Ezt az írást az "idegenkezűleg" metróajtóba szorult "kocka alakú készítmény" ihlette. A jelenségről Bolla Tibor, a BKV elnök-vezérigazgatója "nyilatkozott" a Klub rádiónak.

Számtalanszor tapasztalom, hogy a pontos kommunikáció kulcsfontosságú mind a munkában, mind a magánéletben. Ha nem azt mondod, amit mondani akarsz, ha nem úgy mondod, hogy a másik megértse, ha nem ott mondod, ahol annak helye van, akkor annyi a szándéknak. Marad a fakocka.

A kommunikáció leegyszerűsített meghatározás szerint információcsere adó és vevő között. Nem pusztán emberi kiváltság, a legvadabb elméletek szerint még a kövek is űzik ezt a cselekményt. Ezért hát elmondhatjuk, fent említett tett az univerzum egyik sarokköve, nélküle nem is lenne létezés. A nagy bumm óta – vagyis amióta az Egyből Több lett -, muszáj kommunikálni. Mert az együttműködés másként nem megy.

Ami az univerzum minden más szegletében simán működik, az nálunk, homo sapienseknél valamiért döcögős. Az emberi kommunikáció valamiért nehézkes. Biztos azért, mert túl bonyolultak vagyunk. Ugye az amőba rezeg, és akkor rezeg a másik amőba is, a tücsök ciripel, és akkor a szomszéd is rázendít, aztán mondjuk ott vannak a skorpiók, akik felemelik a farkukat, és a közelében tartózkodók elmennek a másik irányba. Vehetjük a vadludakat, simán elrepülnek a melegebb éghajlatra, ott vannak a feromonok, a póznyelv, és a többi. Na de az emberi kommunikáció! Az aztán nem adja magát könnyen, dadog, félreért, alany nélkül marad, belezavarodik, hadar, és túlgondol. Súlyos százkilókban lehet meghatározni azt a szakirodalom mennyiséget, ami a témával foglalkozik, ez az írás nem is hivatott erre.

Pusztán néhány nehezítő körülményt említenék az információadás- és vétel világából, mint például az előítéleteket, a kulturális diverzitást, a szociális különbözőségeket, vagy éppen az aktuális idegállapotot. Mind-mind olyan összetevő, aminek közrejátszása simán világháborút is kirobbanthatna.

Hát mekkora felelősség már ez! Gyakran eltöprengek azon, miért nem rutinszerű vezető beosztású emberek kommunikációs oktatása szakemberek (tényleg szakemberek) által. Ahogy a főnök szerep sem az anyatejjel épül be a személyiségbe, úgy kommunikálni is meg kell (kellene) tanulni. Vajon hogyan lehetséges egy nagyvállalatot, vagy egy aprócskát elvezetni alapvető kifejezési készség nélkül? Hogyan lehet úgy ötleteket közvetíteni, utasításokat adni, egyáltalán tisztán gondolkodni, ha nem tudsz beszélni? Megfordítva is el lehet ezen töprengeni: vajon ha zagyvaság jön ki a szájon át, akkor mennyire tiszták a gondolatok?

A kommunikáció hatalom, a felelősség vitathatatlan. Hogyan értheti meg az egyszeri befogadó a szándékot, az utasítást, a kérést, a parancsot, ha nem kap egyértelmű iránymutatást? Hogyan működhet a rendszer, ha a vezető képtelen a tiszta információcserére? Ez a nagy kérdés, ami a Fakocka és a BKV elnök-vezérigazgatói interjú kapcsán ötlött fel bennem.

Nevettem. Kacagtam. Kuncogtam és röhögtem, az elakadt metróajtó és a fakocka ügyében életre hívott interjút hallgatva. Vicc az egész. A hivatali szakzsargon és a kusza gondolatok olyan elegye, a bizonyítvány magyarázás és a ködösítés olyan elixírje, ami épeszű emberből CSAK ezt a reakciót válthatja ki. Kérdem én, miért nem tisztelik meg a nagyközönséget egy egyszerű, egyértelmű, tiszta magyarázattal? Miért kell az embereket hülyének nézni? És az a rosszabb eset, ha nem nézik őket hülyének, csak a vezetőjük… khmmm, kommunikál nehézkesen.

Ha a BKV vezérigazgatójától, egy ekkora nagy-hatalmas-giga cég első emberétől ennyi telik, hát én már nem is csodálkozom az elektronikus jegyrendszeren (sem).

Elegem van a burleszkből, a paródiából, a bohózatból. Olyan embereket akarok látni, hallani, nyilatkozatot tenni, akiket tisztelhetek, felnézhetek rájuk a szaktudásukért, az elszántságukért, a bátorságukért, elhivatottságukért. Tiszteletet, bizalmat, megbecsülést akarok már érezni.

Szeretek nevetni, értem is a viccet, de ebből már elég volt.

A döntéshelyzet sokszor gyötrelmes, fárasztó. Ha forgolódtál már álmatlanul egy-egy elhatározás után, ha képes voltál esetleg hónapokat, netán éveket vacillálni valamin, akkor ezt neked írom.

Valaki szerint gondolkozz, majd dönts. Valaki szerint hallgass az érzéseidre, sosem csalnak. Simán vérre menő vitába keverednél az egyik kijelentés mellett? Ne tedd! Mindkét tábornak igaza van. Ugyanis, ha nem keverjük össze a fogalmakat, akkor egészen egyértelmű lesz, hogyan kell egy döntési folyamatot felépíteni, akár gyors választásról, akár lassabb folyamatról legyen szó.

A see-feel-change (nézz, érezz, változtass) tanács a legjobban ragadja meg a problémát. Ugyanis az érzések éppoly’ fontosak, mint a gondolkodás, a végén pedig elengedhetetlen a változtatás. Ez az a három összetevő, amely A-ból B-be juttat.

Sosem úgy látjuk a dolgokat,

ahogyan vannak.

Úgy látjuk,

ahogyan mi vagyunk.

Láss, ne csak nézz. A különbségtétel elengedhetetlen. A történések semlegesek a maguk valójában. Attól válnak valamilyenné, ahogy te viszonyulsz. A legnagyobb katasztrófa is távoli dráma, a legszebb öröm is érthetetlen, ha semmilyen kapcsolatod sincs vele, nem azonosulsz. Láss, vedd észre, ha projektálsz, vagyis a saját belső világodat vetíted ki. A félelmeidet, emlékeidet, tapasztalataidat, előítéleteidet, neveltetésedet. Mert ekkor adott dolog elveszti önmaga egyedi jellegét, és azzá alakul, amit te látni akarsz benne. Ezzel a folyamat eleve vakvágányra kerül, hiszen nem a valóság lesz előtted, hanem a saját mozid. Tehát egyértelmű, hogy nem az adott dologról döntesz, hanem arról, amit te gondolsz róla. Az ilyen elhatározás fals, hamis, és félrevisz.

Ha látsz, de nem érzel, akkor is vakvágányra kerülsz. Pusztán aggyal nem lehet optimális döntést hozni. A mérlegelés elve egy hallatlanul kimerítő és végtelen folyamat, ami arról szól, hogy belepakolsz az egyik serpenyőbe, aztán a másikba, aztán megint jön egy érv az egyikbe, aztán a másikba, és ezt az idők végezetéig is folytathatnád. Mindig, ismétlem, mindig lesz a contra mellé egy pro érved is. Lezárhatatlan a folyamat, őrlődést hoz, de megnyugtató megoldást nem.

Érzésből dönteni nem azt jelenti, hogy meggondolatlanul cselekszel, a pillanat kénye-kedve szerint. Érzésből dönteni azt jelenti, hogy képes vagy ránézni a problémádra a maga valójában, a helyére teszed a történést, majd odafigyelsz arra a legbelső jelre, ami ekkor, ebben az ezredmásodpercben felbukkant benned. Ezt kell elfogadnod. Ez az érzés egészen egyértelmű, tagadhatatlan és világos, még akkor is, ha pillanatnyilag vagy hosszas rágódás után is nehéz elfogadnod. A kivitelezést a saját tempódban kell megvalósítanod, de az a tapasztalatom, hogy hosszas töprengés után végül úgyis az lesz, ami már a legelején érzés szinten megszületett.

Nos, ha levetkőztetted a problémát, ha kihámoztad a lényegét, tisztán és előítéletmentesen rálátsz, akkor ezen a ponton lehet mentálisan is mérlegelni. Nem a döntést, hanem a megoldási folyamatot. Az utat, a következményeket, amik a választásoddal járnak.

Ránézni, milyen cselekvési stratégiákat igényelnek a következmények, felépíteni egy tervet a hogyan továbbra.

A döntés definíciója, hogy ha elhatároztad magad, akkor nem érzel megbánást és bizonytalanságot. A döntésben az ember lelke megnyugszik, mert megszületik a belső bizonyosság, hogy ennek így kell lennie.

See, feel, change.

Láss, érezz, változtass! Legyél őszinte önmagaddal, lépj ki a kerékvágásból, hagyd el a megszokásaidat, legyél bátor! Meglátod, nyugalmat hoz ez a stratégia!

- Lineth -

Érintés.

Mire gondolsz, ha meghallod ezt a szót? Vajon hány dimenziója van az érintésnek? Mit jelent a mai világban az érintés?

Tapasztalatom szerint az érintés ingoványos terület. Kevés az érintés manapság. Kevés, és rövid. Az emberek többsége leszokott az érintésről. Ha érintenek vagy érintesz, közel engedsz magadhoz egy másik lényt. A legbelső zónádban lesz, pontosan ott, ahol te vagy. Erre az élményre pedig az embernek szüksége van.

És ez félelmetes.

Ezért kerüli az emberek többsége az érintést, azt gondolják, hogy kevesebb a kockázat, a felesleges bonyodalom. Az érintés komfortzónán kívüli élmény lett. A komfortzónán belül pedig marad a feltételezett biztonság, ami ugyan unalmas, de legalább ismerős.

Az érintés sokak számára kifejezett szexuális jelentéssel bír. Azt hiszik, hogy ha hozzáérnek egy másik emberhez, aki történetesen nem közeli vagy távolabbi rokon, akkor abban ott a szex. Ha részükről nem is, de a másik részéről tuti. És csakugyan, akik számára az érintés tabu, azonnal az erotikára asszociálnak, ha hozzájuk érnek.

Aztán jön a félreértés, a bonyodalom, a magyarázkodás, a kényelmetlenség és társai. Jobb is az ilyet elkerülni... Vagy mégsem? Nos, ha nem akarod magad elzárni egy gazdag és feltöltődésre igencsak alkalmas világtól, akkor változtass az érintéshez való viszonyodon.

• érintés közben oxitocin szabadul fel, ami a megelégedettség és a relaxáció érzését adja
• az izmok ellazulnak, aminek terápiás hatása van
• endorfin is felszabadul, aminek fájdalomcsillapító hatása van
• az érintés növeli az empátiát, mert képes leszel megérezni a másikat
• a dopaminszint emelkedése a depressziót is csillapítja
• a dopamin és szerotonin szint együttes növekedése egy kedvfokozó szuperszérummá alakul a szervezetben
• stresszűző
• elűzi az aggodalmat
• szívritmusszabályzó: akik rendszeresen használják az ölelés és érintés adta lehetőséget, lassabb szívritmussal élnek

Az Acroyoga erre remek eszköz. Megértheted általa, hogy az érintés csupaszon, a maga valójában egy hasznos, fontos és alapvető része az életnek.

Amikor olyanoknak mesélek az acroyogáról, akik még sosem próbálták, gyakran hallom, hogy nahát, ez annyira intim, ők ilyet még a barátjukkal/barátnőjükkel se nagyon csinálnak, itt meg idegenek érnek egymáshoz mindenféle módon, el sem tudják képzelni, hogy ez hogyan lehetséges. Megsúgom, gyakorlás közben, amikor azon erőlködsz, hogy sikerüljön egy-egy mozdulat, és mondjuk valakinek a lába közé keveredett a fejed, a legutolsó gondolatod a szex. Persze, lehet nagyokat röhögni a kicsavarodott pózokon, meg eszedbe juthat, hogy most a kámaszútrás grafikákat megszégyenítően csavarodsz, de akkor sincs ott az erotika. Csak a játék, meg az önfeledtség.

Felesleges azon gondolkoznod a gyakorlás során, hogy a másik mit érthet félre. Felesleges azon izgulnod, hogy túlmentél-e a másik határán, hogy neki ez kényelmetlen-e vagy sem. Tudod miért? Mert az acroyoga gyakorlás során – mint a Pavlovi reflex -, magától kialakul a párbeszéd, a kommunikáció.

Nem kell kitalálnod a másik gondolatait, mert megkérdezheted. Nem kell, hogy ő találja ki, mert szólsz neki. Elmondjátok egymásnak, hogy éppen mi van bennetek, simán és egyszerűen.

Aztán ezt a rutint átültetheted az életed más dimenzióiba is, és lassanként a telepata szerepéből kilépve egyszerűen megkérdezheted, hogy mi a helyzet. Ennyi.

Az acroyoga megtanít beszélgetni és figyelni is. Így nem kell felesleges köröket futni teljesen felesleges problémákkal. Legyél egyszerű, és a dolgok is egyszerűek lesznek körülötted. Legyél felszabadult, és kisimul a másik is.

Érints!

macassy

A tikkasztó hőség lelassít, ha akarjuk, ha nem. Elhagyjuk a felesleges köröket, a nagy melegben nincs erőnk mindenre, és csak a lényeges dolgok maradnak. Valami hasonló történt Béni Gabriellával is, aki az üzleti világot cserélte fel a kerámiázásra.

Egy jól működő multis karriert hagytál ott a kerámia kedvéért. Hogyan is történt mindez?

Ez az egész egy hobbinak indult. Körülbelül 10 évvel ezelőtt a Szépművészeti Múzeum környékére költöztem, és ott olvastam egy hirdetőtáblán, hogy az intézményben lehetőség van felnőttek számára agyagozni, alkalomszerűen, minden elköteleződés nélkül. Ez nagyon megtetszett nekem, úgyhogy elkezdtem. Ahogy oda beléptem, azt éreztem, hazakerültem. Kezembe vettem az agyagot, és már akkor tudtam, hogy ez innentől kezdve az életem része lesz.

Korábban foglalkoztál már agyaggal?

Nyolcéves koromban Szegeden, ahol akkoriban a családommal éltünk, jártam egy kerámia tanfolyamra, de érdekes módon ez teljesen kitörlődött az emlékeim közül, és csak sokkal később bukkantak fel bennem ezek a képek. Nem is tudom, annak idején miért hagytam abba, valószínűleg a sport miatt. 40 éves voltam, amikor elkezdtem a felnőtt kerámia csoportba járni, tehát gyerekkorom óta elég sok idő telt el úgy, hogy nem fogtam agyagot a kezembe.

A kézműveskedés egyébként mindig jelen volt az életemben, és elég sokat varrtam is. Amióta felnőttfejjel újra megismerkedtem az agyaggal, sokféle korszakot és technikát szeretek, de a legjobban a honfoglaláskori Kárpát-medencei kerámia és fémművesség forma- és motívumvilága nyűgöz le.

Hogyan lett belőled „hivatásos” keramikus?

Két évig jártam a múzeumba, nyaranta pedig tematikus táborokban vettem részt. Egy alkalommal egy keramikusnő tartott bemutató órát a bronzkori kerámiákról, és elmesélte, hol tanult. Tulajdonképpen ennek a hatására kezdtem el én is a továbblépésen gondolkodni, és így jutottam el a Kerámiaparkba, ahol hetente egy estén tanultuk együtt a különböző díszítési, formázási technikákat. Egy idő után a tanárunk vetette fel, hogy szerezzük meg a szakmát. Szinte mind belevágtunk. Akkor már otthon is gyakoroltunk, és elméleti órákra is jártunk.

Mikor hagytad ott a munkádat a kerámiáért?

Én műszaki területen dolgoztam, a munkánk szorosan kapcsolódott az építőiparhoz, amikor beütött a válság, azt komolyan megéreztük, a forgalmunk nagyon visszaesett. El kellett kezdenem a jövőmön gondolkodni. Végül úgy döntöttem, létrehozok egy alkotóműhelyt, és csakis a kerámiának szentelem az időmet. 2013-ban búcsút vettem a munkahelyemtől – akkor egyébként már egy éve megvolt a műhelyem. Emellett nagy megtiszteltetés számomra, hogy tagja lehetek az Archaika Egyesületnek.

Forrás: Kerámiapark facebook oldala

Gondolom, elég nehéz lehetett meghozni ezt a döntést.

Egy egzisztenciális biztonságot cseréltem le egy jóval szabadabb életre. A szüleim aggódtak, tudják, hogy a művészetből nehéz megélni, én viszont olyan alkat vagyok, hogy szeretek belevágni ismeretlen dolgokba. Természetesen a realitás talaján megmaradva: az üzleti életben dolgozva meg tudtam takarítani annyi pénzt, hogy két évig legyen tartalékom. Arra gondoltam, ennyi idő alatt ki kell derülnie, hogy működőképes-e, amit szeretnék.

Tanfolyamokat, magánórákat is tartasz, feltűnt nekem, hogy a meditatív kerámia elnevezést használod a hirdetésekben. Mit értesz ez alatt?

Semmit nem szeretek hagyományos módon végezni, ez az egész életemre igaz.

Az alkotás, legyen az bármilyen művészeti tevékenység, kisöpri a stresszt az emberből, helyrebillent.

Az agyagozás, mivel egy része elég monoton folyamat, sok ismétlődéssel, segít elmélyülni. Agyagozni mindenki tud, az is, akinek nincs kézügyessége, az alapokat elég könnyű elsajátítani. Akik eljárnak hozzám, vagy itt ragadnak, és megszeretik ezt a tevékenységet, vagy rádöbbennek, hogy szükségük van arra, hogy alkossanak, de valami más területen. Volt olyan tanítványom, aki úgy érkezett, hogy azt állította, neki nincs kézügyessége, de néhány alkalom után kiderült, hogy nagyon is tehetséges. Járt hozzám egy hölgy, aki vett ugyan néhány órát, de ma már nem foglalkozik a kerámiával. Ő itt töprengett el azon, hogy a száraz könyvelői munkája mellett szüksége van egy kreatív, megnyugtató kikapcsolódásra. Őt az agyagozás vezette vissza egy énekkarba, ahová korábban már járt.

Gyerekeknek is tartasz foglalkozásokat. Miben más a velük való közös munka?

A gyerekek nagyon kreatívak, ösztönösen ráéreznek mozdulatokra. Ez a gyakorlatban sokszor azt jelenti, hogy az a technika, amit egy felnőtt tanítványomnak meg kell mutatni, nekik természetes. Nekiállnak, és zsigerből jól nyúlnak az agyaghoz. Mi, felnőttek tanulhatunk tőlük – és ez nem csupán az agyagozásra igaz.

Mit változtatott benned a kerámiázás?

Rávezetett arra, hogy lehet egy stresszel teli, nagyon kötött világban úgy élni, hogy a szabadságélményt tapasztalja meg az ember. Azt csinálom, amit szeretek, és örömet okozok vele másoknak. Ez egy sokkal egészségesebb lelkiállapotot eredményez. A saját életemben azt tapasztaltam, hogy a nehézségekből csak én tudom magamat kihúzni, hiába várok külső segítségre, a megoldáshoz elsősorban én kellek. Az emberek szüntelenül fogódzókat keresnek, egy csomó pénzt és időt fordítanak erre. Ezek csak egy ideig-óráig működnek: a mester, a guru, a pap, az önsegítő könyv, a pszichológus mondatai jól jönnek ugyan, de a problémákat csak mi magunk tudjuk megoldani. Ehhez a felismeréshez lehet kulcs a kerámiázás is.

Egy kreatív, alkotó tevékenység komoly katalizátor lehet a problémák leküzdésében is, mert ad egyfajta belső nyugalmat, szabadságot. Ha ez megvan, akkor ahhoz is lesz erő, hogy a nehézségeket is kezeljük.

Mi itt a műhelyben sokszor küzdünk az agyaggal, a kezünkben néha nem akar összeállni az a forma, amit fejben elképzelünk. Ez nem jó, nem tudom megcsinálni – mondjuk ilyenkor, amire Te csak annyit válaszolsz: akkor csináld jóra.

A jó az egy relatív fogalom.  Az a tárgy, amit én szépnek, befejezettnek látok, az a te szemedben lehet tökéletlen és félkész – vagy épp fordítva. A mai társadalom, a mai világ ezzel teljesen ellentétes, sémákat kényszerít ránk.

Nemcsak másokat tanítasz meg az agyaggal bánni, hanem vásárokra jársz, ahol az általad készített termékeket árusítod. Hol lehet Veled találkozni idén nyáron?

A z Archaika Egyesülettel minden évben ott vagyunk Kapolcson, a Művészetek völgyében, ez a néhány nap mindig óriási élmény. Győrben a Barokk esküvőn is árusítunk, oda is visszajárunk évek óta. Augusztus 20-án pedig a Mesterségek ünnepén is lesz egy standom, ez is hagyomány már.

Ha szeretnéd megtapasztalni, milyen a meditatív kerámia, itt eléred Gabit. Mi még sokáig beszélgettünk, de már diktafon és jegyzetfüzet nélkül. Agyaggal a kezünkben, kilépve a MUSZÁJ és a KELL birodalmából. 

macassy

Az utóbbi időben megint csöndben voltam. No nem az életben, csak itt a blogon. Túl sok minden történt körülöttem, körülöttünk – új munka, házvásárlás, lakáseladás, utazás - , és a nagy zsizsegés közepette képtelen voltam leülni írni. Mert az írás számomra a hallgatással kezdődik. Befészkeli egy téma magát a fejembe, és onnantól kezdve egy kicsit mindig befelé figyelek. Ha öt percig, akkor öt percig, ha két napig, akkor két napig – mikor, mit dob az élet és a Nagy Forgatókönyvíró.  Most nem jött ez az érzés, ez a fajta odafordulás, egészen tegnap estig.

Akkor ugyanis a buszon elcsíptem egy beszélgetést, amelyet két lelkes amatőr környezettudós folytatott. (Szeretek békávén hallgatózni, ha még nem említettem volna.) Sétáló fákról beszéltek, amelyek Dél-Amerikából származnak.

forrás

Azt mondták, ezek a növények a gyökereik segítségével „továbbállnak”, ha valami veszélyezteti őket. Ha rájuk dől egy másik fa, elmocsarasodik vagy éppen kiszárad a területük, esetleg megtelepedik rajtuk egy növény, új gyökereket eresztenek, és a régieket elvágják. Miután az új gyökerek megkapaszkodtak, a fa kissé előrehajol, és a régi gyökereit a levegőbe emeli. A folyamat, ahogy a fa áthelyezi magát egy szilárdabb területre, vagy olyan körülmények közé, ahol több a napsütés, hetekig vagy akár hónapokig is eltarthat, de nem gond, ha kell, újrakezdik.

Ez az, ami szöget ütött a fejembe, miközben a buszon zötykölődtem. Nem gond, majd újrakezdem. Ehhez a mondathoz – és a belőle következő tetthez – óriási erő kell.

Mert nem könnyű kiszakadni egy rossz szituációból: felmondani egy pocsék munkahelyen, lezárni egy rossz, működésképtelen kapcsolatot, lejönni egy rossz szokásról, megszabadulni egy függőségtől, eldönteni, hogy felhagysz a kishitűséggel, a mozgásszegény életmóddal… A megszokott dolog, élethelyzet, még ha szörnyű is, egészségtelen, testnek, léleknek egyaránt, vagy csak szimplán szorít, akár egy rossz cipő, ismerős.  És ez megnyugtat, és abba a hamis illúzióba ringat, hogy mindaz, amit nap mint nap megtapasztalsz, nem is olyan vészes.

És akkor hazudni kezdesz magadnak. Nem is olyan szemét a főnök, másnak sokkal gázosabb melóhelye van. A pasim tulajdonképpen szeret, csak nem tudja jól kifejezni az érzéseit. Jó nekem így, ahogy van, ne is figyelj rám, csak a fáradtság beszél belőlem, nem panaszkodom. Nem, nem gyomorgörcsöm van reggelente, hanem csak elkaptam egy vírust, ami nehezen múlik. Hogy miért nem alszom? Hát, mert nagy a meleg. Meg frontok is vannak.

Ismerős, ugye? Fogadjunk, hogy mondtál már hasonlót Te is. Én biztos. A gond ezekkel a mondatokkal csak az, hogy egyrészt nem igazak, másrészt nem visznek előre. A stressz Veled marad, ami önmagában még nem lenne baj, mert az csak egy hiú ábránd, hogy azt ki lehet iktatni. A stressz az élet sója, vallotta Selye János világhírű magyar stresszkutató.

Stressz tehát mindig lesz az életünkben, csak ki kellene alakítanunk a megküzdési stratégiákat. Hogy tudjuk, mikor érdemes alkalmazkodni, és mikor továbbállni.

Ahogy a híres ecuadori sétáló fák teszik, akikről hazatérve, némi guglizás után ugyan kiderült, hogy csodálatos helyváltoztató képességük finoman szólva is erős túlzás, mindesetre a lenyűgöző, fantasyba illő kinézetű növények már időtlen idők óta ott vannak a trópusi esőerdőben. Élnek és túlélnek. És újra meg újra kihajtanak.

A meditáció, a jóga és a tai chi nem humbug. Egy friss tanulmány ugyanis kimutatta azokat a sejtszintű reakciókat, és a velük járó pozitív változásokat, amiket ezek a mozgásformák okoznak a szervezetben. Mindenki szervezetében, függetlenül attól, hogy az illető elkötelezett spirituális gyakorló-e vagy sem.

A tanulmány, amit a Frontiers and Immunology nevű szaklapban publikáltak, egy több mint 10 éves kutatássorozatot vizsgált. Ezekben azt elemezték, hogy génjeink viselkedésére hogyan hatnak különböző elme-test rutinok, beleértve a jógát és a meditációt.

Az egyetemek szakértői arra jutottak - együttesen vizsgálva 18 különböző, 846 fő részvételével 11 éven keresztül folytatott kutatást -, hogy az ETR eredményeként a testben végbemenő molekuláris változásokban feltűnt egy minta, a változások pedig mentális és fizikai egészségünket szolgálják.

A kutatók arra fókuszáltak, hogyan befolyásolódnak bizonyos génválaszok, vagyis azt a módot, ahogy a gének olyan fehérjetermelésbe lendülnek, amelyek befolyásolják a test, az agy és az immunrendszer biológiai kinézetét.

Amikor az egyén stresszes szituációban találja magát, a szimpatikus idegrendszer – a rendszer, ami a fuss vagy harcolj válaszokért felelős – bekapcsol és fokozza egy molekula, az ún. NF-kB termelését. Ez a molekula tulajdonképpen azt szabályozza, hogy génjeink hogyan nyilvánulnak meg.

Az NF-kB a stressz következtében aktiválja a cytokintermelést, ami sejtszintű "felhevülést" okoz. Vagyis egy reakciót, ami nagyon hasznos rövidtávon, ha menekülni vagy harcolni kell, ámde tartósan a rák kialakulásának magasabb kockázatát jelenti, gyorsítja az öregedést és pszichiátriai rendellenességekhez, például depresszióhoz vezethet.

A tanulmány szerint azonban, azoknak az embereknek a sejtjeiben, akik jógáznak vagy éppen meditálnak, ellenkező hatás játszódik le, vagyis az NF-kB és a cytokin termelése csökken, ezzel a problémás folyamatok megfordulnak, és a kockázati betegségek esélye csökken.  

A tanulmány szerzői hangsúlyozzák, ez a bizonyos felhevülési reakció a fuss vagy harcolj válasz során – ami egyébként időlegesen támogatja az immunrendszert – fontos szerepet játszhatott az emberiség prehisztorikus történetében, amikor gyakran kellett menekülni, a sebfertőzésnek pedig hatalmas volt a kockázata.

A mai világban azonban a stressz elsősorban pszichológiai jellegű és nagyon gyakran tartós, ami alatt a felhevüléses génválaszok is állandósulnak, ez pedig pszichiátriai és egészségügyi problémákat okoz.

A kutatás vezetője, Ivana Buric, a Coventry Egyetem Pszichológiai Centrumából úgy fogalmaz, hogy „emberek milliói világszerte élvezik a test-lélek rutinok áldásos hatásait, de amit talán nem érzékelnek, hogy ezek a jótékony effektusok molekuláris szinten kezdődnek és képesek megváltoztatni azt, ahogy a genetikai kódunk munkához lát.

Az ETR molekuláris pecsétet nyom a sejtjeinkre, megváltoztatva a hatásokat, amelyeket a stressz és az idegesség hagyhatna rajtunk. Egyszerűbben fogalmazva, az ETR előidézi, hogy az agy egy olyan ösvényre vezesse a DNS folyamatokat, ahol jól fogjuk érezni magunkat.

forrás: https://www.sciencedaily.com/releases/2017/06/170615213301.htm

Házasság. Magyarországon minden második válásba fullad. Valamelyik sosem működött. De akadnak olyanok is, ahol nagyon jól mentek a dolgok. És mégis válnak.

Létezik egy érdekes jelenség: a sokáig működőképes kapcsolat, amiben a felek egy idő után képtelenek közös döntéseket hozni, ezért elválnak. Eztán jön a meglepő fordulat: újra képesek lesznek csapatban játszani. Működtetnek egy közösséget, immáron házasság nélkül.

A minap együtt ebédeltem egy ismerősömmel, aki a válásáról mesélt. Azt mondta, azóta vannak jóban, amióta külön élnek. 14 évig voltak együtt, ebből 10 jó évük volt. Az utolsó négyben valami elkezdett korrodálódni, nem tudtak problémákat megoldani, elbeszéltek egymás mellett, hallgattak, elnyomtak, és visszafojtottak. Ugyan voltak párterápián – ahol közösen röhögtek a mediátoron -, de ez sem segített. Kérdeztem, miért nem kerestek másik segítőt, ha ezen csak röhögtek. Azt mondta, szerinte korábban tudták, hogy ez az egész veszett fejsze nyele, mert ők külön akarnak már lenni.

Igen… Ahogy döntés kérdése az elején kimondani az igent, ugyanúgy döntés kérdése a végén is kimondani a nemet. Azt hallottam a múltkor, hogy ha az emberek annyi energiát fektetnének a meglévő kapcsolataik javításába, mint amennyit egy új építésébe, akkor durván csökkenne a válások száma.

De az emberek valamiért a krahácsoló, döcögő párkapcsolatukat inkább kidobják a kukába.

Lehet ugyan, hogy egy kicsit ülnek a betegágy mellett, imádkoznak, kérdezgetik a feljebbvalót, hogy akkor ez most tényleg halódik-e, de rohadt kevesen vesznek gyógyszert is, hátha rendbe jön. Magától nem sok minden javul meg. Persze, immunrendszer, miegymás, de néha kell a doki, mert azok, akik bármiféle segítséget igénybe vesznek, legalább megpróbálták. Ehhez persze kell az akarat, mert ha a szíved mélyén tudod, hogy ezt te már kidobtad, akkor a legjobb szakember sem fordíthat a folyamaton.

Most nem megyek bele abba a kérdésbe, hogy valamit tényleg ki kell dobni, a tudatosság fontosságát sem elemzem. Azokról a párokról beszélek most, akik éveket húztak le egymás mellett szeretetben. Ott kimondhatjuk, hogy a dolog működőképes, csak oda kellene/kellett volna figyelni rá.

Náluk gyakori jelenség, hogy válás után rendeződik a kapcsolat. Na, nem úgy, hogy újból összejönnek. De mégis, működik a kommunikáció, egyezségre jutnak, megtalálják a közös nevezőt. Kompromisszumkészek lesznek. Be tudnak osztani időt, produktívak, megbeszélik a gyerekek dolgát, és a többi. Ez az ismerősöm is arról számolt be, hogy soha nem volt annyira jó a kapcsolata a volt feleségével, mint most.

Hogy van ez? Vajon a közelség okozza? Aztán meg a távolság? Tisztán látszik, hogy adott emberpár képes minderre, akkor mi a francért váltak el? Mit gondolnak ezek az emberek a jó párkapcsolatról? Milyen szerintük egy jó házasság? Milyen, ha nem olyan, amit most működtetnek házasság nélkül?

Talán tündérmesében élnek? És ha a tündérmese és az élet már nem fedi egymást, akkor mennek tovább az álmaik után? Tényleg, mivel lett több az életük most? Mi tartotta vissza őket attól, hogy működtessék? És miből gondolják, hogy a következő kapcsolatuk nem fullad bele ugyanebbe az ingoványba?

Arra jutottam, hogy ezek az emberek nem vették észre, a nézeteltéréseik jelentős része nem is volt probléma. Csak így élték meg a kinek-legyen-igaza kérdést.

Válás után hirtelen nem lesz tétje, hogy éppen kinek van igaza. Mintha lekerülne róluk a súly, hogy ezt jól kell csinálni. Mintha lekerülne róluk a súly, hogy hibázhatnak. Mintha lekerülne róluk a döntés súlya. Olyan, mintha elvesztenék a felelősség terhét. Mintha lenne egy olyan koncepció ezekben a párokban, hogy a házasságban a lét a tét, az életükkel játszanak, és az bizony nem akármi. Ott vagy nekem van igazam - mert az éééén életem, az éééén döntésem -, vagy senkinek. Ezért ráparáznak a mindennapokra, a hogyanokra. És képtelenek lesznek megbeszélni a dolgaikat, mert fontossá válik, hogy a saját elképzeléseik érvényesüljenek, hiszen ÉN jobban tudom, hogy is kell ezt csinálni.

Válás után ez az egész nincs többé. Már nem számít, kinek van igaza, csak a megoldás. Miért? Mert két élet és sors lett újra az egyből. Innentől már csak meg kell oldani a dolgokat, és ahhoz együtt kell működni. Döbbenet. Mert megy az, ami előtte nem ment. Csak el kellett válniuk.

De vajon tényleg? Nem jártak volna sokkal jobban, ha előbb tanulnak meg lazulni?

Muszáj az életet ennyire komolyan venni?

Utazik a laptoptáska, a szatyor, a ridikül, az ebéd, a kabát, bármi, amit maga mellé pakolhat vonaton - esetleg tömegközlekedési eszközön (mert ilyennel is találkoztam) -, az UTAS. Utaznak együtt, pedig csak az egyik vett jegyet. A magányos vándor, aki nem akarja, hogy más is mellé szegődjön, egyszerre két ülésre rendezkedik be. Kényelmesen elterpeszkedik, kipakol, mintha otthon lenne. Egészen komfortosan érzi magát, hiszen a magánszférájába immár senki sem furakodhat be, nincs ember a Földön, aki az auráját megsérthetné.

Aztán jövök én. Persze nem vagyok annyira hirtelen, hogy rögtön az ajtóhoz legközelebbi ülésre huppanjak le… Nem, türelmesen haladok, hátha valaki egyedül utazik. Laptoptáska, szatyor, ridikül, ebéd, kabát, bármi nélkül. Kutatok egy utas után, aki megtűrne engem. Csak egy kis időre… A Nyugatiig. Légyszi, légyszi!

De nem. Minden reggel töretlen optimizmussal szállok fel, ami a kocsi közepén biztosan ripityára törik. Mármint az optimizmus. Onnan ugyanis már látom a végét, az elejét is, és elkeseredetten konstatálom, hogy nincs szabad hely. Mert ha lenne, arra pakoltak. Ilyenkor hirtelen elpattan a húr, gonosz leszek: megkérem a lehető legzsúfoltabb pótüléssel rendelkezőt, hogy adjon már helyet maga mellett. Elnézést, szabad? – pislogok szendén, és megvárom, amíg amaz tettetett meglepetéssel lassan elkezdi összehajtogatni a kabátját, lába alá gyömöszölni a szatyrát, és megengedi.

Ha igazán durva akarok lenni, akkor szundikáló utast ébresztgetek, terpeszkedjen az otthoni fotelben, itt húzza csak összébb magát. Megzavarok bávatag tinit is, fejhallgatósat, aki igyekszik úgy tenni, mintha kifelé bámulna az ablakon, de engem nem téveszt meg, egyébként is gyűlöli a világot, megérdemli. Szívesen ülök le nagydarab pasik mellé, zárják összébb a lábukat, szerintem úgy is elférnek a golyóik! Kedvenceim a nyugdíjasok, akik szent elhivatottsággal utaztatják a bevásárlószatyrot, és mély undorral szedelődzködnek, ha muszáj.

Minden alkalommal elámulok, ahogy az emberek pofátlanul kibérlik a mellettük lévő ülést. Tényleg nem értem, miért teszik ezt. Az is talány, hogy miért sértődnek meg, ha valaki mégis melléjük akar telepedni. Hát hol van itt a kedvesség, a bajtársiasság, a felebaráti szeretet?

Aztán persze lenyugszom, mindig ez történik, mély levegő, elnézés, megértés, csak előtte hadd üljek le, komolyan, mert szeretek olvasni utazás közben, és egyébként is, megtehetem. Már ha megengeded.

Szívesen csevegek minden embertársammal, akárha két szót: elnézést, szabad? Ha nekik ez az interakció kell a boldogsághoz, végül is ki tudja, egyfajta napindító, hozzászoktak, enélkül nincs is reggel, a kávé mellet mi is lehet fontosabb, talán csak ennyit kapnak. Olvastam valahol, hogy egyből szimpatikus lesz az, akinek szívességet adhatunk, megkedveljük, mert adni jó. Ezek az emberek biztosan szeretethiányosak, csak arra várnak, hogy meghallják: elnézést, szabad? Hát tőlem megkaphatják, én nem vagyok olyan szende, mint számos utastársam, akik inkább állnak, kihúzott derékkal, szálegyenesen, mert ők aztán nem kérnek, adjon az Isten úgy is, ha nem kérnek alapon.

Én kérek, és kapok is. Ez az életfilozófiám, kérj és adatik.

Harry Styles neve ismerősen csenghet a füledben, ha tini vagy, esetleg egy tini szülője, vagy csak simán roppant járatos a könnyűzene világában. Én, habár egy 16 éves lány büszke anyja vagyok, eddig nem tudtam Harry létezéséről, ami pocsék névmemóriámnak és a tinipop iránti teljes közönyömnek is betudható. Mondom, eddig nem tudtam róla, mert tegnap este Harry Styles neve kitörölhetetlenül beégett az agyamba. A lányom ugyanis bejelentette legújabb ötletét: Harry Styles koncertre szeretne menni.

Első reakcióm ez volt: N E M.

A lányom szeme elkerekedett, szóra nyitotta száját, és megkérdezte, amit minden normális tini megkérdezne ilyenkor: - De hát anya, miért?!

Felütöttem a magyar Wikipédiát, rákerestem Harry hivatalos weboldalára, megnéztem koncertsorozata állomásait is. A pénzügyi indokok mindig tényszerűek, ezért a kérdést innen közelítettem meg. Harry Amerikában turnézik szeptemberben, amely távlat már önmagában is beláthatatlan nekünk. Kevesebb dologban voltam eddig annyira biztos, mint abban, hogy a gyereket nem utaztatom ki mondjuk Los Angeles-be, hogy minimum 16.000 ft-ért szórakozzon egyet, arról nem is beszélve, hogy a repülőjegy alsó hangon 160.000 ft. Amikor továbbgörgettem sajnos azt láttam, hogy Harry Európába is átjön, többek között Londonba. Itt már rogyadozhat a gondosan felállított és betonerős érvrendszer a messzeségről és a drágaságról. A gyerekem ugyanis nyáron egy gyorsétteremben szándékozik dolgozni, bevételét pedig eme nemes cél érdekében kész feláldozni.

A viccet itt tettem félre. Mert tényleg nem engedem el egyik Harry Styles koncertre sem, én sem kísérem el, sőt, azt sem engedem, hogy az apja menjen el vele. Miért? Egyszerűen azért, mert féltem őt. Féltem attól, hogy öngyilkos merénylő célpontja lesz.

A lányom 16 éve minden energiájával, vádlón nézett rám reggel, amikor kihirdettem a döntést. – Anya, akkor elérték a céljukat! Félünk tőlük – közölte felháborodottan. – Igen, elérték a céljukat. Tényleg félek, és valóban úgy gondolom, hogy jobb félni, mint megijedni, teljesen felesleges elvekről beszélgetni, és meg nem alkuvásról, normális életről a jövőben, magasztosságról, eszmékről. Felesleges. Amikor az ember az életét félti, vagy a szerettei életét, akkor nem kockáztat.

Félreértés ne essék, normális időkben és egy normális világban elengedném erre a koncertre. Továbbá nem arra biztatom, hogy élete hátralévő részében vonuljon vissza a szobájába. Azt sem gondolom, hogy ezután nyaralásaink egyetlen úti célja a kerületi strand lesz. Azt viszont gondolom, hogy nem állunk sorba a pofonért.

Egyáltalán nem biztos, hogy bármelyik Harry Styles koncerten robbantás, lövöldözés történne. Sőt, az sem biztos, hogy bármikor a jövőben lejátszódik mondjuk a manchesterihez hasonló szerencsétlenség. De ha a kockázatelemzés oldaláról vizsgáljuk a kérdést, akkor nagyon valószínű. Százalékokban mérve pontosan annyira, hogy ne engedjem el a gyereket.

És valóban, ezzel a fanatikusok elérték céljukat. Rettegésben tartják Londont, Párizst, Brüsszelt, senki sem tudja, mire számíthat holnap. Az ott lakók életösztöne azt diktálja, hogy mihamarabb találjanak vissza a rendes kerékvágásba. Nem törhetnek meg, pontosan úgy, ahogy a háborúk után vissza kell találni az élhető életbe.

Ha Budapesten történne efféle tragédia, én is így próbálnék meg túllépni. De Budapest – hála istennek – nem célpont. Nem szívesen ismerem be, meg vagyok félemlítve. Hazugság ezt nem vállalni. Mert most ez a helyzet. Nem tagadom el magamtól az érzést, túl nagy a kockázat, egyszerűen nem éri meg. Itt tartunk.

Az agyi működés a kor előrehaladtával romlik, a kannabisz azonban képes ezeket az öregedési folyamatokat visszafordítani, legalábbis ezt mutatták ki egerekben a Bonni Egyetemen tudósai izraeli kollégáikkal együttműködve (Hebrew University of Jerusalem). A kísérletek során kiderült, az idős állatok agyi állapota visszatért egy kéthónapos egér agyának fejlettségéhez egy tartósan alacsony dózisú aktív kannabisz alkotóelemű kezeléssel. Ez az eredmény új lehetőségeket tár fel, például a demencia (a gondolkodás, az érzelmek és a társas képességek hanyatlása, ami korlátozza a társas életet) kezelésében. Az eredményeket a Nature Medicine című folyóiratban tették közzé.

Mint minden más szervünk, az agy is öregszik. Ennek eredményeképpen a kognitív (megértő/észlelő) képesség is romlik. Ennek egyik jele, hogy a kor előrehaladtával egyre nehezebb új dolgokat tanulni, vagy egyszerre több dologra összpontosítani. Ez a folyamat normális, de demenciához is vezethet. Kutatók hosszú ideje vizsgálnak olyan módszereket, amelyek lassítják, esetleg vissza is fordítják ezt a folyamatot.

A Bonni Egyetem és a Jeruzsálemi Héber Egyetem kutatói ezt az eredményt érték el most egerekben. Ezek az állatok a természetben viszonylag rövid ideig élnek, 12 hónapos korukra pedig nagyfokú kognitív veszteséget mutatnak. A kutatók kis dózisú THC-t (a kenderpalánta aktív alkotóeleme) adtak 2-, 12-, és 18 hónapos egereknek négy hetes időszakokban.

Ezután a tanulási készségüket és a memória teljesítményüket tesztelték – beleértve a tájékozódást és más egyedek felismerésének képességét. Azok az egerek, amelyek csak placebót kaptak, természetes korfüggő tanulási-, és memóriavesztést mutattak. Ezzel szemben a kannabisszal kezelt egyedek kognitív funkciói olyan jók lettek, mint a kéthónapos kontroll állatok funkciói. „A kezelés teljesen visszafordította a teljesítménycsökkenést a kezelt állatokban – számolt be az eredményekről Prof. Andreas Zimmer a bonni egyetem Molekuláris Pszichiátriai Intézetének és a Cluster of Excellence ImmunoSensation tagja.

Évek aprólékos kutatása

A sikeres kezelés hosszú évek aprólékos kutatásának köszönhető. Először a kutatók arra jöttek rá, hogy az agy öregedése sokkal gyorsabb azokban az egerekben, amelyeknek nincsenek THC funkcionális receptoraik. Ezek a kannabinoid 1 (CB1) receptorok olyan fehérjék, amelyekhez a THC képes kikötni, így megindítva egy jelláncolatot. A CB1 ugyancsak felelős a THC mámorító hatásáért a kannabisz termékekben, például a hasisban vagy a marihuánában, amelyek felhalmozódnak a receptoroknál.

A THC utánozza a szervezet által természetesen termelt kannabinoidok hatását, amelyeknek fontos szerep jut az agyműködésben. „A korral haladva az agyban természetesen termelődő kannabinoidok minősége csökken – mondja Prof. Zimmer.

"Amikor a kannabinoid rendszer hatása hanyatlik, gyors öregedési folyamatot tapasztalunk.”

Ahhoz, hogy pontosan feltérképezzék milyen hatása van a THC kezelésnek az idős egerekre, a kutatók az agyszövetet és a génaktivitást is vizsgálták a kezelt állatokban. Az eredmények meglepőek: a molekuláris felépítés többé nem az idős-, hanem a fiatal állatok jellemzőinek felelt meg.  Az idegi cellák közötti kapcsolatok száma is növekedett, ami szintén nélkülözhetetlen az optimális tanulási képességekhez. "Olyan, mintha a THC kezelés visszafordítaná a molekuláris órát” – állítja Zimmer.

A következő lépés: emberek klinikai tesztelése

A mostani eredmények után a kutatócsoport következő lépésként klinikai kísérleteket szeretne levezetni annak vizsgálatára, vajon a THC az emberi agyra is hasonlóan hat-e. Kannabisz termékek egyébként már engedélyezettek orvosi felhasználásra, például fájdalomcsillapításra használják a gyógyászatban. A kutatók a kísérletsorozatban olyan alacsony dózissal dolgoztak, ami nem eredményezett bódító hatást.

Észak-Rajna-Vesztfália  tudományos miniszterét, Svenja Schulze-ot lenyűgözték az eddigi eredmények: "A tudomány vezette kutatás támogatása elengedhetetlen, mivel minden későbbi alkalmazásnak ez a táptalaja. Habár hosszú az út az állatkísérletektől az emberi felhasználásig, nagyon bizakodó vagyok abban, hogy a THC például a demencia kezelésére is használható lesz.

Forrás