Először megfogadtam, hogy nem írok róla. Mert ez csak egy tévéműsor, spontánnak tűnő, de nagyon is megrendezett pillanatokkal. Reality, de mégis kamu. Aztán belenéztem. Pár nappal később megint. Visszakerestem egy adást a neten. És akkor újabb ígéretet tettem magamnak: mégiscsak írni fogok a Házasság első látásra című produkcióról.
Őszintén szólva, kicsit kiakasztott az a szellemiség, ami az egész koncepció mögött húzódik. A műsor lényege, hogy két teljesen ismeretlen ember házasodik össze úgy, hogy az oltár előtt látják egymást életükben először.
A valóságshowba jelentkezőket ugyanis egy pszichológusokból és párkapcsolati szakértőkből álló szakmai csapat hallgatta meg, majd tudományos alapokon, különböző tesztek kitöltése után párosították össze azokat, akikről úgy gondolták, a papírforma alapján az Isten is egymásnak teremtette őket. Az így kialakult párok az első adásokban sorra összeházasodtak, majd a hetedhét országra szóló lakodalom után nászútra indulnak, ezt követően pedig négy hétre összeköltöznek, hogy eldöntsék, együtt maradnak, vagy inkább a különélést választják.
Hogy min húztam fel magam? Azon, hogy a házasság nem ilyen.
Normális ember nem köteleződik el ahogy esik úgy puffan alapon, hanem tudatosan, szabadon dönt a párja mellett, vállalja, hogy kitart mellette jóban-rosszban. Mert a férj/feleség nem webshopból rendelt cucc, amit visszaküldünk, ha nem jó.
Már maguk az esküvők is nagyon gázosak: kínos feszengés, szkeptikus rokonok, nem túl biztató mondatok az első benyomásokról (nem tetszik, hogy kopasz, túl mély a hangja…), hitvesi csók helyett arcra adott puszi. A nászút minden, csak nem romantikus, szerintem senki sem úgy képzeli, hogy leparasztozzák Tenerifén.
Tudom, meg van rendezve, profi módon meg van szerkesztve – mint szakmai produktum tökéletes, jól hozza a műfaji követelményeket. Az nem tetszik, amit üzen. Mert a házasság nem csupán papír – ultragáznak tartom, hogy itt igazi házasságkötés történik, nem csak „eljátsszák” – , hanem egy egész életen át tartó szövetség két ember között, akik szeretik egymást. Az is felháborító, hogy úgynevezett szakértő magyaráz a műsorban a kínosabbnál kínosabb jelenetek, sértődések, viták, vagy éppen kedves pillanatok után. Közös élményekről, közös jövőről, kölcsönös tiszteletről és megértésről, intimitásról beszélni akkor, amikor két vadidegen ember házasságába lesünk be? Vicc. Azaz mégsem.
Végtelenül elkeserítő, hogy sokan a való életben is úgy mennek neki a házasságnak, hogy ha nem tetszik, majd legfeljebb elválunk – nem lenne jó, ha azok a fiatalok, akik ezt a műsort nézik, magukévá tennék ezt a szemléletet. Lehet, hogy én látom túl sötéten a helyzetet, de gyakran eszembe jutnak azok a sok-sok évvel ezelőtti fogalmazások, amiben a hatodikos diákjaim leírták, hogy milyennek képzelik a felnőtt életüket. Akkoriban mindenki Való Világot meg Big Brothert nézett, a beadott irományokból elég világosan kiderült, bejött a kölköknek ez a pamlagon fetrengős, semmittevős, ha éhes vagyok, csak benyúlok a hűtőbe típusú élet, többen konkrétan meg is említettek egy-egy szereplőt. 25 fogalmazást olvastam, elgondolkodtató volt, hogy csak 6-an említették a munkát.
Házasság első látásra. Nem mondom, hogy ne nézd meg. Felőlem akár követheted is minden áldott nap a szereplők sorsát, nem ördögtől való, amúgy is vicces, hogy ebben az országban nincs, aki bevallaná, hogy nézi a Barátok Köztöt, pedig a nézettségi adatok szerint gyakorlatilag minden családra jut egy BK-rajongó. Szóval nem vagyok sznob, nem a sátán műve a kereskedelmi televízió és az ottani műsorok. Csak egyet fogadj meg: a te igened az oltár/anyakönyvvezető előtt ne ilyen legyen. Jöjjön szívből, és ne csak négy hétre szóljon.
Ha rossz a főnök, rossz a munkahely. Ha rossz a munkahelyen, akkor rossz lesz otthon is. Ha rossz otthon, akkor rossz az országban. Szóval, kedves főnökök, elég nagy a felelősségetek...
Sokkoló felismerésre jutottam ma reggel a kávé mellett. De mielőtt lelövöm a poént, vagyis elmondom, mire ébredtem rá (oh, ez stílusos volt), tisztáznék pár dolgot.
Dolgozó nő vagyok, két gyerekkel, jól működő kapcsolattal, sok-sok munkahelyi stresszel.
Szóval ültem és ébredeztem, miközben a tegnapi nap eseményein pörögtem. Mert tegnap, mint oly’ sok napon mostanában, borult a bili. A feszültség - természetesen otthon, - a kamasz lányommal való ordibálásban csúcsosodott ki, ha jól emlékszem azon vesztünk össze, hogy sok vízzel zuhanyozott. Nem vagyok én Krőzus! – vágtam hozzá a tanító célzatú megállapítást (legyen már naprakész az ókori dolgokban is), és esküszöm, gőz csapott ki a fülemen. Aztán jött a párom, majd egy óvatos kanyarral már ment is, látta rajtam, hogy most le kell nyugodnom. Nem sikerült.
Így ment ez tegnap, ma pedig a reggeli kávénál szomorú felismerésre jutottam: nem tudom letenni a pakkot, hasztalan próbálom. Nem tudok elvonatkoztatni a feszültségekkel terhes munkámtól, hazaviszem a konfliktusokat.
A családomnak nagy arányban én biztosítom az érzelmi támaszt. Én, mint nő és anya. Az én érzelmi energiáim, töltetem, kiegyensúlyozottságom határozza meg leginkább, hogy az otthoni hangulat milyen irányba mozdul. Nem azért, mert delejes erővel bírok, hanem mert én vagyok a nő. A befogadó energia. Tetszik, nem tetszik, az én dolgom a családom érzelmi életének kalibrációja.
Hiszem, hogy az egyenrangúságban is mindenkinek megvannak a maga feladatai és szerepei, nem egyformák vagyunk, hanem egyenlők. Nem megalázó érzelmi támaszként működni, nekem nem derogál ez a szerep. Egyébként, ha lázadoznék ellene, akkor is így lenne.
Szeretek dolgozni, de a munkával járó stresszt utálom. Mi több, feleslegesnek tartom. Egyáltalán nem kéne stresszelni, mégis teszem. Miért?
A főnök személye gyakran az elsődleges oka annak, hogy valaki szereti vagy utálja a munkáját. A főnök az a kapocs, amely összeköti a munkavállalót és a szervezetet, amelyben dolgozik. Jó vezetőnek kevesen születnek. A legtöbb főnöknek tanulnia kell/kellene a vezetői szereppel járó elvárásokat, pszichológiai képzésre lenne szükségük, könyveket kéne olvasniuk a szakirodalomból, de persze nem teszik. Magyarországon a következő erős vélekedések élnek és virulnak sok-sok vezető fejében:
majd megy magától
a munkahelyet nem kell szeretni
vagy megszoksz, vagy megszöksz vs. bármikor találok mást a helyedre
Számtalan munkahelyen van olyan főnök, akinek valamiért elemi létszükséglete a konfrontáció. Ezek azok az emberek, akik azt hiszik, hogy hatékonyabb a munka, ha fitogtatják a hatalmukat, ha undorító hangnemben beszélnek az alkalmazottakkal, ha betesznek a másiknak, ha akadályokat gördítenek, vagy egyszerűen csak fröcsögnek a rosszindulattól.
Nem veszik észre, hogy ezzel nekik is rossz lesz az életminőségük, nem látják át, mennyit veszítenek a hatékonyságból, a termelékenységből, a kreativitásból. Nem azért kell törekedni a jó főnök szerepére, hogy az alkalmazottak és munkatársak szeressenek, hanem azért, mert ez teszi hatékonnyá a munkát. Ez hozza az eredményeket, a pénzt, a paripát és a fegyvert.
Súlyos tévedésben vannak azok a vezetők, akik azt hiszik, hogy a keménykedés, a bunkóság, a teljesíthetetlen és összevissza utasítások nem bosszulják meg magukat. Mert minden visszaszáll az ember fejére, és nem spirituális átok formájában, csak simán és egyszerűen rossz mutatók, kevés nyereség, hanyatló teljesítmény képében.
Persze vannak, akik felismerik, hogy a vezetői kvalitásokat lehet és kell is fejleszteni.
Fontos például a tiszta elvárások lefektetése.
Fontos, hogy éppen annyi kontrollt adjon, amennyire szükség van: ami manapság ritka kincs, mert számtalan főnök képtelen kiadni a kezéből az irányítást, mindenbe beleszól, mindent ellenőriz, ami az alkalmazottat lustává, őt pedig végtelenül kimerültté, majd feszültté teszi.
Fontos, a visszajelzés, időben. Ha valaki utólag kap véleményezést, mi több negatívat, akkor már süthetik a dolgot. A munkafolyamat közben kell kommunikálni, nem utólag leteremteni valakit.
Ne feledkezzünk meg az erőfeszítések elismeréséről se, a dicséret szárnyakat ad, kár, hogy olyan kevés jut belőle. Az alkalmazottaknak azt is fontos érezniük, hogy nem alantas rabszolgák, jobbágyok, akik hűbéruruk földjén azért élhetnek, mert fizetik az adót. A produktivitás szárnyakat kap, ha emberként bánnak az emberrel.
Egy jó főnök ismeri az alkalmazottakat, köszön, néven szólít, és megkérdezi hogy vagy. A jó főnök nem kutakodik, de érdeklődik, kifejezi, hogy látja az embert az alkalmazottban. Csodaszer.
Egy jó főnök emellett meglátja a beosztottakban az erősséget, és igyekszik is ezt kiaknázni. Nem arra koncentrál, ami nem megy, hanem arra, ami működik. A jó főnök néha leül az alkalmazottal megbeszélni, milyen céljai vannak, és hogyan tudna segíteni azok elérésében. Mert a fejlődés lehetősége inspiráló.
A jó főnök kifejezi, hogy nem főbenjáró bűn elrontani valamit. Mert aki retteg ettől, az bizony hibát ejt. A jó főnök bátorítja a tanulást, a határok átlépésére sarkall, nem pedig azt lesi, hogy ki miben gyenge.
A jó főnök kommunikatív. Nem gondolja, hogy alkalmazottai gondolatolvasók, akik egy szemöldökrándulásból leveszik, mit kell tenniük.
És tudja, hogy a főnökség nem az emberrel született kvalitás, hanem tanult viselkedésforma.
A fél életünk munkával telik. És ha ez rossz hangulatú, feszültséggel terhes, akkor a fél életünk rossz hangulatú és stresszes. Aztán a munkatársak, mivel nem születtek Buddhának, hazacipelik a feszültségeket és otthon adják ki magukból. Akár közvetett, akár közvetlen módon, de valahogy ki kell adni, különben belepusztulnak.
És beúszik a képbe a női kérdés, a család érzelmi támogatásának ügye. Amit – tetszik, nem tetszik – egy feszült és stresszes anya nem tud ellátni megfelelően. Nem tud ebben jól funkcionálni, csak szétszakadni.
Ezért jutottam el addig 40 évesen, hogy többször megfordult a fejemben, otthagynám az egész munkavilágot, eldobnék csapot-papot készségesen, csak szállhassak már ki az őrült mókuskerékből. Tegye mindenki tönkre az életét, ha ahhoz van kedve, de engem hagyjanak békén!
A "fakanállal a kezemben egy szál otthonkában állok a konyhában" képe úgy lebeg néha a szemem előtt, mint szomjas vándor előtt az oázisé. Komolyan, sokszor már ott tartok, hogy lemondanék az összes női előjogomról, csak érezzek már egy kis békét.
És most senki ne jöjjön nekem azzal, hogy régen meg otthon nyomták el a nőket, és a férjek igazi egyeduralkodók lehettek, meg kiszolgáltatottság volt és rabszolgasors. Mert akkor én erre csípőből azt válaszolom, hogy szuper, és ebben a szép új világban vajon mi van? Nekem nem kell ide ez a fals érvelés, pont, mint a politikában, hogyaszondja: a másik is lopott. Hát nekem ez nem érv, én ettől nem fogok jobban aludni.
Jó kis egyenjogúság lett ebből az egész feminista sztoriból, csak kicsit túl lett tolva, mert most is van pofon, de el is megyünk érte. A munkahelyre.
Levonva a levonandót: nem kéne ennek így lennie. De amíg ilyen az általános közhangulat Magyarországon, amíg ember embernek farkasa, amíg eszeveszett könyöklés és rosszindulat uralja a munkahelyek túlnyomó többségét úgy, mint a közéletét, addig bizony nehéz lesz a családi lét is. Rossz lesz az anyáknak, az apáknak, a gyerekeknek, az egyénnek, szinglinek és társasnak, a társadalomnak összességében. Vonulhatnék barlangba, ott biztos béke van. De én itt szeretnék boldogulni. Ha nem gond.
Az ünnep mindig lehetőség, a húsvét üzenete pedig pláne: az igazi újrakezdés ígéretét hordozza, és ez nem csalás, nem ámítás, nem Coelho, és nem is Oravecz Nóra.
Kiskoromban sosem értettem, akik nem vallásosak, mikor eszik a húsvéti sonkát. Római katolikus családban nőttem fel, gyerekként egyértelmű volt, hogy azt csak nagyszombaton este, a feltámadási körmenet utáni vacsorán vágjuk fel először. Néhány éve komoly dilemmát jelentett a famíliában, hogy az este 10-re áttett szertartás előtt lehet-e sonkát vacsorázni. Tudom, Krisztus nem sonkára támadt fel, hanem harmadnapra, de akkor is…
Felnőve megtanultam, ahány ház, annyi szokás, mindenki úgy üli meg az ünnepet, ahogy szeretné és tudja, ahogyan azt is, milyen fontosak a rítusok. Édesanyám még a sonkafőzést is így magyarázza: „nagycsütörtökön, az esti szentmise után beáztatod a húst, majd másnap leöntöd a levet, és tiszta, hideg vízben teszed fel főni”. Ennek az az egyenes következménye, hogy nagypénteken, amikor szigorú böjtöt tartunk – napi háromszori, húsmentes étkezés, és csak egyszer lakunk jól –, egész nap korgó gyomorral teszünk-veszünk a lakásban, ahol MINDENT betölt a sonka illata.
Egy keresztút gyötrelmeihez képest persze semmiség, mindenesetre elég profán módon felhívja a figyelmet arra, hogy néha le kell mondani dolgokról. Nem kaphatunk meg mindent azonnal. Sőt, van, amit sosem érünk el, és ez így van jól.
Szeretem a nagyhetet. Szeretem a csendességét. Hogy elmennek Rómába a harangok, és kereplő helyettesíti a csengőt a templomban. Az oltárfosztást – ezt gyerekként imádtam nézni.
Tudni, hogy vannak, akik virrasztanak nagypénteken, ha már én minden évben olyan lusta és esendő vagyok, mint a tanítványok a Getsemáné-kertben. A pillanatot, amikor nagyszombaton este megpillantom a hatalmas, kecses, égő húsvéti gyertyát, és a táskákból sorra mécsesek kerülnek elő. Egymásnak adjuk át a fényt, ki tudja, talán a szívekben is kiviláglik ilyenkor valami. Azt, ahogy zúg az orgona, mikor visszamegyünk a körmenetről: Te Deum, Téged Isten dicsérünk. A húsvétvasárnap felszabadító örömét, amikor ott állsz a nagymisén, tisztára súrolt lélekkel, tele reménnyel, mert elhiszed, a lehetetlen is lehetséges. Elmozdult a kő a sír elől.
Az ünnep mindig lehetőség, a húsvét üzenete pedig pláne: az igazi újrakezdés ígéretét hordozza, és ez nem csalás, nem ámítás, nem Coelho, és nem is Oravecz Nóra. Nem muszáj elhinned, és nem is kell úgy ünnepelned, ahogy például én teszem. Ez az én ünnepem, az én rítusaimmal. Nem kötelező Rád nézve. De húsvét alkalmából azt kívánom, kedves Olvasó, találd meg a saját rítusaidat. Mert megtartanak. Felemelnek. Átsegítenek. Tartalommal töltik meg a hétköznapokat. Nélkülük olyan minden, mint a díszes sztaniolpapírba csomagolt csokinyúl belseje: kiábrándítóan üres.
Napok óta egy (szerintem fontos) kérdés foglalkoztat a lex CEU kapcsán. Na jó, több is, de Ürge-Vorsatz Diána levele, és az utána felharsogó csak most, hol éltél eddig?! típusú kirohanások nyomán elgondolkoztam.
Adott egy nő, aki most, igen, pont most, nem előbb és nem később kifakadt és kiakadt. Mert széttörték az álmát. Most törték szét az álmát. Éppen április 4-én.
Amit facebook posztja után kapott, nem teszi ki az ablakba. Pedig csak őszinte volt.
De ebben a két pólusra kényszerített, zilált országban nehéz őszintének lenni. Azért, mert az emberek elfelejtettek elfogadni, megérteni, befogadni, ne adj’ isten megbocsátani. Elfelejtették, hogyan kell azt mondani: Rájöttél? De jó!
Kérdem én, miért kell minősíteni valakit azért, mert „csak most” jutott el a holtpontra? Felróják neki, hogy hol volt akkor, amikor a hitelkárosultak, meg a földművelők, meg a trafikosok, meg az egészségügyiek, meg a tanárok, meg a…
Nekem nem tűnik mentegetőzésnek a hölgy levele. Sőt. Egy nagyon súlyos vallomásnak tűnik, amiben beismeri, hogy tévedett. Meri ezt vállalni. Ki meri mondani.
Tegye fel a kezét, aki az utóbbi időben beismerte a tévedését, hibáját, ráadásul nyilvánosan. Sejtésem szerint ezekből az emberekből sem jönne ki egy tömegtüntetésnyi demonstráló. Lennének annyian, ahányan megpróbálták lezárni a Szabadság hidat 5-én.
Lehet a feje felett pálcát törni valakinek, mert csak akkor nyílt fel a szeme, amikor a saját bőrén tapasztalta meg a mai magyar viszonyokat? Lehet. Érdemes? Nem.
Tegye fel a kezét, aki már azelőtt elégedetlenkedett, hogy az érdekei sérültek! Mert az ember olyan állat, hogy amíg vele tulajdonképpen minden rendben, addig minden rendben. De lássuk be, mindenki csak akkor érzi fájóan keménynek az asztal sarkát, ha nekimegy.
Ahelyett, hogy azt mondanák neki, köszönjük, hogy képes voltál erre, ezért tisztellek (súlyos szó, biztosan többen kiakadnak erre is, pedig a másik tisztelete egyben önmagam és a saját erőfeszítéseim tiszteletét is meghozza) nekimennek, hogy miért csak most… Remek módszer, szerintem a gyereknevelésben is hatalmas a sikere.
Hatékony, mert egyet biztosan el lehet vele elérni: akik rájöttek, hogy tévedtek, csendben maradnak majd. Az is lehet, hogy sokan nem is merik majd beismerni önmaguknak sem, ha tévedtek. Ez a módszer nem a javítást, a javulást, a jobbítást szolgálja, hanem a félelemkeltést és a további megosztottságot. Hol marad az elfogadás, ami a közös munka és a változtatás előfeltétele? Megmondom én, sohaországban.
Ugyan, kinek kell egy országnyi ember megvetése, piszoksága, gúnyolódása, kioktatása és beolvasása? Nekem biztosan nem kéne.
Ha sok embernek (tisztelet a kivételnek) nem az járna a fejében, hogy az igazát bizonygassa, hanem az, hogyan lehetne jól csinálni, akkor már előrébb lennénk. Amíg onnan fogjuk meg a dolgot, hogy a másik mit csinál rosszul, addig egy tapodtat sem fogunk mozdulni arról a helyről, ahol jelenleg állunk.
És utoljára: akinek nem inge, ne vegye magára, könyörögve esdeklek.
"Virágok közt veled lenni Tudom, szép volna, kedvesem Virág sincsen, te sem vagy már Miért hagytuk, hogy így legyen?"
Illés
Az emberi lét oktalansága pontosan az, ahogy E. F. Schumacher elegánsan leírja: „Minden látható, kivéve a szemet, amin keresztül nézünk.” Ennek a kijelentésnek fényében lehet vizsgálni aktuális belpolitikai eseményeket éppúgy, mint a párkapcsolatunkat vagy a főnökünkkel való viszonyt. Magánélet vagy közélet, ugyanazok az önvédelmi mechanizmusok működnek mindannyiunkban. A kérdés csak az, kiben mekkora a tudatosság ennek felismerésére. Szerelem, ideológia, pénz: mindhárom képes elfedni mindazt, ami az észnek egyértelműen veszélyes vagy abszurd.
Azért, hogy vakok maradjunk olyan szituációkban, ahol „tudhatnánk, tudnunk kellene, de nem tudjuk, mert sokkal jobban érezzük magunkat vakon.”
Ezt tesszük – fejti ki Heffernan és egy sor példával támasztja ezt alá a diktatúráktól kezdve a katasztrofális szerelmi afférokon át egészen Bernie Madoff-ig.
Minél szilárdabban fókuszálunk, annál többet hagyunk ki – vagy ahogy a kognitív tudós Alexandra Horowitz fejti ki írásában, azért, mert „a figyelem egy szándékos, kegyetlen diszkriminátor.”
Önmagunk sötétben tartásának alapvető mechanizmusa az élet szinte valamennyi területén megmutatkozik. Jó hír, hogy vannak lehetőségeink – mint személy, szervezet vagy nemzet – a szemellenzőnk felemelésére, mielőtt még belebotorkálnánk különféle kockázatos szituációkba, amelyek később a Hogy lehettem ennyire vak?! felkiáltásba torkollnának.
Miért létezik szándékos vakság?
Nem vagyunk képesek mindent észrevenni vagy tudni, agyunk kognitív határa egyszerűen nem engedi ezt meg: meg kell szűrnünk a bevitt adatokat. Legtöbbször azokat az információkat engedjük be, amelyektől sokkal jobban érezzük magunkat, miközben kényelmesen megszűrünk bármit, ami a törékeny egónkat és alapvető hiedelmeinket összezavarja.
Szerelem, ideológia és a pénz
Közhely, hogy a szerelem vak; amit kevesebben ismernek fel: hány konkrét bizonyítékot képes a szerelemtől elködösült agy teljesen figyelmen kívül hagyni. Az ideológia is erőteljesen elfedi mindazt, ami az észnek egyértelműen veszélyes vagy abszurd. A körülöttünk uralkodó sötétség mértékében az is nagyon sokat számít, hogyan és hol élünk. A konfliktustól, változástól való félelem tart meg minket vakságunkban. Az a tudattalan (és többnyire tagadott) impulzus vezet, hogy kövessünk és alkalmazkodjunk, mert ez megoltalmaz minket a konfrontációtól. A tömeg pedig alkalmas kifogást szolgáltat a tehetetlenségünkre. Természetesen ugyanígy a pénznek is megvan a hatalma az elvakításunkra.
Szándékos vakságunk egyik leginkább perdöntő bizonyítéka élettársunk megválasztása. Egy 25 milliós online randioldal kérdőíve feltárta, hogy „legtöbbünk olyan emberrel házasodik össze és él együtt, aki nagyon hasonló hozzánk”.
Nem szeretjük azt érezni, hogy vakok vagyunk azoknak a vonzerejére, akik nem olyanok, mint mi. Nehéz felismerni, mennyire a saját öntudatunk csapdájában vergődünk. Azt akarjuk érezni, hogy – az adatokkal ellentétben -,saját, előre nem megjósolható döntéseket hozunk, hogy önálló lelkek vagyunk széles és válogatott ízléssel.
Miért szeretjük önmagunkat?
Legfőképp azért, mert ismerősek vagyunk saját magunknak. Ezért is szeretjük a hozzánk hasonlókat – vagy azokat, akikről úgy sejtjük, hogy van bennünk közös. Ismerősnek tűnnek, így az intimitás és a biztonságérzet hozzájárulnak önmagunk még erősebb szeretéséhez. Az ember egyszerűen csak biztonságot akar, a hasonlóság pedig hatékonyan elégíti ki ezt az igényt.
Önműködő mechanizmus vagy tudatosság?
Agyunk nagyjából úgy dolgozik, mint egy randioldal algoritmusa – szkenneljük az életet passzoló darabkákért, és ha találunk egyet, élvezzük a megerősítés bizsergését.
És ez csak egy bizonyítéka ennek a kényelemkeresésnek, amelyet az Amazon könyvajánló motorjaitól kezdve a bonyolult közönségre szabott modern médiaüzenetekig kihasználnak: “A médiavállalatok tudják, hogy amikor megvásárolunk egy magazint vagy egy újságot, nem azért tesszük, mert harcolni akarunk. Azt keressük, ami ismerős és megszokott, ez az alapja a médiafogyasztásunknak.”
Van azonban ennek árnyoldala is: minden, ami kívül van a komfortzónán, a vakfoltunkba kerül.
A biológiai alapok
Robert Burton neurológus szerint, aki az előítéletek biológiai alapjait tanulmányozza és azt, hogy agyunk miért hajlamos visszautasítani olyan információkat, amelyek szélesítenék a látókörünket: a neurális hálózat nem ad az egyénnek egy direkt irányvonalat egyenesen az öntudathoz. Úgy kell elképzelni, mintha mindenféle bizottság ülésezne a fejünkben, akik szavaznak menet közben, vajon egy bizonyos villámlás eljusson-e az öntudatig vagy sem. Ha elegendő „igen” szavazat gyűlik össze, akkor megláthatod azt a villanást. De ha a „nemek” vannak többségben, akkor elszalasztod az eszmélést.
És itt a kérdés: Milyen is az agyad? Mitől kapod meg az „igent”? Ahogy erről már szó volt, az agy szereti azt, amit már előzőleg megismert. Ezért az ismerős dolgokat elfogadja. A többi információ lehet, hogy hosszabb idő alatt jut el a tudatodig, de könnyen megtörténhet, hogy fennakad a rostán, és a tudattalanban marad.
Burton egy folyómeder metafórájával illusztrálja mindezt: a legelső hullámok talán tökéletesen véletlenszerűek – kezdetben nincs preferált útirány. De egyszer csak kialakul egy kis öböl, és a víz ebbe a kisebb ellenállású irányba folyik ezután. Az öböl mélyül, és a folyó növekszik.
Napi apró döntéseink
Vakságunk a napi apró döntésekből növekszik, amelyek még kényelmesebben beágyaznak minket megerősítő gondolataink és értékeink közé. És ami a legrémisztőbb ebben a folyamatban:
ahogy egyre kevesebbet és kevesebbet látunk, úgy érezzük magunkat egyre nagyobb biztonságban. Azt hisszük, hogy többet látunk – miközben a látóhatár szűkül.
Szeretet és konformizmus
Ha szeretünk valakit, okosabbnak, szellemesebbnek, csinosabbnak, erősebbnek látjuk, mint őt bárki más a világon. Számunkra a szeretett szülő, egy társ vagy egy gyermek sokkal pozitívabb tulajdonságokkal bír, mint azt bárki más tapasztalná a környezetében. Ha szeretettel körbevéve növünk fel, biztonságban érezzük magunkat, és azt tapasztaljuk, hogy a körülöttünk lévők hisznek bennünk. Ez a hit nélkülözhetetlen építőköve identitásunknak és önbizalmunknak. Hiszünk önmagunkban, mert mások hisznek bennünk: így függünk nagymértékben mások hitétől. Emberi lényként hajt bennünket, hogy megtaláljuk és megvédjük azokat a kapcsolatokat, amelyek jóérzéssel töltenek el saját magunkkal kapcsolatban. Ezek a tükrök erősítik önértékelésünket.
Ezért is van az, hogy akivé alakulunk, a személy, akivé fejlődünk, részben attól függ, hogy kit szeretünk vagy szerettünk.
Idegenkedünk attól, hogy bármi olyat lássunk, ami fenyegeti ezt a képünket azáltal, hogy megkérdőjelezi szeretetünk tárgyának erényeit.
Nemzetek, intézmények, egyének
Ugyanúgy elvakíthatja őket a szerelemben működő mechanizmus, vagyis az igény, hogy jónak, értékesnek és megbecsültnek higgyék magukat.
De ha vakok vagyunk annak a hibáira, akit szeretünk, akkor a hatékonyságunk is elveszik. Erőtlenné tesszük magunkat, amikor nemtudást színlelünk.
Ez a szándékos vakság paradoxona: azt gondoljuk, hogy ettől biztonságban leszünk, pedig csak veszélybe sodor.
Kiút, ha akarod
A szándékos vakság nem az emberi lét halálos diagnózisa – meglehet, hogy ez evolúciósan támogatott hajlamunk, azonban képesek vagyunk arra, hogy a szándék és a figyelem megfelelő kombinációjával vegyítsük.
A jó hír: halálunk pillanatáig változunk. Minden élmény és találkozás, minden egyes új tudásmorzsa átalakítja agyunk működését. Agyunk képlékenysége és formálhatósága az a fő ok, ami miatt mindenki egyedi és megismételhetetlen. Nem automaták vagyunk, képességünket a változásra sosem szabad lebecsülni.
Már az a puszta tény is, hogy a szándékos vakságot felismerjük, bizonyítéka az élmények, tudás, gondolkodás, neuronok gazdag egyvelegének, amely aztán megadja a változtatás lehetőségét. Megtanulhatunk jobban látni. Kezdjünk mindent a következő egyszerű kérdéssel: mi kerüli el épp a figyelmemet?
200 éve született Laborfalvi Róza, a legenda szerint 1848. március 15-én egyetlen pillanat alatt szerelem szövődött az ünnepelt színésznő és Jókai Mór között.
A nagy történelmi eseményekre való emlékezés közben hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a márciusi ifjak nem éteri tisztaságú hősök voltak, hanem hús-vér emberek, a szívük nemcsak a hazáért dobogott, ugyanúgy vágytak a szerelemre, boldogságra, mint bárki más.
1848. március 15-én a fiatal, tehetséges Jókai Mór élete nagyot fordult. Este a Nemzeti Színházban a Bánk bánt játszották, az előadás majdnem botrányba fulladt, úgy tűnt, aznap a forradalmi hangulat erősebb volt a színház varázsánál. A nézők bekiabáltak, a darabbeli igazságtalanságot és elnyomást túlságosan ismerősnek találták… Jókai a színpadra lépett, megpróbálta lecsillapítani a tömeget, és ekkor a kor ünnepelt színésznője, a híres Laborfalvi Róza odalépett hozzá, levette kosztümjéről a kokárdát, és az író felöltőjére tűzte. Ezzel a mozdulattal egy legendás szerelem és egy világraszóló botrány vette kezdetét.
Az ünnepelt szépség nyolc évvel volt idősebb Jókainál, ez akkoriban egyenesen skandalum volt. Volt egy házasságon kívül született lánya, nem kell magyaráznom, hogy ez sem volt éppen piros pont a külvilág szemében. Tehetséges színész volt, szépsége, gyönyörű hangja sokakat megigézett, de voltak, akik pikáns múltja miatt kalandornak, laza erkölcsű nőnek tartották. Petőfi Sándor is ezt a nézetet osztotta, keményen összekülönbözött Jókai Mórral, a korabeli pletykák szerint ez a szerelem komoly törést jelentett a barátságukban.
Jókait azonban nem érdekelték a rosszmájú kritikák, nem hallgatott barátaira, pályatársaira, sőt, még a saját anyjára sem, aki szintén óvta őt ettől a kapcsolattól. Feleségül vette Laborfalvi Rózát.
Az igazság azonban, mint minden bulvársztori esetében, most is árnyaltabb. Egyes források szerint az író és a színésznő nem is a Nemzeti Színházban találkozott először, hanem már jóval korábban. Vannak, akik szerint a korkülönbség is nagyobb. Az ünnepelt tragika pedig hűséges és odaadó feleség lett ugyan – Jókait sokáig bujtatta a forradalom után – , de házsártos és féltékeny természete nem könnyítette meg az együttélést. Túlzott gondossággal óvta férje alkotói magányát, egyesek szerint harciasan távol tartott mindenkit Jókai dolgozószobájától. Ebben minden bizonnyal elég hatékonynak bizonyult, mert az író elképesztően gazdag életművel ajándékozta meg az utókort…
A színésznő nyugdíjazását nehezteléssel vette tudomásul, ezt követően még ingerlékenyebb lett, és mániákus gyűjtőszenvedély hatalmasodott el rajta, egyre több különös szokásra tett szert. Jókai nővérének lánya jegyezte fel, hogy az ismert házaspár svábhegyi villájának díszes szőnyegekkel borított szobáiban szabadon járhattak-kelhettek a tyúkok, libák, sőt az is megesett, hogy Laborfalvi Róza egy malacot nevelt fel a hálószobájukban. Selyempaplanból fészket készített neki, és tejeskávéba mártott zsemlyével etette ezüstkanálból. Ha a jószág éjszaka nyugtalankodott, Jókai maga kelt fel hozzá, hogy az előre bekészített gyorsforralón megmelegített kávéval etesse meg.
Különös házasság volt ez, amiről mindenki határozott véleményt formált. Rokonok, barátok, pályatársak, a közvélemény és az utókor. Az emberek akkor sem voltak nagyon mások, mindig szerettek beleszólni egymás magánéletébe, a botrány, a szaftos részletek, a viharos magánélet akkor is kapós téma volt… Jókai mindenesetre egy helyen így írt arról a bizonyos március 15-éről: "HUSZONHÁROM éves koromban egy év alatt csináltam forradalmat, háboruba mentem és megházasodtam; egyiket se bántam meg…”
Itt a tavasz, kegyetlen hosszú volt az idei tél, de hála Istennek, végre éledezik a természet, hóvirágünnep van az alcsúti arborétumban és a szívekben, és magabiztosan törnek fel a tavaszi hagymások is a kertekben. Ideje van a nagytakarításnak. Böjt van, van, aki divatos léböjtkúrát tart, felkészül a bikiniszezonra, van, aki hamvazkodott, péntekenként nem eszik húst, keresztutat jár és imádkozik. Ideje van a csendesedésnek, a befelé fordulásnak, a lelki nagytakarításnak.
A nagytakarítás húzós műfaj, akár a lelkekben megy végbe, akár a porcicákkal vívunk ádáz harcot. Nem kellemes egyik sem, ráadásul tele vagyunk kacatokkal itt is, ott is.
Nehéz elkezdeni, pedig mind vágyunk egy tisztább lélekre, arra, hogy rendben legyünk önmagunkkal, és rend legyen körülöttünk. Érdekes, mostanában sokan követik Marie Kondo módszerét, a világban háziasszonyok százezrei „konmariznak”, azaz rendszereznek és szelektálnak otthon, és teszik mindezt abban a reményben, hogyha kiürítik a gardróbból a soha fel nem vett ruhákat, rendet raknak a fiókokban, megszabadulnak a felesleges tárgyaktól, nemcsak az otthonuk lesz rendben, hanem önmaguk is. Rendrakás, mint spirituális biznisz. Elgondolkodtató.
A fogyasztás boldogít. Ciki beismerni, de valld be, elég széles a vigyor az arcodon, mikor veszel egy pár új cipőt magadnak. Egy csomó cucc kell. Mert mindenkinek van, mert státuszszimbólum, mert nem élet az élet nélküle, mert tetszik, mert birtoklása része lett valami közös minimumnak.
A fogyasztás boldogít, csak közben irgalmatlanul megnő a stresszfaktor. Mert ezt a sok mindent előteremteni és megvenni rengeteg munka és pénz. Ráadásul mindig új kell, és mindig többre, szebbre, nagyobbra vágyunk. Ördögi kör, ki lehet törni belőle, csak akaraterő kérdése.
Mindent azonnal akarunk, ezer vágy dörömböl bennünk, ami jó esetben elhalkul, mikor szemünkbe megy a hamu. Emlékezzél ember, porból vagy és porrá leszel.
Porrá lesz a menő ruhatárad, a drága kocsid, a márkás táskáid, az összes cipőd a szekrényben, a csúcsmobilod, tableted, számítógéped, mosogatógéped, szárítógéped. Porrá lesz minden talmi vágyad, pénzen megvehető álmod, csak győzd kiseperni.
Tavasz van. Nagyböjt. Pucold meg az ablakokat, engedj be több fényt a házadba és a lelkedbe. Szelektálj a ruhásszekrényben, és nézz magadba. Csak az a fontos, ami nem porlad el.
Olvastam egy izét (vannak, akik cikknek mondanák) a Kaliforniai álomról és a Tinderről férfiszemmel. Azt fejtegette benne a PASI (így nevezte magát – no comment), hogy bizony idejét sem tudja annak, mikor ismerkedett meg nővel a való életben, mikor volt utoljára szerelmes. Azt is írta, hogy a modern világ érzelemmentes. „Depis” lett a film után, mert olyan ódivatú értékekkel szembesítette, mint a kitartás, a döntések következménye és a felelősség. Ezen a ponton kacsintott ki férfitársaira, növesszék vissza együtt a gerincüket, majd biztosította olvasóit, hogy ő is volt szerelmes, és hiányzik is neki az érzés. Ezért is lepte meg „röpke depi”.
Engem ezután nem röpke depi lepett meg, hanem a döbbenet.
Első gondolatom az volt, hogy ez tényleg komoly-e. Mármint egy felnőtt férfi – habár igaz, ő magát pasinak aposztrofálja – tényleg komolyan „röpke depit” él meg, mert rájön, hogy a valóság meg az ő világa között konkrétan nincs közös nevező?! Ha már önreflexiója csúcsán realizálja, hogy a Tinder meg a Fészbúk bizony nem a legalkalmasabb helyek arra, hogy megismerkedjen a „hús-vér” nővel, normális kapcsolatuk legyen, és ÉLJENEK, annak minden szépségével és nehézségével, akkor nem az lenne a férfias, hogy röpke depi helyett magába zuhan és átértékel?
Bevallja, hogy a szingliség minden előnye ellenére hiányzik neki a szerelem, és még emlékszik (sic!) rá, milyen az, amikor szerelmes volt. Ezen a ponton sikítottam, és tényleg, komolyan megsajnáltam emberünket, akinek már csak ködös emlékeiben él a valóság. Mert a szerelem érzése is a valósághoz tartozik, bizony, amit valószínűleg a generációja nem nagyon tud átélni. Miért? Nem, nem félelemből, amint azt oly’ sokan hinni akarják kényelmesen. Hanem azért, mert a digitális mocskon nevelkedő, éppen ezért nárcisztikussá váló emberek a legkevésbé alkalmasak arra, hogy kilépjenek a mátrixból.
Aztán hozza elő az író azt a közhelyet, hogy „antik filozófusoktól napjainkig sokan hangoztatják a szeretet – és az ebből fakadó érzelem, a szerelem – fontosságát az életünkben.” Tegye fel a kezét, aki szerint ennek a mondatnak van relevanciája. Ezzel a mondattal az égvilágon semmit sem adott hozzá a világhoz, csak eldurrantott egy ordas közhelyet. És igen, én ilyenkor gondolom azt, hogy ha nem tudsz hozzáadni valamihez, akkor legalább ne vegyél el belőle. Mert ezek a semmitmondó mondatok azok, amelyeken egy egész generáció nevelkedik, léteznek emberek, akik olvasva ezeket azt hiszik, hogy most kapták meg a titkot, az igazság pillanata jött el, az elmélkedés pillanata, pedig csak egy lapos, jelentésnélküli, felszínes semmit kaptak, amivel egy jottányit sem jutnak közelebb a saját megoldásukhoz. És akkor ezeket a semmi mondatokat dobják fel képmegosztókra, valami kismacskával vagy esőben síró nővel a háttérben, és mindahányan azt érzik, hogy mélyek voltak és bölcsek.
Ha antik filozófusokig kell visszamenni a szerelem eszméjéért, akkor ott komoly gond van. Nekem ebből a mondatból az jön ki, hogy az ő világában kb. Arisztotelész élhette meg a valódi szerelmet, aki Shakespeare pályatársa lehetett, vagy mifene.
Lehet itt keseregni, meg esőben sírni, meg ellenállni és mindent leszarni, meg depiskedni, meg a nőket hibáztatni, meg a férfiakat hibáztatni. De leginkább tényleg, komolyan, tökre komolyan, le kéne tenni a telefont. Mert a közösségi média addiktív. Tudatosság nélkül egyszerűen nem lehet neki határt szabni, nem lehet leállítani, nem lehet kevesebbszer felugrani fészbúkra, kevesebb fotót tolni instára, leállítani a tindert, a szexcsetet, nem lehet nélküle élni. A „cikkíró” és generációja a tudatosságnak nyomában sem kullog, ellenben instant megoldásokat követel, amiktől majd azonnal kisüt rájuk a nap, ez egyértelmű. De ezért nem is lehet hibáztatni senkit, aki függő valamitől. A függőség kemény dolog, de azért van egy titka: a döntés, hogy befejezed. A dohányzásról is úgy lehet leszokni, hogy nem szívsz több cigit. És ez nem ilyen könnyű, hanem ilyen egyszerű.
És nem, nem jövök azzal, hogy válaszd a boldogságot, és csinálj magadnak boldogságot. Csak szakadj már le végre a telefonodról.
Mondok egy titkot: az ember természeténél fogva társas élőlény, szüksége van fajtársaira, a velük való érintkezésre, és ha valaki megelégszik azzal, hogy egy monitoron keresztül élje az életét, akkor emberi természetével megy szembe.
Nagyon tetszett a Mindenki. Nagyon örülök annak, hogy Oscar-díjat nyert. Hatalmas büszkeség ez Mindenkinek. Ezektől a sikerektől érezhetjük testületileg, hogy mégis, lám, nahát, vagyunk valakik. A siker közös kincs, Mindenki kiveheti belőle a részét.
Én is mosolygok, és kiveszem ebből a részemet, pontosan azon a szinten, ahol kivehetem.
De egy valamit nem értek.
A film központi gondolata az egység, az egymásért való kiállás, az összetartás. Központi gondolata, hogy mindenki értékes, és mindenkinek számít a teljesítménye. Ezzel a gondolattal száz százalékig egyetértek.
És ahogy valahol olvastam egy fahangú felnőtt sztoriját, akit maga a nagy Kodály Zoltán vigasztalt egyszer egy siralmas produkciója után gyerekkorában: „Kisfiam, ne törődj velük! Csak énekelj!” – szívből egyetértek azzal is, hogy
az éneklés mindenkié. A fahangúaké is.
Senkinek sincs joga elvenni, megfosztani valakit attól az örömtől, amit az éneklés adhat.
De. És itt jön nálam a DE.
Egy kórusban, ami versenyekre jár, sikeres, sőt, még Svédországba is kijuthat (ha nyer), vajon mi a fontos? Miért van a kórus? Azért járnak oda a gyerekek, hogy legyen módjuk énekelni?
Hiszen énekelni bárhol lehet, ahhoz nem kell kórus.
És most nem arról beszélek, hogy az állandó versenyeztetés milyen károkat okoz. Mert okoz. Nem is a perfekcionizmus mellett érvelek. Sőt. Nem is arról beszélek, hogyan kommunikálta le Erika néni, hogy a kislány "nem elég jó". Csupán azt a vetületet vetem fel, hogy jó lenne különböző dolgokat nem összemosni. A versenyhelyzet is más, és egy iskolai közösség is más, ahol mindenkinek van helye, mindenki hozzáad a csoporthoz, és mindenki színesíti. De ettől egy versenyhelyzet még versenyhelyzet marad. És a verseny is az élet tartozéka, mindennapjaink része.
Szerintem nem teszünk jót a gyerekünknek, ha azt mondjuk neki, hogy ő mindenben jó. Miért lenne mindenben jó? Próbálja ki a dolgokat, próbáljon ki annyit, amennyit szeretne, és lássuk, hogy mihez van affinitása. Miben tehetséges. És ezt a tehetséget aztán gyakorlással gondozza. Járjon, gyakoroljon, és váljon annyira jóvá benne, amennyire ő képes.
Mi történik, ha elfogultságunkban hamis képet festünk a gyereknek önmagáról? Hiszen így ő is hamis önképet alakít ki. És ha ez a hamis önképpel rendelkező gyerek aztán kilép a nagyvilágba, akkor hirtelen nagy adagban kapja majd az arcába a kritikát. Ő meg csak áll majd kikerekedett szemekkel, hogy mi történik vele.
Erika néni – akinek a karakteréből és magából a filmből számomra nem derül ki, hogy mik a motivációi – „tátikázásra” ítél gyerekeket. A filmben nem kérdés, hogy helytelenül cselekszik.
De ha lecsupaszítjuk a problémát, és pusztán azt nézzük, hogy mi egy versenyző kórus feladata, akkor vajon számon lehet kérni Erika nénitől, hogy erre a megoldásra jutott? Hiszen – ahogy ő is magyarázza – a sikertől nem akarta a kevésbé szép hangú gyerekeket elszeparálni. Szerette volna, ha mindenkinek jut. Ezért is szeretett volna nyerni. Ahogy eddig nyertek is.
Vajon el lehet ítélni Erika nénit azért, mert azt tette, ami tulajdonképpen a feladata? Vagyis: sikeressé tette a kórusát adott körülmények között.
Itt jön szembe egy másik kérdés: mennyire kell nekünk a siker, és mit teszünk meg érte? Hogyan lehetünk sikeresek? Mi az a siker? A siker, amikor kihozod magadból a maximumot. Ez a fajta siker mindenkinek kell. Ez az őszinte siker. Amit a magadénak tudhatsz. Siker, amikor megtalálod a helyedet. Siker, amikor őszinte és szerető emberek támogatnak az úton. Siker, amikor megtalálhatod önmagadat.
Talán ebben a szituációban egy nagy hiba volt: tisztázatlanok voltak a miértek. Ha örömzenélünk, ahhoz nem kellenek keretek, ahhoz nem kell kórus. Akkor ne járjunk versenyekre, és hajrá, énekeljen mindenki. Ha versenyezni akarunk, akkor viszont a jó hangúak énekeljenek.
Nem álszent dolog úgy elvárni a győzelmet Erika nénitől, hogy közben bárki kórustag lehet, akit arra sodor a jó sorsa? Vajon Erika néni nem a legjobb megoldást találta meg? Ha a rosszabb hangúaknak vannak jogaik, akkor vannak a jobb hangúaknak is? A jobb hangúakkal szemben nem igazságtalanság, hogy az ő teljesítményüket rontják egy versenyen azok, akik mondjuk roppant jól táncolnának, szavalnának vagy festenének, de énekelni nem tudnak annyira? Mivel segítjük a gyerekünket? Szerintem azzal, ha támogatjuk őt a keresésben.
Hiszem, hogy még valamit nem mondunk el a mai gyerekeknek (ahogy a filmbéli korosztálynak sem mondtak el): rendben van, ha nem te vagy a legjobb, vagy nem vagy a legjobbak között valamiben. Rendben van, ha más jobb nálad. Nem lehetsz mindenben kiemelkedő. És rendben van, ha nem jársz a kórussal versenyezni.
„Ajánlom ezt a díjat mindazoknak az embereknek, akik jobbá tehetik ezt a világot, a gyerekeknek. Próbáljuk őket jól felnevelni, hogy büszkék lehessünk rájuk” – én meg Deák Kristófra vagyok büszke, hogy Oscart nyert Mindenki című rövidfilmjével.
Tegnap a Duna TV-n megnéztem a filmet, és ezúton is jó szívvel ajánlom mindenkinek, az alkotó maga is közzétette a videót a facebook oldalán. Érdemes rászánni ezt a félórát, mert amellett, hogy elképesztően igényes, aprólékosan, finoman átgondolt film, zseniális színészvezetéssel, fontos témáról szól: a sikerhajhászásról.
Ez a film annyira őszinte, annyira sallang nélküli, annyira tiszta, hogy nem is értem, a luxusért, az önimádatért, az örök fiatalságért és a látszatért repeső Hollywood hogyan is értheti meg…
Deák Kristóf filmjében egy rossz pedagógiai modell ellen lázadnak fel a gyerekek a maguk szellemes módján. Erika néni, a kórusvezető sajátos eszközökkel akarja ugyanis elérni, hogy a kórusversenyen ne csússzanak hamis hangok az előadásba: a gyengébben teljesítőket arra kéri, hogy csak tátogjanak. A sikerért, a győzelemért mindent, a tanárnő, ha kell, még csal is, arról nem is beszélve, milyen komoly károkat okoz a tátogásra kényszerített diákok lelkében.
Ha őszintén magunkba nézünk, sokszor hasonlítunk a filmbeli Erika nénire – ő ugyanis nem egy torz lelkű, velejéig romlott szörny, hanem egy nagyravágyó, sikerre szomjazó énektanár, aki az elismerésért cserébe túllép egy morális határon.
Erika néni az a gátlástalan kolléga, aki a Te ötleteddel villog az értekezleten. Erika néni a szomszéd lakó, aki rád tolja a közös felelősséget. Erika néni a nagyravágyó szülő, aki úgy választ iskolát, játszópajtást, hogy az a „megfelelő körökből” kerüljön ki, és aki a kevésbé menő haverokat lekoptatja, mert a „mi gyerekünk ilyennel ne barátkozzon”. Erika néni a hivatalnok, aki visszaél a hatalmával. Erika néni mindenki, aki átgázol mások lelkén, csak azért, hogy elérje a vágyott célt. Mind ismerünk Erika néniket, és mind Erika nénikké válhatunk, ha elhallgattatjuk a lelkiismeretünket.
Gondolom, sokunk számára felért egy időutazással megnézni a Mindenkit. A kilencvenes években én is ugyanúgy játszottam az iskolai szünetben, mint a filmbeli lányok. Ugyanúgy együtt bóklásztunk hazafelé. Énekeltem az iskolai kórusban is. Egy dolog azonban nagyon más volt: amikor felmentünk a színpadra, a mi karvezetőnk nem igazgatott minket idegesen, nem fegyelmezett, nem fenyegetőzött. A füléhez emelte a hangvillát, és mielőtt megadta volna minden szólamnak a kezdő hangot, ránk mosolygott.
Nem szerette a nagy szavakat, de őszintén hitt bennünk. És biztos, hogy egyetért Deák Kristóffal, aki szerint meg kell próbálni úgy felnevelni a gyerekeket, hogy büszkék lehessünk rájuk.
Sokkoló felismerésre jutottam ma reggel a kávé mellett. De mielőtt lelövöm a poént, vagyis elmondom, mire ébredtem rá (oh, ez stílusos volt), tisztáznék pár dolgot.
