenned az én-központúságot feladva. Ezt a megállapítást Philip Zimbardo amerikai pszichológus tette, aki azt is hozzáfűzte, hogy könnyű hőssé válni, ha elfogadjuk ezt a kihívást. És figyelmeztet, lehet, hogy csak egyszer adódik ilyen lehetőségünk az életben, vigyázzunk, hogy ne szalasszuk el.

Hősnek lenni veszélyes. Hiszen egyéni, szokatlan utat választunk. Kilépünk a tömegből, a közegből, ahol előtte biztonságban megbújtunk.

Habár a biztonság relatív, hiszen egy rossz szituáció semmiképpen sem biztonságot ad, inkább a lapulás illuzórikus mentsvárát. Aki lapul, reménykedhet abban, hogy ha a fenekére is vernek, legalább fizetést kap.

Felmerül a kérdés, hogyan történhettek meg az Operettszínházban (vagy bárhol máshol) hosszú évekig a visszaélések? És gyorsan szögezzük le, mindez egész társadalmunkat átszövi, az Operett (szerencsétlenül) pusztán fémjelzője egy általános közösségi jelenségnek.

Így most lépjünk ki a színfalak mögül, és nézzünk rá társadalmunkra, ahol mindennapos a hatalommal való visszaélés. Zimbardo azt fejtegeti egy előadásában, hogy nem csak a cselekvő egyént kell vizsgálni, hanem azokat a szituációs erőket is, amik egy cselekvés hátterében állnak. Az emberek színészek egy színpadon, de tudnunk kell, hogy mi a szereposztás, milyen a kosztüm és ki a rendező. Egyszóval, mi van az ember körül.

A visszaélés a hatalomról szól. A hatalom gonosz felhasználásáról. A Nagyember megteheti, mert soha senki nem mondta neki, hogy NE.

A hatalom a rendszerben van! A rendszer hozza létre a szituációt, amiben az egyének cselekednek. Ez a törvényi, politikai, gazdasági, kulturális háttér – vagyis amiben élünk itt és Amerikában, bárhol és mindenhol kialakul. „Ha meg akarod változtatni az egyént, változtasd meg a szituációt. Ha meg akarod változtatni a szituációt, tudnod kell, hogy hol a hatalom a rendszerben” – mondja Zimbardo.

Ha valaki egzisztenciális félelmében tűr, hallgat, és félrenéz, vajon nem áldozat? Egy rendszer áldozata? Lehet relativizálni, hogy ki szenved jobban? Hát ezért lesznek a kisemberek hősökké, amikor valamilyen csoda folytán kitörnek a tömegből.

És ne felejtsük, mindenki átváltozhat gonosszá, ha a körülmények úgy hozzák. Hogy is volt az áramütéses kísérletben? "Tanárokat" jelöltek ki, egyébként teljesen átlagos embereket, akiknek elmagyarázták, hogy egy módszer szerint a helyes válaszért jutalmat adhatnak diákjaiknak, a helytelenért pedig áramütést. Először csak kicsit, aztán egyre nagyobbat. És amikor az áramütés mértéke már a veszélyes zónában mozgott, akkor a "tanárok" idegeskedni kezdtek. Erre a fehérköpenyes szakember-kísérletvezető kimondta a varázsigét: ne nyugtalankodjon, vállalom a felelősséget. Ezután az alanyok hajlandóak voltak akár életveszélyes áramütést is kiosztani büntetésül (legalábbis a műszer kijelzőjére ez volt írva, természetesen a kísérletben nem veszélyeztettek emberéletet). Tanulság: az emberek 90 százaléka vakon engedelmes lesz a felelősség súlya nélkül a többség felé, a senki felé.

Kérdés, hogy a #metoo után változott-e az utóbbi napokban bármi itthon? Könnyebb hősnek lenni? Nem! Ugyanolyan nehéz most is elsőnek lenni, és mindig is az lesz! Nagy a kockázat, mondhatnánk: minden vagy semmi. Viszont a hős nem gondolkozik a lehetséges végkimeneteleken, cselekszik, mert itt az idő. Lefogadom, hogy Petőfi sem mérlegelt, csak elkezdett valamit, és sodorták az események, és ha egy kisgyereket elrántasz a robogó autó elől, te sem végezel előtte kockázatelemzést.

Nem voltak hősök jó darabig minálunk. Csalhatunk, engedhetjük az erőszakoskodást, vagy ... Mindannyian kisemberek vagyunk, akiknek egyszer talán lehetőségük lesz hőssé válni, ha van hozzá merszünk.

macassy

A jó halál kegyelme. Gyerekkoromban nem tudtam mit kezdeni ezzel a kifejezéssel, ahányszor csak meghallottam a templomban, értetlenkedtem egy sort magamban. Meghalni szar rossz lehet, gondoltam, elvégre mi lehet abban a jó, hogy eltűnünk ebből a világból, ráadásul úgy, hogy itt hagyunk mindent, ami fontos és értékes, marad a távolság, mint üveggolyó. Elmúlni szomorú és rémisztő, gondolja minden gyerek, ezért nehéz kivárni a bújócskában is, míg megtalálnak. Aki elmegy, meghal, hiányzik, űrt hagy maga után. Összeszorul a szív, mikor meglátod az első ősz szálakat szüleid haján.

A halálhoz való viszony érdekesen változik az évek során. Ahogy közeledik, úgy válik egyre kevésbé ijesztővé, annak dacára, hogy felnőttként már nem övezi akkora titok.

Látod, hogy tényleg lehet szép is: érezni kezdesz valamit a kegyelemből, mikor egy szerettednek megadatik, hogy békésen elszenderedve térjen át a másvilágra. Látod, hogy lehet váratlan is, baleset, szívroham, katasztrófa, sajnos mindig vannak, akik eltűnnek hirtelen, akár az erdőben a vadnyom. Látod, hogy megelőzheti hosszú szenvedés is, ahol elkeseredett küzdelem folyik minden lélegzetért és azért, hogy sikerüljön értelmet adni a fizikai fájdalomnak.

Mivel időnként szembesülsz az elkerülhetetlen véggel, egy kicsit meg is szokod a gondolatot. Persze nem azt, hogy Te magad is meghalsz egyszer, de a gesztusok, formaságok segítenek abban, hogy ne zuhanj szét a gyásztól. Idővel megtanulsz finoman részvétet nyilvánítani, együttérzőn kezet fogni, tudod, mit illik felvenni egy temetésen, és nem röhögsz túl hangosan egy halotti toron.

forrás

Aztán jönnek a hétköznapok. Nélküle. Fogódzók nélkül. Teljesítened kell, ahogy eddig, harmonikusnak tűnni, ahogy eddig, nem kibukni, nem irigykedni mások boldogságára, nem bezárkózni. Elvégre erős vagy, annak kell lenned, mert ma ez alap. De nem tudsz az lenni, mert ahányszor hazamész az üres lakásba, vagy rájössz, hogy nincs kire rácsörögni, hogy üljünk össze egy kávéra, nincs cinkos egymásra nézés, mindig ott van a szócska: eddig.

Nem tudunk gyászolni, és nem hagyunk gyászolni. Érdemes felidézni vagy épp megtanulni, mit tettek a régiek, hogyan hagytak időt és teret az elengedés folyamatának. Isten adta, Isten elvette, gondolták, és határt szabtak időben a gyászmunkának: csecsemőt, kisgyermeket hat hétig gyászoltak, a nagyobbakat hat hónapig, felnőttet pedig egy évig.

A gyászidő alatt tilos volt a mulatság és a tánc, és öltözékükkel is egyértelműen jelezték: siratnak valakit – érdekes, hogy egyes vidékeken sokáig nem a fekete, hanem a fehér volt a gyász színe.

 Íratlan szabályok vonatkoztak a siratásra, a virrasztásra – megvolt a könnyek ideje. Nem tudtam sírni – hallottam egy baráttól, aki édesanyját vesztette el nemrég. Nem tudott vagy nem engedte meg magának?

Hazaköltözött – mondta egyszer egy ismerős pap egy elhunyt barátról, és ez a szó megtetszett, megnyugtatott. Aki hazaköltözik, otthonra lel. Ő ott, én itt, a két világ néha egymásba játszik, bár gyerekként megtanultam, a temetőben minden a holtaké, egy szép kavicsot vagy gesztenyét se lehet hazavinni, és időnként azt hiszem, enyém a múlt és övék a jelen. Érzem őket és emlékezem.

A zaklatás, kényszerítés, szeméremsértés témája végtelenül összetett. Mivel még nincs ebben társadalmi gyakorlatunk – hiszen eddig a közbeszédben a mostanában megismert kontextusban nem kapott helyet -, a kezdetén vagyunk egy tisztázó, útmutató, igazodást kiváltó, megelőző folyamatnak. Teljesen természetes, a végletek korszakát éljük a megítélésben. Sok időnek kell eltelnie, mire nemcsak a jog, hanem az utca embere is képes kezelni az eseteket. Addig pedig életek mennek majd tönkre. És ez nem túlzás.

Vannak egyértelmű esetek

A férfiak a #metoo után, ha eddig nem is gondolták volna, hogy valami nem okés – például obszcén vagy egyáltalán nem obszcén módon beszólogatni az utcán, kérdés nélkül megcsókolni valakit, ráfogni egy fenékre vagy egy mellre – most már biztosan tisztában vannak azzal, hogy ez így felejtős lesz. Végre!

Mit tartasz annak, és mit nem?

Amikor körülöttem élő férfiakkal beszélgettem a kérdésről, úgy fogalmaztak, nagyon nehéz ez a téma. A #metoo után erősen elgondolkoznak, hogy egy jófejségnek számító mondat, egy kedvesen férfiasnak szánt mozdulat, egy viccesnek induló gesztus mikor és kinél lényegül át. Hangsúlyozom, nem kirívó, egyértelmű esetekről beszélek, nem hatalmi visszaélésről, hanem a hétköznapokról, ahol a férfiak többsége szeretne úgy boldogulni, hogy közben senkit nem bánt meg!

Míg a megkérdezett férfiak sokszor tanácstalanok – és itt kiemelem, hogy egytől-egyig jó emberek, akik tisztelik és becsülik a körülöttük élő nőket -, addig az általam megkérdezett nők sarkos véleménnyel rendelkeznek. Egyéni szinten teljesen biztosak abban, hogy nekik mi nem fér bele, mi okoz rossz érzést, és milyen szituációkban mondanák azt, hogy elég. Volt, aki egyenesen úgy fogalmazott, hogy „ felnőtt embernek képesnek kell lenni kezelni a vágyait és az érzelmeit.” És ebben teljesen igaza is van! De akkor mégis, hol a hiba a képletben? Megmondom, az egymással való kommunikációban, az ösztönökben és a szociális beidegződésekben.

Megérteni, hogy aztán változtatni tudjunk

A probléma megoldása a megértéssel kezdődik. Persze előtte meg kell állapítanunk, hogy egyáltalán mi is a probléma, aztán azt, honnan ered. A következőkben néhány pontban összefoglalom, hogy a hétköznapokban milyen könnyű átcsúszni a határon.

Ha könnyen adod magad, kurva vagy!

Ha tetszik, ha nem, ez az évezredes vélekedés még mindig bennünk él. És bizony kialakította azt a sokszor komoly valóságként működő esetet, hogy a nőknek a nem sokszor igen, és a talán is… A nők szeretnek tetszeni, szeretik, ha elismerik a kinézetüket, jó érzés kelendőnek lenni a piacon, még akkor is, ha monogám párkapcsolatban boldogan élnek. Hány nő szégyelli bevallani a szexuális kapcsolatainak a számát csak azért, mert fél attól, hogy lekurváznák? Hányszor halljuk, hallottuk, hogy ki a jó feleség alapanyag? És a többi okosságot? Nehezen adjuk magunkat, mert így nő az értékünk - ezt már idejekorán belén oltják. Most felháborodtál? Meglehet, de ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor be kell ismernünk, gyakorta nehezen döntjük el, hogy mikor, meddig és hogyan megyünk bele dolgokba, mert szociálisan belénk van oltva a szűz kontra örömlány kombó.

Két véglet. És persze mindez függ attól is, hogy ki a másik szereplő, hogyan keltünk fel reggel, van-e front vagy nincs, és még ezer dologtól. A férfi meg győzzön kiigazodni. Biztos vagyok abban, hogy hímneműként nagyon nehéz eldönteni, hol az egészséges határozottság és a szerencsétlenkedés között a határ. És ezzel NEM felmenteni akarok egy tettet, pusztán magyarázatot találni rá a megoldás érdekében.

Ha valami nem tetszik, akkor nem megyek bele!

Vannak nők, akik koruknál, érettségüknél, neveltetésüknél és szerencséjüknél fogva képesek erre. Ők azok, akik értetlenkednek, hogy kevésbé szerencsés, mondhatni gyengébb társaik hogyan is keveredhetnek bele kusza, kényelmetlen szituációkba, hovatovább szeméremsértésbe, zaklatásba. Hiszen csak annyit kéne mondani, hogy elég, és elmenni, érvelnek.

Bárcsak minden ennyire egyszerű lenne… Vannak, akik nem képesek erre. És néha mindenki bizonytalan, amikor egy ideig csak megyünk, aztán már megállnánk, és rohannánk vissza. Kérdés, hogy ezt hogyan tudjuk kommunikálni, és a partner képes-e meghallani.

Életkori sajátosságok

Először is leszögezem, általánosítok. Másként erről nem lehet írni. Szóval tiniként az emberben tombolnak a hormonok, a fiúk idétlenkednek, és a lányok is. Normális viselkedésről beszélek, amikor nem bukkan fel erőszak, kényszerítés. Nem extremitásról, hanem a mindennapokról. Tehát éppen kezdik próbálgatni a férfi és a női szerepet, keresik a végleteket, határokat. A lányok vihognak, ha megfogdossák őket, a fiúk pedig sportot űznek abból, hogy fogdossanak. Beszéltem olyan férfival, aki úgy élte át a tini korát, hogy a macsók a szép lányokat fogdosták a suliban, és voltak, akiket senki... És akiket senki, azokat bizony kellően el is keserítette a helyzet. Voltak olyan „szerencsétlen” fiúk, akik nem mertek fogdosni, nyomulni, amiért baleknak érezték magukat, és a lányok is annak nézték őket. A menő csávók és a menő lányok kasztjában tobzódtak a hormonok a felszínre törve. Ugyanígy a nélkülözötteknél is, csak náluk a mélyben, fogdosás nélkül. Manapság már hallani arról, hogy iskolai botrányok törnek ki az ilyen viselkedés miatt, de sok tininél belefér a fogdosás, évődésként tekintenek rá. 2017-es divat, (több, tinik által látogatott szórakozóhelyen is előfordul), hogy fiúk random lányokat csókolnak meg teljesen váratlanul a tömegben. Ezt a lányom mesélte.

Nos, van egy rossz hírem: vannak olyan lányok, akik tragédiakánt élik meg, ha nem kapja le őket valaki a buliban, van olyan lány, aki utána azon sír este, hogy megcsókolták, és ő visszacsókolt (ld. mekkora kurva vagyok), és vannak olyan lányok, akik tragédiaként élik meg, hogy megcsókolták őket. A fiúk, akik ezzel szórakoznak, kalandként, poénként, férfias dologként tekintenek csókjaikra.

Persze ahogy alakul a személyiség, üdvös, ha a férfi átvált a mindenkit-mindenhol életérzésből az önazonosságból fakadó monogámia felé, és nem akar minden útjába akadó nőt így vagy úgy megfogdosni, urambocsá lefektetni. De ez a nyugalom keveseknek adatik meg.

Mások vagyunk

Egy tett megítélése elsőként a szereplők szubjektív véleményén keresztül történik. Ha a szituációban egyik félnek rossz érzése támad; kilépne, de nem tud; kényszerítésnek éli meg, ami történt; megalázottságot érez, akkor ott megtörtént a baj. Egyéni ízlés, hogy kinek mi fér bele. Ezért kell kommunikálni, mielőtt cselekszünk. És itt most nem megyek bele kilométeres értekezésbe arról, hogy „a szó veszélyes fegyver”, meg hogy „mégis másképp érted, mint ahogyan én”. És itt érünk el a következő kényes kérdésig: mit várunk el nőként a férfitól? Manapság, amikor a férfi és női szerepek átértékelése, újrakeresése zajlik, mindkét nemnek határozottan nehéz a helyzete. A férfiszerep kezdeményező aspektusa a női elfogadással és megadással? Hmmm?

Iskolázottság, neveltetés, szociális közeg

Kitől mit várhatunk el? Érdekes probléma. Sokan magukból indulnak ki, és ezen túl nem képesek látni. Hangsúlyozom, nem egy visszaélést akarok legitimálni, csupán rámutatok, hogy a #metoo probléma megoldásához közös kommunikációs platformot kell találni a felek között, hogy az infó célba is érjen. Egy egyetemet végzett, jó szociális és gazdasági közegben élő, kultúrát fogyasztó budapesti nő nehezen tudja megértetni az utcán a de teleraknám a bukszádat mondattal utána szóló közmunkással, hogy ezt sürgősen fejezze be.

Elképzelem, ahogy Harvey Weinstein évtizedeken át meg volt győződve arról, hogy akkora hatalmas művész, akinek hozzátartozik az imidzséhez, hogy minden nőnek ajánlatot tesz durván direkt módon. Elképzelem, ahogy egy nő az egyik férfitól kikér magának egy bizonyos gesztust, míg egy másiktól szívesen fogadja. Elképzelem, ahogy egy érzelmi intelligencia híján lévő főnök értetlenkedik afelett, hogy a fenékre pacsival a munkahelyen mi a gond. Elképzelem, ahogy egy nőnek otthon az a kedvenc szerepjátéka, hogy titkárnő, és a pasija a főnök. Eszembe jut, hogy Japánban a megerőszakolós pornó mekkora kedvenc, vagy, hogy Pataki Ági férje azzal poénkodott, hogy erőből szedte fel anno a feleségét. És elképzelem, ahogy férfiak tömegei ülnek mostanában kikerekedett szemekkel, hogy ezután hogyan viszonyuljanak a nőkhöz, mert még véletlenül sem akarnak belecsúszni semmilyen kellemetlenségbe. Sztereotípiák tömege? Igen! Mert a kérdés itt mozog, a felszínes általánosítás talaján. Ezen kell változtatni.

Zsák a foltját

A problémát azért is nehéz megoldani, mert ahogy nagyapám mondta, egy székesfővárosban mindenre van vevő. És addig, amíg léteznek olyan emberek, akiknek belefér, hogy szereposztó díványon kapjanak lehetőséget, addig léteznek majd ilyen díványok. Addig, amíg valami utópisztikus megvilágosodás folytán először nem az EMBERT látjuk a másikban, hanem a saját érdekeinket, lehetőségeinket, egy eszközt, addig megoldhatatlan a probléma. Ja, és fontos az is, hogy „vétkesek közt cinkos aki néma”. Csak ne a rossz emberrel próbálkozz, akkor nem lesz baj – tanácsolhatnám szarkasztikusan a tanácstalanoknak. De vajon megváltható a világ? Ha nem, legalább próbáljunk javítani rajta.

A lányom a minap – 17 éves – sírva (!) jött haza az iskolából. Kiderült, hogy azért, mert a matematika tanárnője tíz percen át alázta őt a csoportja előtt.

Ismerek jó tanárokat, írtam is egy zseniálisról. Ez az írás nem nekik szól. Hanem a rossz tanároknak. És a rossz rendszernek.

A lányom nem jó matekból. Sőt, kifejezetten nehezen megy neki. Szülőként elfogadom, mivel én is így voltam ezzel anno. Ha egyest kap, rendben. Előfordul. De a megszégyenítést elutasítom.

Senkinek nincs joga egy másik emberi lényt méltóságában megsérteni. Ha felette áll, akkor mégúgyse. Etikailag is megkérdőjelezhető a tanár ilyen viselkedése. Úgy hívják, hatalommal való visszaélés.

Mondtam a lányomnak, hogy bemegyek az iskolába, de könyörgött, hogy ne tegyem, mert ezzel csak ő járna rosszul. Hozzáteszem, nem vagyok az a fajta, aki bemegy kiosztani a tanárokat az iskolába, mert a szegény kislányomat bántják, és anyuci majd rendet vág. De most szeretném megismerni testközelből az illetőt, aki ekkora antitalentumként tanárnak nevezi magát, próbálnám megérteni, hogy tényleg ennyire tahó, vagy csak szimplán megfáradt, esetleg nem ért a munkájához. Vajon tudja ez az ember, hogy mekkora hatása van? Meggyőződésem, hogy az élményalapú tanulás, az inspiráció és a jó hangulat visz előre oktatót és diákot. Nem pedig ezeknek az ellenkezője.

Hatékony számonkérés, amikor arra vagy kíváncsi, amit a másik tud

Feleltetés. (Ezen a ponton nem megyek bele a számonkérési rendszerbe, az külön mise.) A lányomnak ez már önmagában is stresszes helyzet, hiszen olyan dologban kellene megfelelnie, amiben gyenge, plusz 13 másik ember előtt kell ezt megtennie. Arról nem is beszélek, hogy introvertált, utál felelni. De rendben van. Vallom, hogy az életben akadnak ilyen szituációk, és bizony tapasztalatot kell gyűjteni ezek kezelésében. Teher alatt nő a pálma, gyerünk, édes lányom. Az viszont már nincs benne a pakliban egy iskolai szituációban – bármennyire is az életre (???) készítjük fel a gyerekeket -, ahogy ezt a terhelt helyzetet a tanárnő kezelte. A na mi lesz már, mit bámulsz, csináljad már ösztökélés vajon hány embert sarkallna jobb teljesítményre? De ő itt nem állt meg, tovább ment. Miután a lányom teljesen leblokkolt, kezdődött az igazi buli. Mondhatta volna, hogy gyere legközelebb, most nem adok egyest. Azt is mondhatta volna, hogy egyest adok, drága gyermekem, de javíthatsz, netán olyasmit, hogy ez gyenge, ülj le – de nem, nem így intézte el, hanem tíz percen keresztül a csoport felé fordulva elemezte, hogy a lányom mennyire buta, nem is érti, hogy miért nem bukott meg, hogyan léphetett egy évfolyammal feljebb, és érthetetlen, hogy mit keres ebben az iskolában. 10, azaz tíz percen keresztül. Az egész csoport előtt.

Az ilyen tanár hagyja ott a katedrát.

Milyen életre készítjük fel a gyerekeket?

Sokat beszélgetek a lányommal, az iskoláról is. Kéttannyelvű gimnáziumba jár, nincs könnyű dolga. Ez rendben is van. De az, hogy mennyire nincs könnyű dolga, már érdekes kérdés. Hetente több dolgozat, esszé, mindenféle beadandók, előadások, és rengeteg házi feladat. Rendszerint fáradt és stresszes, gyakran mereng azon, hogy miért kell olyanokat tanulnia és olyan mélységben, amiről már most biztosan tudja, hogy nem fogja használni, nem érdekli. Mivel lát külföldi példákat, még élesebben kirajzolódik számára a hazai iskolai rendszer minden hátránya és hiányossága. Tini, lázadó, markáns véleménnyel, és naponta mondogatja nekem, hogy külföldön akar tanulni. Aztán érettségi után elköltözik innen, mert utálja az országot. Hmmm. Itt tartunk.

A lányom ott sírt a kanapén, miközben azt próbáltam elmondatni vele, hogy mégis mi annyira rossz. Mivel a tinik hajlamosak arra, hogy fekete-fehérben lássanak mindent, sarkítanak és túloznak, szerettem volna a beszélgetésünkkel rávilágítani, hogy annál talán jobb a helyzet, mint ahogy gondolja. Végighallgattam, és rájöttem, ez az egész még annál is rosszabb, mint ahogy megéli.

- Persze, vannak jó tanárok, akik próbálkoznak, de a többség nem ilyen. Mindenki elvárja, hogy a tantárgyából a maximumot nyújtsuk. Nem érdekli őket, hogy te ebben rossz vagy jó vagy, kell-e ez később neked vagy sem. Baromi sok a tananyag, baromi felesleges, minden héten dolgozatok. Nem tudsz azzal foglalkozni, ami igazán érdekel, mert ott vannak azok a dolgok, amikben nem vagy jó, és állandóan azokra kell koncentrálnod, hogy ne legyél belőlük nagyon rossz. Szóval megcsinálom, amit muszáj, és akkor megyek oda, ami érdekel, de akkor már frusztrált vagyok és ideges. Abból áll az életem, hogy azt csinálom, amit akkora ívben elkerülnék, hogy arra nincs szó. Egy pillantást sem vetnék rá, ha nem lenne kötelező.

Inspiráció, ami igazán nagyot üt

És akkor jönnek azzal, hogy semmi sem kötelező, és mehetsz dolgozni a mekibe 16 évesen. És persze, elmehetek a mekibe, vagy sírhatok itthon, hogy ez mennyire nehéz. De tényleg ez a két alternatíva létezik?

- Itt szívok most is a fizikával, ahelyett, hogy többet foglalkoztam volna a Hamlettel. Ami érdekelt, jobban profitálhattam volna belőle, fejlesztette volna a logikámat. Mert ez is fejleszti, csak másképp. Itt ülök, és bőgök, hogy mennyire megszégyenített a matektanár, ahelyett, hogy olyan mennyiségű, minőségű feladatot ad, amiből megértem az anyagot, és meg is taníthatná, amit utána számon kér. Mert keddre felad 11 feladatot, amikből az egyiknek van a-i része. És oké, hogy van rá egy heted, meg papíron megcsinálsz minden nap kettőt, de ez van az összes tantárggyal, és ez irreálisan sok feladat úgy, hogy napi nyolc óránk van! És ezzel mennek a napjaim, pedig 16 éves vagyok, anya!

- És mit látsz megoldásnak?

- Mennék külföldre, de azt persze nem lehet. Vagy az oktatási rendszerünk gyökeres átváltoztatását, de érted, az is évek… És nekem abból már semmi jó nem lesz.

- De mit jelent neked a gyökeres változás?

- Hát mondjuk, példát lehet venni olyan külföldi rendszerektől, ahol egy bizonyos idő, mondjuk a gimi 2. osztályától te választhatod a tantárgyaidat. A németeknél hosszabb a tanév, de több a szünetük, amik hosszabbak, és kevesebb órájuk van naponta. A finnek házit se adnak. De érted, bármi, csak ne az, hogy 11 tantárgyat maxra kelljen tudni. Mert érted, választhatsz, hogy a 38 órád mellé még melyik két faktot szeretnéd felvenni. Amit persze keddre raknak, a legnehezebb nap, és képtelen vagyok már ott maradni. Mindenki azt mondja, hogy alapműveltség így meg úgy. Oké, alapműveltségi szinten tanítsák meg az első évben, amit kell. De aztán hadd válasszunk!

- És szerinted te el tudod dönteni, hogy később mire lesz szükséged?

- Szerinted én nem tudom biztosan, hogy fizikával, kémiával vagy énekkel nem fogok foglalkozni? Három tantárgy, huss, kilőve, az máris 7 órát jelent hetente. Németországban tantárgycsoportok vannak, közülük lehet választani. Például.

- De neked a törivel is bajod van. Mi?

- A tanár. Igazából már annyira elfelejtettem, hogy milyen egy jó töri óra! Most csak arra tudok gondolni, hogy túléljem.

- Mit szeretnél?

- Felégetném az iskolát. Na jó, nem. De kimennék külföldre tanulni. És ne mondd, hogy ennél van rosszabb, meg hogy az etiópok éheznek. Mert nekem attól nem jobb.

Ez a' élet, Babolcsai néni?

Szóval ott tartunk, hogy a gyerek utálja a tanulást, utál iskolába járni, és általánosságban utálja a rendszert is. Mivel erős háttere van, támogatjuk és segítjük, nem az iskola mellé jár, szerencsére. De hány olyan gyerek kallódik el, akire kevesebb figyelem jut?! Hány gyerek válik tizenévesen elnyűtt emberré, csak azért, mert még mindig nem sikerült kikeverednünk egy alapvetően rossz kerékvágásból? Mikor tanuljuk meg végre, hogy az az információ rögzül eredményesen, amit jó érzéssel szereztünk? Mikor változtatunk már a hozzáállásunkon? Mikor vetkőzzük le az évszázados beidegződéseket? Mikor lesz Magyarországon a pedagógusoknak igazi életpálya modelljük? Mikor értjük meg, hogy az oktatás egy ország legnagyobb kincsei között van? Ismered a mondást? Ha a gödör fenekére érsz, egy dolgot tehetsz, abbahagyod az ásást. Vajon mi még nem értünk le a fenekére? 

Egy éve mozgolódott bennem, hogy szakítanom kell a médiamunkás léttel. Dolgoztam TV-ben, online és nyomtatott orgánumoknak, belekóstoltam a háttérmunkába is minden szinten. Telt-múlt az idő, mint a népmesében, és egyre erőteljesebb lett az érzés.

Ha úgy döntesz, hogy karriert váltasz, akkor kell ugye egy másik karrier. Ez teljesen logikus. Na de az, hogy mi legyen a másik… Ez az a fogas kérdés, aminél szerintem legtöbb nagyreményű váltótársam elvérzik, és marad a fenekén.

Képzeljük el a következőt: Autóbaleset történik. A sofőr kirepült a szélvédőn, összetörten fekszik az útszélen, nyaki ütőeréből sugárban fröcsög a vér, lábai Z-alakban formálódnak, furcsán merednek egymásra a szemei, egyszóval cudarul van. Odacsődül a tömeg, egy bátor ember azonnal odaugrik, és nyomókötést alkalmaz, a többiek meg borzadva bámulnak.

– Hívják a mentőket! – üvölt az elsősegélynyújtó, és próbálja életben tartani a szenvedőt. Egyszer csak mellé áll egy férfi. – Szeretnék segíteni. – Maga orvos? – kérdi a nyomókötést igazgatva hősünk, és reményteljesen állna arrébb. – Nem kérem, én egy egyszerű ember vagyok, nagy szívvel. – De nekem orvos kell! – ordítja a másik. – Nahát, mire ez a hang, nagyon szépen tudok énekelni is! – reagál sértődötten az önkéntes. – Kit érdekel ez most, nem látja, hogy a sérült haldoklik?! – üvölt elkeseredetten a bátor. – Már megint ordibál velem! Pedig én csak kedves akarok lenni. Mondtam már, hogy egészen jól tudok történetet mesélni? – csillan fel a jelentkező szeme. – Kit érdekel, hogy maga tud mesélni? Itt élet-halál forog kockán! – süvölt hősünk. - Ha nem tud valami olyat, amire itt szükség van, akkor takarodjon! – zárja le egészen egyértelműen a csevejt, és tovább hadakozik a halállal.

Tanulság: hiába tudsz szépen énekelni és mesélni, ha infúziót kellene bekötni meg a hetes tubust lenyomni. Ez a kereslet-kínálat elve. Ha te olyat adsz, ami a kutyának sem kell, akkor leléphetsz a színről.

Ilyen a karrierváltás. Meg kell keresned a piaci rést, a szükségletet. Nincs mese.

Az különösen jó dolog, ha új tevékenységedet szereted, sőt ez lenne a másik fontos szempont. Hiszen nem azért váltasz karriert, kockára téved mindenedet, hogy újabb utálatos munkát végezhess.

Állítólag három dolgot nem árt megkérdezned magadtól, mielőtt a főnöködre borítod az íróasztalát:

1. Miben vagyok jó?
2. Mit mondanak az emberek, miben vagyok jó?
3. Mi tart vissza?

Ha ezekre megvan a válaszod, akkor boríthatsz. Addig kicsit még egyed a magnéziumot és öblítsd macsakgyökér teával.

Fontos a támogató közeg, enélkül nem mertem volna rászánni magam erre a lépésre. Sokat beszélgettünk arról otthon, hogy mi végre élünk, és hogyan alakítsuk életünket, ha deresedik a halánték. Mertem szakítani az alkalmazotti léttel, mert a körülmények megengedik.

Itt jött el a pont, hogy felkeressek egy szakembert. (Merj segítséget kérni!) Ezért elmentem egy coach iskolába személyes konzultációra. Nagyon vártam a találkozást, egyfajta megvilágosodásként tekintettem látogatásomra.

A vezető hölgy kedvesen fogadott, betessékelt egy osztályterembe, leült velem szemben, majd várakozón rám függesztette tekintetét. – Mire kíváncsi? – tette fel a kérdést. – Önökre – válaszoltam őszintén és élénken. – Akkor kérdezzen – biztatott. – Nos, rengeteg képzés van a honlapjukon, ezekről szeretnék bővebb információt. Főleg a részletfizetési lehetőségeket szeretném ismerni (a pénz nagy úr), és hogy melyik képzés mire jogosít fel (éljen a célorientáltság). – Nos, ezek az információk mind fent vannak a honlapon. Azt hittem, tájékozódott, mielőtt ide jött – dorgált, és keresztbe tette a lábait. (Ezen a ponton az ellenszenv szikrái elkezdtek pislákolni bennem. A coach legfőbb feladata, hogy kérdésekkel segítsen rátalálni a valódi dilemmára. Azért egy több százezres képzést én más felhanggal ajánlanék.)

A hölgy ezek után elmondta a követelményeket, többek között egy motivációs esszéről is beszélt, amit a jelentkezéskor kell leadni. Ezzel igyekeznek kiszűrni azokat, akik nem odavalók. Mert csak valódi, elkötelezett, és igényes szakembereket képeznek. (Jájj.) Fontos a jelentkező motivációja is. (Még jobb.) Kiscsoportokban folyik a képzés. (Remek.)  Meséltem magamról, mi hozott oda, mire lenne szükségem. – Hmmm – fűzte hozzá a hallottakhoz, összefonta a karjait is és megvallotta, hogy a képzéseiken résztvevőknek mások a motivációik. Akik ide járnak, arról számolnak be, hogy a barátaik az ő vállukon sírják ki magukat (sic!), esetleg megcsömörlött HR-esek, akik tanácsadással szeretnék életüket egy értelmesebb útra terelni. - Egy coachnak elhivatottsága van. Egyértelműen látszik rajta, hogy ezt kell csinálnia – summázott. - Most akkor ez azt jelenti, hogy Ön szerint én nem ilyen vagyok? – kérdeztem leforrázva. – Ilyet nem mondtam, természetesen – próbált korrigálni. De hiába, akkor már bent voltunk a zsákutcában. – Mi nem üzleti alapon működünk, vagyis nem akarunk mindenáron hallgatókat szerezni. Csak azokkal foglalkozunk, akik erre hivatottak – dobott még egy lapáttal a köztük tornyosuló halomra. – Szóval kérdezzen, maga az újságíró, tud kérdezni, nem? – döfött felém. Ezen a ponton mélyen a szemébe néztem. Szótlanul teltek a másodpercek. Mi történik?! Ez a nő a második percben felvett egy igen megkérdőjelezhető szerepet magára, ellenszenvvel viseltetett irántam. Mindez még rendben is lenne. Ha nem ő lenne egy coach iskola vezetője, ha nem éppen képzésekről tájékoztatna, ha nem szakemberi minőségében ülne velem szemben. Van olyan, hogy valaki nem tetszik. De ezt így kimutatni egyszerűen dilettáns húzás. Az a határozott iram, amivel leiskolázott, ahogy igyekezett felülkerekedni, a cége antireklámja lehetne.

Még mindig szótlanul ültünk, eltelt vagy öt újabb másodperc egymás szembogarának mélyebb tanulmányozásával, aztán megköszöntem az idejét. Összezavarodva távoztam. No, nem magamban, a döntésemben, vagy a coachokban általánosságban inogtam meg. Annyi történt, hogy megértettem, nem itt kell keresgélnem. Ha másban nem is, de ebben megerősített.

Lineth

Egy éve mozgolódott bennem, hogy szakítanom kell a médiamunkás léttel. Dolgoztam TV-ben, online és nyomtatott orgánumoknak, belekóstoltam a háttérmunkába is minden szinten. Telt-múlt az idő, mint a népmesében, és egyre erőteljesebb lett az érzés.

Egyrészt az alkalmazotti lét mázsás súlya eszméletlenül nyomott már:  a hülye kérések (keress olyan embert estére, akinek levágták a lábát, és rájött, hogy tévedés volt); a felvállalhatatlan utasítások (akkor most ollózd össze az anyagot, adom hozzá a cikkeket); a megkérdőjelezhetetlennek beállított előírások (mi ezt így szoktuk); az érthetetlen elvárások (kreatív szövegíró – 8 órás állás, irodában), ami konkrétan szívszorító volt. Rosszul lettem tőle. Kiütéseim is lettek, allergiám, és kórosan kókadoztam a fáradtságtól. Nem voltam túl jó bőrben.

Másrészt azt éreztem, hogy az égvilágon semmit sem adok hozzá a dolgokhoz, legalább ne vegyek el belőlük. Bizony, a világ egy csöppet sem lett jobb hely attól, hogy én médiamunkás vagyok, sőt, voltak olyan idők, amikor szerintem rosszabb is lett. Legalábbis kicsiben, a mi kis mikrokozmoszunkban, amit Magyarországnak hívnak. Manapság a médiamunkás létben nem nagyon tudok olyat elképzelni, hogy bármit is jobbá teszel. Mondjuk kivétel a sport és a humor. Egyikhez se értek annyira. Na jó, a humorhoz igen, vicces vagyok, de azért nem annyira.

A közéletet hagyjuk, fertő az egész, a politika napláne, a kultúráról egy darabig azt hittem, hogy szabad terület (ne röhögj), aztán rájöttem a tévedésemre. A műsorok többsége koncepciótlan koppintás mindenhol, mélységnek, tartalomnak abszolút a híján vannak. A nézettségért folyó ádáz küzdelemben a minőséget elfelejtik, sőt mi több, szükségtelen hátráltató tényező. A pénz az egyetlen mozgatórugó. Nem jut most eszembe innovatív magyar sajtótermék, de lehet, hogy nem gondolkoztam rajta eleget.

Untam, hogy mindent átsző a politika, vagy az egyik, vagy a másik oldalról, tök mindegy, és mozdulni sem lehet nélküle. A politika unalmas nekem, mert semmit sem változik, csak a szereplők, de azok se olyan ütemben, mint kéne. Ráadásul agresszív is, nem egy élet –és egzisztenciabiztosítás ezen a területen dolgozni. Mindenki kapaszkodik, törtet, átgázol, hjaaa, nem írok le ezzel kapcsolatban több közhelyet.

De tény a tény, hogy ha szeretnék lábon kihordani még pár évtizedet, akkor a médiamunka nem jó célterület a pénzkeresésre. Hozzáteszem, arra se nagyon alkalmas, hogy élj, amúgy egyszerűen, kispolgárian és simán. Mert az életedet annyira behálózza a meló, hogy ki sem látsz belőle, és én ugye nem azért élek, hogy dolgozzam, hanem azért dolgoznék, hogy éljek. Újabb közhely, de rohadtul igaz.

Szóval döntöttem, vagyis az élet arra rugdosott, hogy váltsak. Amikor a legutóbbi munkahelyemen csak annyit kértem, hogy hadd legyek külsős, nem mentek bele. Itt kell megjegyeznem, hogy hazánkban teljesen unortodox ez a létforma, a főnök meg van arról győződve, hogy a munka csak akkor megy, ha az alkalmazott szem előtt van. Haha! Természetesen vannak olyan területek, ahol ez a jelenlét elengedhetetlen, én most arról beszélek, amikor más a helyzet. Arról, amikor a teljesítménynek egyenesen jót tesz a szabadság. Arról, amikor a lényeg, hogy a munka el legyen végezve. Például bárhol lehet írni, még irodában is. De azért tudok erre jobb helyeket. A kreativitásnak szabadság kell, hányszor mondjam még?

Arról nem is beszélve, hogy a munkamorálom abszolúte felhatalmaz arra, hogy külsős legyek, mert vagyok annyira fegyelmezett, hogy amit kell, megcsinálok. És ha nem, még mindig azt lehet mondani, hogy ki vagyok rúgva. Hát így meg én léptem ki. Mondhatom, nagyon jó deal volt.

Egyszer egy színész azt mondta nekem, hogy szabadúszónak lenni olyan, mintha fejest ugranál egy medencébe, és nem tudod, hogy van-e benne víz. Tényleg ilyen.

40 évesen azonban eljött a pillanat, amikor azt kellett mondanom, elég. Vagy most cselekszem, vagy azon fogok sírni a halálos ágyamon, hogy elkúrtam. Az életemet. Nem voltam bátor, nem próbáltam meg, nem engedett a saját félelmem, és így ki sem derült, hogy mi lett volna a döntésem következménye. Nos, ez az, amit nagy ívben el akarok kerülni. Inkább botladozom, hibázok és javítok, korrigálok és lépegetek, mintsem napjaim minden percében szégyelljem magam önmagam előtt a beszariságomért.

Következő alkalommal arról a rémálomról írok, amit egy coach iskolában tett látogatásomkor éltem át.

macassy

Aki részt vesz a lombikprogramban, bűnt követ el – hallottuk Veres András püspök szavait augusztus 20-án. Ez a katolikus egyház álláspontja. Kőkemény mondat, nagyon rideg, nagyon pontos, és nagyon fájdalmas az érintett párok számára. Aki rendszeresen követi ezt a blogot, az tudhatja rólam, hogy római katolikus vagyok, gyakorlom a vallást. Szóval katolikus-ellenes kirohanásra tőlem ne számítson senki, sem itt, sem más fórumon.

„Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat…”

Veres András püspök atya szavaival azért mégiscsak akadt egy kis gondom. Két dolog nem tetszik: a kontextus és a stílus. Nem tudom ugyanis megérteni, hogy az ominózus gondolatokat miért pont augusztus 20-án kellett megosztani a nyilvánossággal.

Az államalapítás ünnepe nem erről szól, ráadásul a lombikprogramról, a konkrét orvosi eljárásról a legtöbb embernek csak felületes ismeretei vannak, nem is csoda, hogy a közéletben kibontakozó vita az első perctől kezdve indulat- és érzelemvezérelt volt. Mit értek el ezek a mondatok? Segítettek-e a meddő, esetleg a lombikprogramot fontolgató, hívő pároknak? Kétlem. Jót tesz-e a helyzet a katolikus egyháznak? Kétlem.

„…hitemmel elmozdíthatom a hegyeket…”

A lombikprogramról lehet és kell is, hogy legyen véleménye az egyháznak. Egy ilyen horderejű témát, ilyen életbevágó kérdést azonban nem így kellene kommunikálni. A közvélemény tiszteletre méltónak találja azokat a nőket, férfiakat, akik sok évi kálvária, testi-lelki megpróbáltatások után végre magukhoz ölelhetik a kisbabájukat. Kemény próba ez az élettől, meggyötri és megedzi az embert.  Erre mit tesz a püspök atya? Közli, hogy mind bűnösök. Értem, és mégsem értem.

„…ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.”

Gyermekkorom egyik meghatározó plébánosának könyve ott áll a polcomon. Még kamaszként kaptam, rendszeresen fellapozom, de néha az is elég, ha a borítón lévő mondatra gondolok: „a láthatatlan szeretet a láthatók szeretetén keresztül ismerhető meg”.

A láthatatlan szeretetben egyetlen percig sem kételkedem. A láthatóban néha igen.  Lehet, hogy ott van a püspök atya szavai mögött, nem látok senki szívébe, de nem lehet érezni. És ez baj. Mert az emberek ítélkeznek. És most ezekben a napokban nagyon sokan – hívők, nem hívők, Istent keresők – súlyos ítéletet mondanak az egyházról. És hogy mi a helyzet a lombikprogramról kialakult vitával? Parttalan, sebeket tép fel, csak zengő érc és pengő cimbalom.

macassy

Évek óta dübörög a boldogság-biznisz. Coelhóba oltott oravecz nórák osztják az észt, ha végignézek a facebook-falamon, azt látom, hogy időnként ellepik az olyan lényegretörő idézetek, bölcsességek, mint például az, hogy a felhők fölött mindig süt a nap, meg hogy mit ér egy nap mosoly nélkül. Már Bridget Jones óta tudjuk, hogy az önsegítő könyvek egyáltalán nem oldanak meg semmit, de mégis újra meg újra belesétálunk a csapdába, és akarunk egy minden körülmények között alkalmazható, instant megoldást az élet nagy problémáira.

Robert Waldinger amerikai pszichiáter és társai a Harvard Egyetemen 75 éven keresztül követték nyomon 724 ember életét, és keresték arra a választ, amire a világon sok millióan: mégis, mi a boldogság titka.

Robert Waldinger és felesége

Az 1938-ban elkezdett projektben kétféle közegből vettek részt emberek: a Harvard egyetemistái mellett Boston szegénynegyedének hátrányos helyzetű, rossz családi háttérrel rendelkező lakói közül is beválogattak kutatási alanyokat. Az akkori 19 éves fiatalok ahányan voltak, annyiféle életutat jártak be: sokaknak jó állásuk lett – egyikük az USA elnöke volt –, sikeresek lettek a szakmájukban, míg voltak, akik nem tudtak előrébb jutni, vagy épp kudarcot kudarcra halmoztak, és egyre lejjebb csúsztak azon a bizonyos képzeletbeli ranglétrán. Voltak közöttük, akik szenvedélybetegségekkel, vagy épp skizofréniával küzdöttek, és olyanok is, akik kiegyensúlyozott, harmonikus mindennapokat tudtak felmutatni.

Az élethosszig tartó vizsgálat elég komplex, a résztvevők kétévente kapnak egy kérdéssort családi életükről, munkájukról, rendszeresen interjúkat, videós anyagokat készítenek velük, a kutatók hozzáférnek az orvosi papírjaikhoz, és agyi röntgenfelvételeket is csinálnak.

Na de jöjjön a lényeg: mire jöttek rá a pszichiáterek, pszichológusok, mi a boldog élet titka?

Hát nem a hírnév. Nem a gazdagság. Nem is a keményen elvégzett munka.

A válasz olyan triviális, hogy az már szinte fáj: a boldogságunkat és az egészségünket a jó kapcsolatok őrzik meg.

A tudósok három megállapítást tettek, úgyhogy aki instant boldogságreceptre vágyik, vagy csak nem akar több pénzt kiadni önsegítő irodalomra, annak íme a megoldás:

1. Legyenek jó társas kapcsolataid, a magányosság ugyanis pusztít, öl és a nyomorba dönt. Azok, akik elszigetelt, bezárkózott életet éltek, kevésbé voltak boldogok és elégedettek, mint azok, akik emberekkel vették körül magukat. Járj énekkarba, legyen egy új hobbid, tartsd életben a barátságaidat, és nagyobb esélyed van arra, hogy tovább élj.
   
   
2. Szeretettel teli kapcsolatokra van szükséged. Ha jobban belegondolunk, ez se agysebészet: a szeretet a legbiztosabb védőháló. Egy jó házasság, mély barátságok, meghitt és őszinte családi kapcsolatok – nem is olyan elérhetetlen, és ráadásul még az egészséget is óvja.
   
   
3. A jó emberi kapcsolatok védik az agyadat. Ha nem vagy egyedül, ha van kire támaszkodnod, ha van kit felhívnod, ha van, akinek fontos vagy, tovább marad ép a memóriád, és nagyobb eséllyel maradsz 80 évesen is szellemileg friss.
   
   

Hát ennyi. Ilyen pofon egyszerű. Szóval, ha elolvastad ezt a bejegyzést, akkor menj, és légy boldog. :) Nem kell hozzá semmit sem tenned, csak odafigyelned a körülötted élőkre.

És hogy mi a helyzet napjainkban minden idők leghosszabb boldogság-kutatásával? A projekt természetesen nem állt le. Körülbelül 60-an még mindig életben vannak az eredeti résztvevők közül, és a felmérés immár kiterjed a leszármazottakra, gyerekekre, unokákra is. Elvégre azt is jó lenne tudni, a boldogságra való képesség átadható-e…