Lineth 

(forrás: Pinterest)

A múltkor találkoztam egy biológus lánnyal. Elkezdtünk beszélgetni, a munkájáról is szó esett. Kint él Svájcban, a világ egyik leghíresebb gyógyszercégénél kutató. 30 éves. Nagyon szép lány, vörös, hosszú haj, nevető szemek, mosolygós száj, szép vonások. És okos. Persze, kutató Svájcban. Rákkutató.

Kérdeztem tőle, milyen ez. Azt válaszolta, izgalmas. Újat alkotni, mindennap kombinálni, gondolkodni, ezer oldalakat olvasni, kísérletezni fárasztó, de van értelme. Van értelme az életének. Még akkor is, ha bármi, ismétlem bármi, amit megtalálnak, feltalálnak, minden emberi számítás szerint is csak 15 év múlva lesz gyógyszer.

15 év.

Kérdeztem, ez zavarja-e. Azt mondta, nem. Valamikor mindent el kell kezdeni. És a perspektíva erőt ad neki.

Aztán arról beszélgettünk, hogy a rák, mint betegség, milyen.

-          Sokan félreértik - magyarázta. A rák nem egy betegség. A rák specifikus. És nincs olyan, hogy rák, így egyszerűen. Van mellrák, és vékonybélrák, meg hasnyálmirigyrák – sorolta. És ezek mind különböző betegségek, és különféleképpen kellene őket gyógyítani. Igazán specifikus gyógyszerek pedig nincsenek, egy-két kivételtől eltekintve. A mellrák kutatás például viszonylag fejlett szinten áll, egész jó gyógyszerekkel, mert régóta vizsgálják a betegséget. Külföldön már sok hatásos gyógyszerhez hozzá lehet jutni.

Azt ugyan nem tudja, hogy a magyar piac mennyire zárkózott ehhez fel, mert amit Amerikában már alkalmaznak, az évek alatt jut el Európába, és hogy Magyarországon mikor kerül a gyógyszertárakba… Csak a jóisten tudja, fejtegette.

-          És meg lehet gyógyulni? – kérdeztem.

-          Nem – válaszolta. Tünetmentesség van, de ha valaki egyszer megbetegedett, bármikor visszatérhet a baj.

-          Hűha – konstatáltam. És szerinted több manapság a rákos megbetegedés?

-          Nem hinném – válaszolt. A különbség csak annyi, hogy manapság diagnosztizálnak és feljegyeznek. Régen ez nem volt. Akkor is haltak meg így emberek, csak senki sem tudta, hogy mitől. És a másik fontos tényező, hogy az emberek tovább élnek. Pár száz éve az átlagéletkor 30-40 év volt. Akkor nem volt idő megbetegedni ebben.

(forrás: Pinterest)

Elmeséltem neki, hogy a múltkor mit olvastam. A Föld túlnépesedéséről. Arról, hogy a bolygó egyszerűen nem bírja el ezt a rengeteg embert, és egyes elméletek szerint nem egy világháború oldja majd meg a problémát, hanem valamilyen járvány. Mert a természet így működik. Szabályoz. Szabályoznia kell. Azt felelte, valószínűleg ez így van. A fennmaradás olyan ösztön, ami egyszerűen működik. És ha átlépünk egy pontot, akkor elindul a folyamat. Ezután még kitértünk a kötelező oltásokra, meg úgy az oltásokra általában, a felelőtlenségre, és a már rég letűnt betegségekre, amik bármikor visszatérhetnek, ha nem vigyázunk. És a mostaniakra. Diftéria, tetanusz, polió, pertusszis, sárgaláz elleni oltás, agyhártyagyulladás elleni oltások,tífusz, malária elleni tabletta, gyógyszer, méhnyakrák elleni védőoltás. Csak néhány a sok közül. Mindenfelé kórságok fenyegetnek, az ember védtelen. Nem vagyunk mindenhatók, ó, nagyon nem!

Az ember mindig igyekszik kicselezni a természetet, győzni akar, élni, tovább és túl. Teljesen érthető, én sem akarnék idő előtt elpatkolni, mittudomén feketehimlőben. Vagy pestisben. Akármilyen fájdalmas, undorító kórságban. Mondjuk, leginkább semmiben sem szeretnék meghalni. És ezzel a legtöbben így vannak, nem? Ezért teszünk meg mindent az egészségünkért (?). Vagy nem, mert azt hisszük, sebezhetetlenek vagyunk.

De felmerült bennem, hogy a túlnépesedés korszakában, amikor soha ennyi ember nem élt még a Földön - amikor „az ENSZ előrejelzéseit figyelembe véve az össznépesség (ugyan) nem duplázódik meg, noha újabb 3-4 milliárddal nőhet elérve a 9-10 milliárdos értéket, figyelembe véve a születések számának esetleges csökkenését és az AIDS járványt (!)” -, akkor hová akarunk mi megmenekülni? Merre visszük ezeket a folyamatokat, és mi lesz ennek a vége?

„A népesség mindössze 32 országban látszik stabilizálódni, a többiben vagy megkétszereződik, vagy megháromszorozódik a jövőben (…) Ha a születések száma 2,5 gyermek/párnál stabilizálódik, akkor a Föld népessége 2150-re eléri a 28 milliárdot. Ha 1,7 gyermeknél stabilizálódik, 2050-re megközelíti a 7,5 milliárdos csúcsot, de 100 évvel később 4,3 milliárdra csökkenhet.”

Anélkül, hogy pesszimista lennék, azt éreztem a beszélgetés után, hogy bármennyire is mindenhatónak hisszük magunkat, csak kullogunk a természet után, ami bármikor röhögve bemutat nekünk, embereknek.

(forrás: Pinterest)

Persze, nem felesleges kutatni a hosszú és egészséges élet titkait, de talán a másik oldallal is foglalkozni kellene, és sürgősen megoldani a bolygónk felélésének problémáját. Előrelátás szükséges, és nem a mindenhatóságunkba vetett vak bizalommal sürgetni a véget. Közhelyes? Durva? Lehet. De szerintem pontosan ilyen ordítóan egyszerű ez az egész.

Velem nem történhet meg, igaz? Nem én leszek beteg, nem itt lesz járvány. A zombi apokalipszis túlélője leszek, sőt, én vezetem majd a maroknyi túlélőcsapatot a szebb jövőbe. Szép álmokat!

Alap: a 2015 júniusában kiadott megvalósíthatósági tanulmány és egy közgazdász elemző cikke ennek a tanulmánynak a hatására. Azért e két forrást választottam, mert véleményem szerint összevetésben megfelelően reprezentálják az ellenzők és támogatók álláspontjait. Nem tettem mást, mint a felsorolt adatokat, vélekedéseket, érveket, érzéseket, ellenvetéseket kategóriákba pakoltam. Egyszerre egy kategóriára nézni, a problémának csak egy oldalát vizsgálni, ez a hat kalap módszer lényege.

A hat kalap elméletet  Edward De Bono találta ki 1985-ben. Egyszerű és hatékony módszer, amely a produktivitást képes növelni. A kommunikációs módszer lényege, hogy párhuzamos gondolkodást vezet be szemben a vitatkozással.

A hat gondolkodó kalap módszer kifejezetten mesterkélt, szándékosan természetellenes – ugyanakkor nagyon hatékony. 

A hat kalap módszer alapja az a tény, hogy az ember egyszerre egyvalamire tud koncentrálni. Aki épp lelkesedik egy ötletért, nem nyitott ugyanabban a pillanatban alternatív ötletekre. Akit aggaszt, hogy egy más által mondott megoldási javaslat szerinte ilyen és ilyen ártalmas hatást fog kifejteni, az ugyanabban a pillanatban nem tud elgondolkodni a kérdéses megoldás esetleges előnyeiről. Aki épp meta szinten igyekszik eligazodni, hogy most épp hol is tart a vita vagy megbeszélés, az ugyanabban a pillanatban nem tud mit kezdeni a témát érintő új, konkrét információk áradatával. Edward de Bono a következő képpel mutatja be a problémát:

Négyen nézzük egy ház négy különböző oldalát. Egyszerre mindegyikünk csak az egyik oldalt látja, és noha ugyanazon házról beszélünk, mégsem tudunk dűlőre jutni, mert amiről a másik ember beszél, az nincs a többiek figyelmének fókuszában. Ha körbe is járjuk a házat, az sem változtat a helyzeten, mert mire a vitapartner az én pozíciómból kezdi szemlélni, addigra én már máshonnan nézem. A hat kalap módszer végletesen egyszerű: mind a négy ember gyűljön össze a ház egyik oldalán, így ugyanabban a pillanatban mind a négyen ugyanazt látják. Aztán közösen együtt sétálják körbe a házat. E módszert használva mindegyik szempont érvényesülhet, de hatékonyan – nem pedig egymás mellett elbeszélve. (forrás)

Fehér kalap: tények

A fehér kalap a tények szimbóluma. Vedd fel, és nincs értelmezés, ötletek vagy aggályok: csak a tiszta tények.

A budapesti olimpia – mint városfejlesztést elősegítő eszköz – megrendezése akkor hasznos a főváros számára, ha a Játékok kapcsán olyan – a város számára szükséges – fejlesztések valósulnak meg, amelyek az olimpia nélkül nem lennének elérhetők, vagy legalábbis megvalósítási idejük kitolódna.

Az olimpiát követő átalakítási és értékesítési időszakkal együtt összességében egy 15 éves programról beszélünk (2015-2029), és a fejlesztések közvetlenül, vagy közvetve a nemzetgazdaság szinte valamennyi ágazatát érintik.

A magyar főváros csak olyan pályázattal szállhat eredményesen versenybe, amely hangsúlyozottan megfelel az európai városfejlesztési elveknek.

Budapest településszerkezete alkalmas a 2024-es olimpiai és paralimpiai játékok megrendezésére, az olimpiai helyszínek biztosíthatók, a hiányzó kötöttpályás és közúti kapcsolatok műszakilag megvalósíthatók.

Ha nem akar egy rendező város hatalmas összegeket költeni az olimpiai csúcsidőben jelentkező többletkapacitás kiépítésére, akkor arra kell támaszkodnia, amije van.

A meglévő infrastruktúrára csak akkor tudunk alapozni, ha az megfelelő állapotban van.

Az olimpiával kapcsolatos kormányzati kiadások az államháztartási hiány növekedése irányába hatnak, míg a beruházások nyomán keletkező kormányzati bevételek (időben eltolva) bizonyos fokig kompenzálják azt.

Az olimpián használt létesítmények többsége megfelel a paralimpián is.

Az átlagos jegyeladási ráta 83%-os volt az olimpiákon.

A biztonsági kiadások igen jelentős nagyságrendűek is lehetnek.

Finanszírozási forrásoknak három fő területe van: EU támogatás, állami/ önkormányzati és magántőke. EU támogatások: A támogatások többsége vissza nem térítendő. Az olimpiához kapcsolódó projektekhez 900 Mrd Ft értékű támogatás érhető el, és további 950 Mrd Ft értékű finanszírozás vonható be az Operatív Programokon keresztül: a rendelkezésre álló források mintegy 85%-a a tényleges EU forrás. A NOB-tól összesen 1,5 Mrd USD bevételre számíthat a szervező bizottság.

 Piros kalap: érzések

A piros kalap az érzéseké. E szó itt mást jelent, mint az ún. erőszakmentes kommunikációban: érzések alatt nemcsak a tényleges emóciókat értjük, hanem mindazt, ami nem racionális: a benyomásokat, intuíciókat, sejtéseket. Piros kalapban elmondható, hogy „szerintem az ötlet úgy pocsék, ahogy van” vagy „ha ez nem válik be, akkor semmi”. Piros kalapban nem kell, mi több, nem is szabad indokolni.

Az olimpia felesleges. Szegények vagyunk ehhez. Kicsik vagyunk ehhez. Ellopják a pénzünket. Adósrabszolgaság lesz a sorsunk. A korrupció mindent tönkretesz. Rohanjon aláírni, ha nem akarja, hogy még az unokája is adósrabszolga legyen.

Az olimpia az ország egészének tesz jót, pozitív hatásai vannak. Az olimpia csak lendíthet rajtunk. Működni fog. Az olimpia alapvetően egy jó ötlet.

Fekete kalap: ellenvetések

Az egész nyugati vitakultúránk ezen alapul: ez az ellenvetések kalapja. Amikor a társaság tagjai fölteszik a fekete kalapot, akkor mindenki (a terv kezdeményezője és legnagyobb támogatója is!) elmondhatja, hogy milyen aggályai vannak a jövőre nézve: hogy a tervet miért és mennyiben látja károsnak, veszélyesnek, milyen rejtett buktatói lehetnek stb. A fekete az óvatosság kalapja, a fék az autóban.

Az olimpia értelmetlen presztízskiadásnak számít, ami nem teremt mást, mint katasztrofális pénzügyi helyzetet, hiszen nem marad pénz az igazán fontos dolgokra, egyúttal a szegénységet is bebetonozza.

Nagy állami projektek esetén a tervezett és a tényleges költségek „hajlamosak” egymástól jelentősen eltérni az utóbbiak javára. Ez a különbség olimpiák esetén 2-3-szoros, kiemelt magyar projektek esetén 4-6-szoros lehet.

Ha az olimpiára szánt összeget inkább más fejlesztésekre, beruházásokra költenénk, akkor annak nem lenne-e még sokkal nagyobb hozama?

Az olimpiai finanszírozáshoz a gazdaság más területeiről kell forrásokat átcsoportosítani (EU-s forrásokat átirányítása). Márpedig, ha az olimpia érdekében más területekről pénzt vonunk el, és azt nem hatékonyan költjük el (amire, lássuk be, azért van némi esély), akkor az olimpiának éppenséggel nem a gazdaságélénkítő, hanem sokkal inkább a gazdaságfékező tovagyűrűző hatásaival kell számolni.

A tapasztalatok azt mutatják, hogy az utóbbi 20 évben az egyes városok olimpiai költségvetésének több mint 50%-a közlekedésfejlesztési beruházásokra ment el. Az olimpiai játékok elnyerése sok olyan presztízsberuházást is eredményezett, amelyre a rendező városnak nem volt valós szüksége.

Sárga kalap: előnyök

A sárga kalap a derűs napsütést hivatott eszünkbe idézni: ez a pozitív gondolatok kalapja. Sárga kalapban azt szedjük össze mindannyian (az ötlet legnagyobb ellenlábasa is!), hogy egy ötlet miért jó, milyen előnyei vannak, mitől fog működni, kinek kedvező, mely vonatkozásokban lesz nyereséges, stb. A sárga az optimizmus kalapja, de nem a vak hurráoptimizmusé, hanem a tapasztalatokkal megalapozott reményeké, akkor is, ha kicsinyke reményről, apró esélyről van csak szó csupán.

Az olimpia Magyarország és Budapest számára katalizátorhatással járhat.

Az olimpia már a felkészülés éveiben ráirányítja a társadalom figyelmét a sportra.

Az olimpia erősítheti a regionális együttműködéseket.

Az esemény megrendezése kiváló alkalmat teremt az ország- és városimázs építésére, hazánk és fővárosunk vonzóképessége erősödik. Növekedhet az idegenforgalom.

A történelem során először rendezhet nyári olimpiát közép-európai város.

Az olimpiai játékokat megelőző és a verseny alatti médiaérdeklődés révén Budapest és Magyarország ismertsége és elismertsége egyaránt növekedhet. Ez a presztízs mellett jelentős anyagi bevételt is jelent, mivel a konferenciákra érkező vendégek jellemzően a turisták többszörösét költik el tartózkodásuk során.

Az olimpiát megelőző és kísérő kulturális események is hozzájárulhatnak az idegenforgalom növekedéséhez.

Az olimpiai látogatók szálláshelyeinek biztosításához tervezett kollégiumi fejlesztések az érintett városokban jelentősen emelhetik az oktatás infrastruktúrájának színvonalát, ezzel vonzóbbá téve a vidéki intézményeket.

Az olimpia gondolata képes felrázni a közvéleményt és a döntéshozókat, közös mederbe terelni a városról alkotott elképzeléseket.

A magyar főváros csak olyan pályázattal szállhat eredményesen versenybe, amely hangsúlyozottan megfelel az európai városfejlesztési elveknek. Az olimpia előmozdíthatja egyes, leromlott vagy alulhasznosított városrészek megújulását , lehetőséget biztosíthat a korszerű és differenciált lakásstruktúra kialakítására (pl. bérlakás-program).

Évtizedekre megújulhat a városi jelentőségű közcélú zöldterületek egy része, új zöldterületek jönnek létre.

A megvalósításra javasolt közlekedésfejlesztési projekteknek oldania kell a városra jellemző monocentrikusságot, a hídkapacitások belvárosi összpontosulását, a hiányzó gyűrűirányú kapcsolatokból adódó terheket.

A magyar lakosság kiszolgálása érdekében, de a paralimpiai játékok apropója miatt is fokozott erőfeszítéseket kell tenni, hogy az akadálymentes közlekedés elve minél teljesebben megvalósuljon.  

Javul a nagyvasút és városi közlekedési rendszer együttműködése.

Mivel a sportterületek kialakítása elsődlegesen barnamezős területeken valósul meg, ez nagyban hozzájárul a környezeti minőség javításához. Így felszámolásra kerülhetnek a környezetet ma veszélyeztető egyes szennyezések, és nő a területeken a zöldfelületek aránya.

553 ezer külföldi és 1,07 millió belföldi néző várható az olimpiára.

A turizmusból származó közvetlen gazdasági hatás meghaladhatja a 196 Mrd Ft-ot. Az olimpiai teljes munkaerőt 141 ezer főre becsüljük.

Az olimpia a hatását tekintve 2015 és 2025 között 0,1 százalékponttal emelheti a gazdaság növekedési ütemét évente. A foglalkoztatottságra való hatását tekintve 521 ezer munkahely-évet teremt majd várhatóan a 2015 és 2035 közötti 20 éves időszak alatt.

 Zöld kalap: kreativitás

A sárga kalapban létező megoldások előnyeit vesszük sorra, zöld kalapban új utakat keresünk: mindenütt. Ott is, ahol józan ész szerint nem is létezhet út. Zöld kalapban bármilyen ötlet bedobható, a legképtelenebb is. Ha aztán valamelyikkel elkezdünk foglalkozni, fehér kalapban összegyűjtjük a szükséges tényeket, sárgában felkutatjuk a reálisan várható előnyeit, feketében pedig a hátrányait.

Az olimpia egyik alapelve, hogy nem ország, hanem város rendez olimpiát. Ennek megfelelően a múltban szinte az összes sporteseményre a rendező városban került sor. Az Agenda 2020 ebben a tekintetben is változást hozott, hiszen kimondta, hogy a NOB lehetővé teszi egyes sportágak vidéki megrendezését földrajzi vagy fenntarthatósági szempontok alapján. Ennek megfelelően tettek javaslatot a budapesti és vidéki helyszínek elosztására, és a korábbi olimpiákhoz hasonlítva több sportágat (akár döntővel együtt) terveztek vidéki létesítménybe.

Az utóhasznosítás az olimpia tervek előkészítésekor rendkívül fontos szempont. Az olimpiának a városfejlődésre gyakorolt hatásai többféle vonatkozásban és területen is katalizátorként nyilvánulnak meg, legtöbbször az amúgy is szükséges folyamatok megindításával, vagy felgyorsításával.

 Kék kalap: folyamat

A kék kalap biztosítja a kereteket, ez fogja össze az egész folyamatot. Kék kalapban kezdhetjük az egész megbeszélést, és abban is zárhatjuk le, megállapítva, hogy hova sikerült eljutni. Kék kalapban határozzuk meg, hogy milyen sorrendben vesszük fel a többi kalapot. A kék kalap biztosítja, hogy amit csinálunk, az ne öncélú locsogás legyen, hanem valóban haladás valamilyen irányba.

A készítők végül egy olimpiai szerkezetet preferáltak. A kiválasztott olimpiai szerkezet markánsan a Dunára szerveződik, ugyanakkor magába foglalja az átmeneti zóna egy, a városközpontot keletről körülölelő területsávját, ahol a város számos hagyományos sporthelyszíne is található. A központi helyszín a Kvassay-zsilip térsége és az Észak-Csepel szigetcsúcsa.

Az olimpiai struktúra ugyanakkor magába foglalja az átmeneti zóna Hungária körút-Róbert Károly körút gyűrűirányú nyomvonala menti területsávot, ahol a város számos hagyományos sporthelyszíne is található.

Számítások pro és kontra: Ezt a részt nem tudtam kalapolni. Egyértelmű, hogy az ellenzők teljesen más szemüvegen keresztül nézik a számsorokat, és másképpen okoskodnak a támogatók. Ezért csak bemásolok két véleményt, amely tükrözi a két oldal közötti nézetkülönbséget.

Kontra: Az olimpia várhatóan 12 000 milliárdba kerül, és körülbelül 1000 milliárd forint bevételt eredményez. Megjegyzi, hogy a PwC-tanulmány alapján nyilvánvaló, hogy

a költségek több mint 99 százalékát az állam )vagy az OCOG, vagy az EU) finanszírozza, (ami ugyanaz a kassza), és a bevételek is az állami (vagy OCOG) költségvetésbe folynak be. Vagyis amikor összevetjük a várható költségeket és bevételeket, a kb. 11 000 milliárdos hiány az állami költségvetés hiánya, tehát a mi közös pénzünkről van szó. Ez a jelenlegi éves GDP-nek mintegy 30 százaléka.

Pro: A megvalósíthatósági tanulmány fő következtetése az, hogy az olimpia költsége 774 milliárd forint, az ún. gazdasági bevétele pedig 2984 milliárd forint. Úgy számolnak, hogy az olimpiától független és az olimpiai összes fejlesztés költsége meghaladja a 3.100 Mrd Ft-ot, de ennek csak egyharmada a ténylegesen olimpiai projekt. A nem olimpiai fejlesztések 90%-át a budapesti és országos közlekedési projektek adják.

Ezen fejlesztések 80%-a alapeseti, vagyis 2024-ig olimpiától függetlenül megvalósítandó. A tanulmány kimondja, a budapesti 2024-es OCOG költségvetés (az olimpiai szervezőbizottság) egyensúlyban van, a bevételek fedezik a kiadásokat.

Összességében úgy summáznak, hogy az olimpia megrendezése pénzügyileg megvalósítható kiadásokat, finanszírozási igényt jelent. Az olimpia utáni értékesítéseket is figyelembe véve, a 2015-2025 közötti időszakra vetített átlagos éves nettó költség már csak 70 Mrd Ft-ra tehető. Ez utóbbi összeg Magyarország 2015. évi központi költségvetése kiadási főösszegének mindössze 0,4%-a, ha pedig a teljes magyarországi GDP-re vetítjük, akkor az arány 0,2%-ra csökken.

Az én summázatom pedig: olyan jó lenne végre tisztán látni, elfogulatlan tervezést, reális költségvetést forgatni. Olyan jó lenne, ha tények birtokában dönthetnénk, ha már egyszer dönthetünk. Nem pusztán az indulatok viaskodnának egymással, hanem az észérvek és a logika. Vajon hová jutnánk úgy?

A megvalósíthatósági tanulmányt itt olvashatod, az idézett cikket pedig itt.

 - Lineth -

Egy autós a rádióban hallgatja a híreket: - Egy őrült száguldozik forgalommal szemben – mondja a bemondó. Erre a vezető: - Mit egy, száz!

Ez az egyik kedvenc poénom. Ennél jobban nem lehet summázni, milyen az önreflexió hiánya. Az önreflexió képesség, hogy megvizsgáljuk: ami történik velünk mennyiben múlik rajtunk. Önreflexió, tehát a véleményeink, gondolkodásmódunk helyességének vagy helytelenségének felülvizsgálata nélkül nem lehet élni. Vagyis lehet, de nehezen.

Önreflexió nélkül érzi azt az ember, hogy széllel szemben pisil. Hogy minden ellene esküdött össze, hogy folyton ugyanazzal a fajta nehézséggel találja szemben magát. Önreflexió hiányában érezzük, hogy mindenki hibás, csak mi nem.

Ha összeesküvés-elméletek törnek rám a gonosz világról, akkor sürgősen magamba nézek: én mit hibázom/hibáztam. Bevallom, sokszor nézek ily módon magamba, amiből tisztán kiolvasható: sokszor érzem, hogy ugyanabban a kakiban tapicskolok.

És ha már benne tapicskolok, akkor egyszerűen muszáj meglátnom, ez nem a véletlen, ez nem külső okokra vezethető vissza, ebben ÉN vagyok benne, az én helytelen működésem. Lehet ez szerencsétlen hozzáállás, kényelemszeretet, mindenféle félelmek, elhibázott reagálás, cselekvés vagy annak hiánya, félreértelmezett mondatok, félreértelmezett gesztusok vagy szituációk halmaza. De egy a lényeg:

korántsem véletlenül történik velem, hogy újra és újra hasonló konfliktusokkal találom szemben magamat. Részem van benne, mondhatni, hibás vagyok. Akkor is, ha ez nem tetszik.

Az önreflexió képessége és mások megértése szorosan összefügg. Ezt tanulmányok is kimutatták. Azok tehát, akik megértik a másik motivációját, önmagukat is jobban értik, és fordítva: ha megérted önmagad motivációit, akkor a többi emberét is egyszerűbben látod át.

Az embert többek között az teszi emberré, hogy képes gondolkodni saját magáról, mi több, a saját gondolatairól. Ezen felül másokról, a mások gondolatairól is gondolkozunk. Szociális és neurokognitív kutatások azt mutatják, hogy a saját gondolataidról való gondolkodás és a mások gondolatairól való gondolkodás nem azonos tevékenységek. Nem azonosak, de kapcsolódnak, a képesség, hogy a gondolkodásról egyes szám első személyben gondolkodjunk (észrevettem, hogy egyre gyakrabban gondolok arra, hogy Pista hülye), kapcsolódik a képességhez, hogy a mások gondolatairól gondolkodjunk. Jelesül egy pillanatnyi példa tőlem: az olvasó most biztosan elvesztette a fonalat, mert bonyolult a mondat, és átkattint egy másik oldalra.

Az nem világos, hogy ezek a jelenségek hogyan hatnak egymásra, de beigazolódni látszik: az önreflexió és az önéletrajzi memória befolyásolja azt a tehetséget, hogyan gondolkodunk mások gondolatairól és érzéseiről. Fontosnak látszik az is, hogy

az egyén minél inkább képes emlékeit felidézni és töprengeni azokon, annál valószínűbb, hogy megérti mások gondolatait és érzéseit. Tehát empatikusabb lesz. Egyes kutatások még azzal is foglalkoznak, hogy az erőteljesebb önreflexiós képesség egyfajta gondolatolvasásba „torkollik”.

És akkor kanyarodjunk vissza az eredeti kérdésfelvetéshez: önreflexió. Szerintem az evolúció egyik legfontosabb vívmánya, elengedhetetlen pszichológiai funkció, amelynek több ezer éves kultúrája van. Hogy csak néhányat említsek, a zsidóknál a jom kipur az engesztelés napja, amiben az egyik elsődleges cél, hogy az emberek töprengjenek Isten és embertársaik ellen elkövetett bűneiken annak érdekében, hogy jobbá váljanak.  A buddhista meditáció is a tudatosságra épül, arra sarkallja a meditálót, hogy legyen tisztában érzéseivel és mentális tevékenységével, ahelyett, hogy eltemetné ezeket magában vagy ignorálná őket. A katolikusok gyónnak, az anonim alkoholistáknál pedig 12 pontban ismerik el maguknak haragjukat és a tudatosult személyes hibáikat, hogy leküzdjék romboló szenvedélyüket.

A pszichológiai tanulmányok azt mutatják, az önreflexió kritikus pont az élet pozitív változtatásában. Az önkontroll ennek egyik fontos eleme, vagyis az a képesség, hogy megfékezzük azonnali reakcióinkat hosszabb távú célok elérése érdekében. Ahelyett, hogy fejetlenül reagálnánk, képesek vagyunk tervezni, számba vesszük az alternatív megoldásokat, ami nagyban segíti, hogy később ne bánjuk viselkedésünket.

De mit tehetünk az önreflexió fejlesztéséért? És hogyan kerülhetjük el az önostorozást, valamint a halogatást? Először is, legyünk objektívek.

A másnak is igaza lehet hasznos mondat, amelyet jó gyakran ismételgetni magunkban. Fontos továbbá, hogy meghatározzuk a célt, és hogy tudatosítsuk, hol is tartunk.

Ha valaki le akar fogyni például, annak kevesebbet kell ennie és többet edzenie. Szép cél. Emellett, ha elég önreflexíven él, akkor képes észrevenni, hogy a havi egy kocogás a villamosig és az esti egy tortaszelet a TV előtt elég nagy akadálya a strandszezonig felépítendő bombaalaknak.

Pszichológiai kutatások szerint az a rossz érzés, ami abból a tudatosságból fakad, hogy észrevesszük, a céljaink és a viselkedésünk egymásnak ellentmondanak, felgyorsítja a fejlődést. Vagyis a fájdalom, amely a „bűnünkkel” való szembenézésből árad, tulajdonképpen arra motivál, hogy csökkentsük az ellentmondást a tervek és a valóság között.

Ezen a pontos kell elkerülni az önostorozást és a halogatást. Fontos, hogy reális célt tűzzünk ki magunk elé, és objektíven türelmesek legyünk (az ítélkezés nem ez), hiszen a túl sok negatív gondolat egyértelműen gátja a fejlődésnek. Jaj, megint előkerül az arany középút elcsépelt frázisa, de hát tényleg ez van, ezt kell szeretni.

A folyton visszatérő konfliktusok, akár a zsírpárnákról, akár munkahelyi vagy családi összetűzésekről van szó, jelzések. Az okok felkutatása, mások és a saját motívumaink, eszméink megértése a megoldás kulcsa. Nyugodtan vehetünk példát azokról, akik gyakorolják az önreflexiót. Akkor is, ha buddhista meditációról, a katolikus vagy a zsidó hitről, esetleg anonim alkoholistákról vagy filozófusokról van szó, tudatosítani saját magunkat elengedhetetlen a fejlődéshez. És ami még nagyon fontos: nem szentté kell válni, hanem tudatossá. A kettő nem ugyanaz.

- Lineth - 

Hogy a zseniket ne csak posztumusz ismerjék el.

Lavicza Zsolt

GeoGebra, kutatási igazgató, tanár. Jelenleg doktori iskolát vezet Linzben.

Mesélj a Geogebráról.

A GeoGebra egy olyan matematikaoktató szoftver, ami 15 éve indult egy barátom szakdolgozata alapján. Azon alapul, hogy érdekesen tudjuk oktatni a matematikát és a gyerekek is tudják élvezni. Open source projekt lett (A „szabad szoftver” elnevezés a felhasználók szabadságára utal. Azt jelenti, hogy a felhasználóknak szabad futtatni, másolni, közzétenni, tanulmányozni, megváltoztatni és tökéletesíteni a szoftvert szerk.) csak azt kérjük cserébe, hogy osszák meg az emberek egymással az ötleteiket. Már félmillió publikusan megosztott feladat van fent az oldalon, és kétmillió körül, amit csinálnak. 40 millió ember használja 191 országban.

Szerinted miért ekkora a sikere a GeoGebrának?

Az emberek aktívak, ha valami értelmeset találnak, azt csinálják maguktól.

Ezzel szerettetitek meg a matematikát?

Ez a projekt nem szeretteti meg a matematikát, hanem ad egy olyan eszközt, amivel nagyon érdekes dolgokat lehet csinálni, aztán az emberek szerettetik meg egymással a matematikát.

Egyszer azt mondtad, hogy a gyerekek már mindent tudnak…

Szerintem izgalmas, hogy mennyi lehetőségük van a gyerekeknek. Hiszen az interneten mindenhez hozzá lehet férni és nagyon sokat tudnak egymástól tanulni. A tanár szerepe simán átalakulhat abba, hogy kérdez és érdekes feladatokat ad. Ha így tényleg fel tudjuk kelteni a figyelmet a gyerekekben, akkor ők folytatják maguktól, a tanár szerepe pedig általalakul.

Karmesterré?

Csomó mindent lehet csinálni nagyon kreatívan. És talán nem is feltétlenül kell ezt tanteremben.

Van olyan hely, ahol ez működik?

Az oktatás napjainkban átalakul. A számítógépek eleve átalakítják. Például Finnországban elég sokan foglalkoznak a GeoGebrával. De ott főleg projektekben, téma körül tanulnak a gyerekek, és nem feltétlenül csak a matekot, hanem az összes tantárgyat egyben. De azt nem mondhatom, hogy egész országok működnek így, viszont rengeteg izgalmas projekt van az interneten. Tanárok és gyerekek megosztják a munkáikat. Ezek a projektek pedig kezdenek összeérni.

Mi a baj a tradicionális matematika oktatással?

Az, hogy ugyanazt tanítjuk, mint 100 évvel ezelőtt. Pedig most már teljesen mások az eszközök és a körülmények. Az igények is átalakultak. Sajnos nagyon nehéz átvinni bármilyen reformot, mert mindenki azt mondja, hogy amit eddig tanítottunk, arra szükség van, persze az újakra is szükség van, szóval a régiekhez pakoljuk hozzá az újat. De emiatt annyi anyagot akarunk megtanítani, ami lehetetlen. Másrészt elég hagyományosan akarunk tanítani, vagyis kiáll a tanár és megmondja a diákoknak. Algoritmusokat és magolást tanítunk. A felmérésrendszer is eleve katasztrófa, hogy milyen feladatokat oldjanak meg. Így kialakul, hogy a diákoknak fogalmuk sincs arról, miért tanulnak matekot. Azt hiszik, hogy ezt már valaki kitalálta, és akkor ezt így kell. De hát mennyivel izgalmasabb ezt úgy, hogy körülnézünk, és azt mondjuk: Látod? Minden matematika! Fraktálok vannak a telefonban, itt vannak mindenféle geometriai alakzatok, ebből lehet tanulni, ezeket kéne kicsit megnézni, hogy mi van körülöttünk. A matematika egy filozófiai kérdés is. Einstein is mondta, gyanús, hogy ez mennyire jó. Tényleg az emberek találták ki a matematikát és azt alkalmazzuk a természetre, vagy az egész természet matematika, és mi megpróbáljuk ezt észrevenni? Ebből szép vita kerekedett.

Ugyanúgy a számítógépekkel való oktatásról is.

Sok a kérdés ezzel kapcsolatban is: hogy amit mi tanítani akarunk, azt lehet-e számítógépekkel, vagy a számítógép teljesen megváltoztatja a matematikát, hogy mit is tanítsunk? Erre egy jó példa a négy szín elmélet: mi az a legkevesebb szín, amivel ki lehet színezni adott térképet. Ezt a kérdést nem tudták bebizonyítani addig, amíg valakinek számítógépen nem sikerült bizonyítania. Ez az első olyan érvelés, aminél elfogadták a számítógépet.

Hogyan alakul át a matematikatanítás?

Lassan. Például a matematikus nem hülye egyenleteket old meg, mint amit az iskolában tanítanak, hanem leül és kísérletezget. Próbálkozik, amiből vagy kijön valami vagy nem. Ez egy felfedezés. Az egész egy kreatív folyamat.

Amit az iskolában csinálunk, az meg egy katasztrófa: másoljuk le, csináljuk meg ugyanazt a feladatot százszor. Miközben ez egy teljesen kreatív dolog, a természet leírása. Mi meg átalakítottuk olyanná, hogy ezt be kell vágni, és mint az évszámokat, fel kell sorolni.

Mi a véleményed a számonkérésről?

Katasztrófa. De ez is abból adódik, hogy azt sem tudjuk, hogy mit akarunk tanítani, és hogy mire van szükség. Az egész rendszer a feje tetején áll, pedig már másra van szüksége a diákoknak, a munkáltatóknak és a társadalomnak.

Mi ennek a hatása?

Ahogy már mondtam, a tanítás egy olyan rendszer, amit nem lehet átalakítani négy év alatt. Szerintem az egész világon gond ez, vagyis teljesen általános dolog, hogy az iskolák kiölik a kreativitást.

Mert az iskola eredetileg mire volt kitalálva? Arra, hogy amíg a szülők dolgoztak a gyerekeket valahová be kellett rakni, mellesleg tanítottak is nekik valamit, és hasznos volt, hogy egy idő után tudtak írni, olvasni és számolni. Viszont teljesen átalakult a környezetünk, de az iskola ugyanolyan maradt, mint 200 évvel ezelőtt.

Mit nyernek azok az országok, akik gyorsabban tudnak változtatni?

Amit látok, hogy Ázsiában, Dél-Amerikában és az északi országokban nagyon sok energiát és pénzt raknak az oktatásba, hosszú távon gondolkoznak. Azért ölik bele a pénzt, mert később jó lesz. Nehéz ezt általánosságban elmondani, de ha meg tudjuk tartani a kreativitást és az érdeklődést a gyerekekben, akkor az mindenkinek hasznos. Például a munkáltatóknak, mert olyan embereket kapnak, akik építenek és alkotnak.

Az ázsiai stílus elég ijesztő…

Dél-Korea, az ázsiai stílus arra jó példa, hogy mekkora mértékben alakult át náluk az oktatási rendszer, mekkora hangsúlyt fektetnek most az oktatásra. Voltam Dél-Koreában számtalanszor, láttam a szerencsétlen gyerekeket hazamenni éjjel 11-kor az iskolából. Napi 15-16 órát vannak először a rendes iskolában, utána meg a plusz oktatásban. De már ezt is kezdik ott átgondolni. Törvényeket hoznak arról, mennyit járhatnak a gyerekek az iskolába. A koreai rendszer felpörgött azzal, hogy túliskolázzák a gyerekeket, viszont egyre több minden kezd kijönni abból, hogy lehet ezt máshogy is, lehet játékkal is csinálni. Elmentek az egyik extremitásba, de majd jönnek vissza a soft stílusba. De az biztos, hogy nagyon értékes a tudásuk, elég a telefonodra nézni. Elképesztő hogy miket értek el. De ott van a sokat emlegetett finn példa. Ők majdnem ugyanazokat a hatásokat érik el, mint Dél-Koreában, csak más módszerekkel. Inkább engedik játszani a gyerekeket. Ebből is látszik, hogy az oktatás nagymértékben kulturális kérdés. Finnországban inkább az a lényeg, hogy nagyon figyelnek arra, hogy jó embereik legyenek.

Mennyi idő behozni azt a hátrányt, amit a mi oktatási rendszerünk jelent?

Szerintem nem kell behozni hátrányt, mert még elég jól állunk. Viszonylag jól ahhoz képest, hogy hol tart a világ. Viszont nagyon lassan haladunk, leginkább visszafelé. Én ezt látom.

Mi a legfontosabb egy oktatási rendszerben szerinted?

A tanár. Finnországban és Dél-Koreában is a tanárság az egyik legértékesebb hivatás.  Szerintem a tanárokat kéne megbecsülni, a képzésüket átalakítani. Hosszú folyamat, de megérné. Döntés kérdése. A tanárok különben itthon nagyon lelkesek, sokuk csinálna már valami értékes dolgot. De hát ez nem egyszerű.

Ebben segíthet a GeoGebra?

A GeoGebra úgy működik, hogy van egy tanár, aki szeretne értelmes dolgokat csinálni a diákjaival és mondjuk megtalálja a mi oldalunkat az interneten. És elkezd jó dolgokat kitalálni, ez a gyerekeknek tetszik, aztán a tanárok megbeszélnek egy-egy feladatot, hogy mi miért nem megy, felteszik az internetre a kérdést, mások megtalálják, és elkezd az egész gyűrűzni. De előfordul, hogy a tanár feladja a házi feladatot, és a gyerekek találják meg a GeoGebrát az interneten, és megkérdezik, hogy miért nem ezt használják. A tanárok öt százaléka elképesztően kreatív, ők ezt maguktól meg tudják csinálni, a többi 80 százalékot képezni kéne. És vannak olyanok is, akik nem hajlandóak ilyesmivel foglalkozni, nekik jó, ami van.

Van legjobb módszer?

Nincs. Minden tanárnak megvan a maga stílusa, ehhez kéne alakítani a kreatív módszerek és a számítógép használatát.

Erről szól a Geomatech is?

A tanárok képzéséről. 2500 tanárt képeztünk ki Magyarországon. Ausztriában, Argentínában, Kínában is segítek. Egyrészt reformokat csinálni, másrészt tanárokat és kutatókat is képezni.

És ők onnantól ezzel a módszerrel engedik a diákjaikat kreatívan elszabadulni?

Hát nem. Ez egy hosszú folyamat. Pont az a lényege, hogy nem kell semmit. Ha akarják, akkor használják, de semmi sem kötelező. Ha csak egyszer használja egy félévben, az is jó. Mert a reformok általában azon buknak el, hogy kötelezővé teszik a kreatív ötleteket.

Például a magyar matematikai oktatási rendszer a Varga Tamás-féle a hatvanas évekből azért nem működött, mert kötelezővé tették. Megmaradt a Fazekasban és más elit gimnáziumokban, de utána ez nem működött ott, ahol nem voltak felkészülve az iskolák és a tanárok erre.

Én nem hiszek a kötelezőségben. Adni kell szabadságot meg tudást és amikor ez a kettő összejön, akkor egyszer csak megtörténik a csoda.

És az osztályzás?

Én például nem szoktam osztályozni. Egy idő után a diákok rájönnek, hogy az ő érdekük, hogy tanuljanak, és ha izgalmas, akkor csinálják maguktól. A rendszer teljesítményre van beállítva, és nem tudunk ebből kilépni. Vannak iskolák, amik pont ezt próbálják. Engedik a diákokat és a tanárokat kibontakozni. Mindenki találja meg azt, ami a legjobban illik hozzá, és így nagyon szuper.

Szerinted tudnak élni ezzel a szabadsággal az emberek?

Nem, nem tudnak, mert ilyen világban élünk. Hiszen az egész rendszer a korlátokra épül. Nagyon ijesztő a szabadság. Viszont akik tudnak ezzel élni, azoknak ez nagyon jó. Azért nehéz átalakítani ezt a rendszert, mert a bizalmatlanság és a korlátok az egész struktúrába be vannak ültetve. Mondok egy példát: tavaly indítottam egy mesterkurzust 35 diákkal Linzben. Azt mondtam nekik, hogy nem tanítok, hanem beszélgetünk. Osztályzás nincs, de mindenki csináljon valami jót, olyat, ami tényleg érdekli. A végén öt diák maradt, de ők fantasztikus dolgokat produkáltak. A többieknek viszont ez túl ijesztő volt.

Tudják egyáltalán az emberek, hogy mi érdekli őket?

Nem, mert az iskola teljesen kiöli a kreativitást és a bizalmat. Beszéltem a főnökömmel, aki egyetért azzal, amit csinálok, de idén azért kell témákat adnom a linzi diákoknak, hogy tudjanak miből választani. Mert előttem mondjuk 16 évig úgy jártak iskolába, hogy feladatokat kaptak, amiket leosztályoztak. Hasznosak az alternatív lehetőségek, amik közül persze nem mindegyik jó. A sokszínűség az evolúció alapja is. De ennek most pont az ellenkezője történik például itt: legyen minden uniform.

Akkor szerinted minden felülről jövő kezdeményezés eleve halálra van ítélve?

Egyáltalán nem. Sok irányból lehet működni. A változás indulhat felülről is. Valamikor alulról.

Te miért dolgozol?

Mert élvezem, amit csinálok, mindig azt csináltam, ami tetszett. És ha mellé pénzt is kapok, az nagyon jó. Szerintem azért érdemes dolgozni, hogy jól érezzék magukat az emberek. És amit most csinálok, azáltal emberek jobban érzik magukat, és ez nekem tök jó.

Honnan tudtad, hogy te mit szeretsz?

Fogalmam sem volt, csak belesodródtam. Én voltam az egyik legrosszabb tanuló, állandóan kirúgtak mindenhonnan. Voltam WC tisztító, esztergályos is, nem tanultam sosem, táncos akartam lenni, volt zenekarom, és végigvergődtem az egyetemen. Miután végeztem, nyaranként jártam ki Amerikába dolgozni, voltam pizzasütő és pincér, és néztem, hogyan lehetne tovább maradni. Továbbtanulással. Én meg csak röhögtem, mert mindig csak kettes átlagom volt. Kiderült, hogy Amerikában a magyar kettes nem olyan rossz, felvettek Phd-zni. Aztán jött egy élmény. Beosztottak tanítani egy professzor mellé, aki számítógéppel oktatta a matematikát. A legszörnyűbb kurzus volt, amit életemben láttam. Se matekot, se számítógép kezelést nem tanultak, csak nyomkodták a gombokat. Akkor jutottam el arra, hogy ennél biztosan van jobb. Aztán elmentem Michiganba és ott az American Mathematical Society elnöke lett a főnököm, utána elmentem Cambridge. A tanítás így jött be nekem. De előtte fogalmam sem volt erről. Táncolni és zenélni akartam.

Mesélj a doktori iskoláról, ahol tanítasz!

Oktatáskutató vagyok, oktatáskutatást tanítok. Kínában, Kuvaitban, Argentinában, Ausztriában, Kazahsztánban. Ahová hívnak, oda megyek. Segítek matematika-oktatást kutatni. És például ott van a művészetmatematika oktatás is.

Merre mész a közeljövőben?

Megyek Linzbe, Heidelbergbe, Koppenhágába, Kazahsztánba, Thaiföldre, Spanyolországba, Helsinkibe. Most voltam Kínában. Hívnak, hogy mondjam el, hogyan lehet megszerettetni a matematikát. Itthon elkezdtem a Geomatech-ot, ami most szerintem a világ legjobb projektje. Már sok helyen érdeklődnek, hogy továbbvigyék. Hogy Magyarországon is folytatódik-e, azt nem tudom. Kiképeztünk 2600 tanárt, teljesen odavannak, hogy ez mennyire szuper. Csak tovább kéne képezni őket, mert egy 60 órás képzés a rendszer átalakításhoz kevés. Meg hát a kötöttségek is nehezítenek: a tesztek, a követelmények, az előírások, a tankönyvek. Jobb lenne engedni a tanároknak a kreativitást. Utána látnánk, hogy kinek megy, kinek nem. De szerintem, amikor látják a tanárok, hogy olyan dolgot mutatunk nekik, amivel meg tudják fogni a diákokat, az sokkal jobb nekik, mint ha eleve úgy mennek be az osztályterembe, hogy tudják, utálni fogják, amit csinálnak. Tanulni kell a diákoktól. El kell például fogadni, hogy sokkal jobban értenek a számítógépekhez, mint mi.

Ez keményen alázat.

Indiában 10 éves gyerekek képezik a tanárokat a Keralai egyetemen, mert ők jobban értenek a GeoGebrához, felvette őket az egyetem tanárképzőbe. Működik. És a tanárok is elfogadják. Mert legalább tudják, hogy mi érdekli a gyerekeket. Van egy projektünk, a kids inspire kids, és abban is ez van. Tanítsák egymást a diákok, a tanár meg jó, ha ott van projekt-összefogónak. De említhetném az ÉlményMűhely-t is. Ott is vannak programok, ahonnan nehéz hazaküldeni a diákokat, mert jót játszanak és rengeteget tanulnak belőle. Ez lenne jó az iskoláknak, csak nem ehhez szoktunk. Mert megvan a struktúra, milyennek kell egy érettségizett diáknak lennie.

Fogsz itthon boldogulni?

Nem hiszem, hogy ez működni fog.

Hol máshol?

Őszintén, nem akarok innen elmenni. 18 évig laktam külföldön, de ennél jobb helyet még nem találtam. Most azt fogom tenni, hogy itthon lakom, és ott tanítok, ahová hívnak. Például Linzben, ahol teljes szabadságot kapok. Ott azt mondták, mindegy mit csinálok, csak jó legyen. És jó lesz. Most írt Izlandról egy diákom, jön egy uruguayi, egy indiai, indonéz, cseh, spanyol. Egy év alatt összeszedem a jó diákokat mindenhonnan és csinálok valami izgalmasat. Ha megvan a csapat, egymást tanítják. Cambridge-ben is ez volt. A mesterkurzuson 42 országból voltak diákjaim, és nem nagyon kellett tanítani. Négy órájuk volt egy héten és tök jól elvoltak egymással. Én sem beszéltem húsz percnél többet sosem. Egymással beszéltek, és elképesztő dolgokat csináltak. Hozzám csak odajöttek, hogy meg akarják váltani a világot egy 20-30 éves projekttel, amit nekem le kellett szűkíteni mondjuk három évre. Most is ezt csinálom. Kitalálnak valamit, amit megpróbálunk megcsinálni három év alatt.

Mit kívánnál, ha én lennék az aranyhal?

Hogy ne kínozzuk a gyerekeket az iskolával, hanem végre érezzék jól magukat.

macassy

Egyszer azt olvastam valahol, hogy az emberek nagy részét már öt perc után zavarja a csend. Nem hittem el, amíg nem próbáltam ki. Ha gondolod, állítsd be a telefonod ébresztőóráját úgy, hogy öt perc múlva csörögjön, és aztán figyelj. Légy csendben, ne csinálj semmit. Csak lélegezz.

Elég hangos ez a XXI. század, szinte soha nincs csend a napjainkban. Zaj van a munkahelyen, zsizsegünk otthon is, folyton megy a tévé, a rádió, valaki épp sorozatot néz a laptopon, pittyeg a telód, mert jött egy email, ja, amúgy az információs zaj is iszonyú tud lenni. Valami mindig zúg egy gépesített háztartásban – ha más nem, a hűtő néha belenyekken a világba. A buszon, metrón – ha a jármű hangját nem számítjuk – lehetne csend, de teszünk róla, hogy ne így legyen. Érdemes megszámolni, hányan hallgatnak zenét körülöttünk, zajba burkolózunk a külvilág elől.

Mielőtt elkattintanál, gyorsan leszögezném, gyakran hallgatok rádiót utazás közben, és nem tettem némasági fogadalmat otthon sem, pedig néha volna rá igény, mert időnként be nem áll a szám.

A csend azonban fontos. Lehetőség az önmagunkkal való találkozásra. Vagy Istennel, ha szeretnéd, elvégre az imához is kell a csend.

A tudósok 2013-ban egereken végeztek kutatást, amelyben azt vizsgálták, hogy milyen hatással vannak a különböző hanghatások az agyra. Azt tapasztalták, hogy napi két és fél órányi csendszakaszt követően új sejtek fejlődtek ki a hippokampuszon – azon az agyi részen, amely leginkább felelős a tanulásért, a memóriáért és az érzelmekért.

Ha csendben vagy, az agyad olyan, mintha üresjáratban lenne: ahelyett, hogy befogadnád és feldolgoznád azt a sok információt, amit a külvilág küld, elkezdesz befelé figyelni. Merengsz. Ábrándozol. Bámulod a nesztelen, puha hóesést. Percekig kavarod a teádat. Emlékezel. Új ötleteid lesznek. Kérdezel magadtól. És lehetőséged van meghallani a választ.

Ha csendre vágysz, keresned kell, meg kell teremtened magadnak. Ez nem baj, de jó, ha tudatosítod.

Sokan félnek a csendtől, mert előhozza a kételyeket, és érzékelteti a távolságot két ember között. Már közös témánk sincs – rettegnek ettől, és „túlbeszélik az életüket”, csak nehogy szembesülni kelljen valamivel, amivel nem akarnak.

A csend nem félelmetes. Elvezet magadhoz. Összeszedettséget ad. Felfrissít. „Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság; s a végső lényeg a hallgatás táján van, csak abba fér bele” – Ottlik Géza sorait egy karthauzi szerzetesekről szóló kiállításon olvastam először. Találó párosítás.

Aki rendszeresen olvas minket, az tapasztalhatta, hogy karácsony óta csend van a blogon. Töltekeztünk, építkeztünk, dolgoztunk, inspirálódtunk, volt okunk a némaságra. Most megtörtük a magunk teremtette csendet, és jól esett ismét hallatni a hangunkat.

Jelen vagyunk, készek a folytatásra.

macassy

Először a festék és a ragasztó szaga tűnt fel neki. Pizsamában állt a nappali ajtajában, álmosan pislogott, meg se hallotta, mikor rászóltak, ne álldogáljon mezítláb a szobában. Kicsi volt még, olyan kicsi, hogy elhitte, a kihullott tejfogat elviszi a kisegér, hóeséskor valaki megráz az égben egy óriási dunyhát, Isten pedig egy jóságos, nagyszakállú öregember, aki a felhők tetején ücsörög, és onnan figyeli a világot. Kaparta a torkát a furcsa, kellemetlen szag, legszívesebben befogta volna az orrát. Mi ez? – kérdezte a felnőtteket, de nem kapott választ, ám azt látta, mikor cinkosan egymásra mosolyogtak a szülei. Apa is álmos – villant át rajta egy pillanatra, de aztán nem is törődött vele tovább. Ölbe vették, reggelit kapott, szellőztettek, és a festékszag elillant.

Néha érezte még reggelente, de többet nem szólt miatta. Gyanította, hogy valami megfejthetetlen titok lappang ilyenkor a nappaliban – és ez a sejtelem csak felerősödött benne, mikor egy alkalommal öt apró szöget és egy kalapácsot talált a dohányzóasztalon. Nem értette ezt sem, tudta, hogy a szerszámoknak a sufniban a helyük, a felnőttek soha nem is hagyják elől, az nem játék, nem neki való. Mégsem szólt. Mással volt eltelve: magával ragadta valami fahéj, mézeskalács és fenyő illatú varázslat, és hétről hétre egyre türelmetlenebbül nézte, mint zsugorodnak a koszorún a gyertyák.

Advent volt, és neki meg kellett tanulnia a legnehezebbet: várakozni a csodára.

Ez nem ment: ő azonnal akarta a betlehemes játékot a templomban, a csillagszórókat, a feldíszített fát – és amire már hosszú ideje vágyott: a babaházat.

Gyakran látta a játékbolt kirakatában. Emeletes volt, négy szobával, benne apró, az igazihoz a megszólalásig hasonlító bútorokkal. Még egy kancsót is látott a babakonyhában, meg apró tányérokat, poharakat. Az ablakokon zsalugáterek voltak. Ez tetszett neki, azt gondolta, így legalább este rendesen el lehet sötétíteni a szobákat, ha lefekteti a babaház csöpp lakóit.

Boldogsága határtalan volt Szenteste, mikor megpillantotta a fa alatt. Annyira örült, hogy egy percig moccanni sem tudott, úgy érezte, ha elindul, szertefoszlik a varázslat. Babaház, a tiéd, te kaptad, hát nem is örülsz?  - mondta anya, és akkor végre elhitte. Odalépett az ajándékához, amit még szebbnek látott, mint a kirakatban. Tökéletes babaház volt. Emelettel, berendezett szobákkal, barnára festett zsalugáterekkel, még egy kis terasza is volt, kerti bútorokkal és napernyővel. Egy röpke pillanatra érzett egy kis festékszagot, mikor közelebb hajolt a konyhához, hogy megnézze, megvan-e a kancsó és a többi edény is, de nem törődött vele.

Hosszú évekkel később, a padláson pillantotta meg újra. Addigra már ütött-kopott volt, a bútorok eltörtek, az apró tányérok is elvesztek, a babaházat rég belepte a por. A lány nem hitt már a kisegérben, aki elviszi a kihullott tejfogat, és rég rájött arra is, az a régi advent miféle titkot hordozott a cinkos összenézések és az elöl hagyott szerszámok mögött. Már megtanult fegyelmezetten várakozni is. Mégis, valahányszor arra a varázslatos Szentestére gondolt, úgy érezte, gyermekkorának fehérszakállú Istene valóban ott csücsül egy felhő tetején.

Játsszunk el egy pillanatra a gondolattal - advent van, miért is ne?-, hogy azzal keressük a pénzünket, amit szeretünk csinálni. Ami kihozza belőlünk a mélyben szunnyadó eredendő jó érzést, ami lelkesít és feltölt, ami nem puszta kötelesség, hanem vágy és szenvedély is. Amiért reggel érdemes korán kelni, vagy este későn lefeküdni. Ami miatt szeretünk élni.

Rendben, nagy szavak. Elismerem. Sőt, még a kétkedőket is hallom: na, megint nyomja valaki a spirituális bullshit-et. Vállalom. Én bizony, nyomom. Mert őszintén és tiszta szívből hiszem, hogy fontos célja az emberi létnek, hogy az egyén megtalálja azt a foglalatosságot, amivel hozzáad a saját, és ezen keresztül a köz boldogságához is. Hölgyeim és uraim, ismerjék meg Németh Esztert, a teljesen átlagos átlagon felüli nőt, aki merte követni az álmait.

- Eszter, te egészen két évvel ezelőttig egy szépen ívelő karrier boldog tulajdonosa voltál.

- Az igaz, hogy volt karrierem, de hogy boldog is voltam…

- Miért, két diplomával, nyelvvizsgával nem boldog az ember?

- Én nem voltam az.

- Miért?

- Gyerekkoromban egy sor olyan dolgot csináltam, amit imádtam. Mielőtt elkezdtem „élni”, addig néptáncoltam, gyerekszínészkedtem, volt kontakt tánc és folyamatos rajzolás, üvegfestés, hajtogatás. De azt hittem, hogy ezeket egy racionális döntéssel el kell hagynom, mert ezekből nem lehet megélni. És volt bennem innentől egy hiány.

- Valami hét év után mégis történt.

- Nagyon sok önismereti munka, belső változás kellett ahhoz, hogy eljussak oda, tényleg elengedem a humán erőforrást és a multikat, és egy másik én-t vállalok fel. Ez volt két éve. Fura, de kétszer történt meg velem egymás után, hogy ugyanúgy hívták a főnökömet, hasonló volt a családi hátterük, és fél év után mindkétszer elintézték az ő feletteseik, hogy ne dolgozzanak azon a munkahelyen, ahol én. Az én munkahelyem is lassan megszűnt, szóval kaptam egy sormintát az élettől, aminek következtében azt éreztem, hogy vagy elkezdek engedelmeskedni annak, ami jön, vagy küzdök tovább, de minek. Belső hit volt, ami továbbsegített: mi lenne, ha mással foglalkoznék.

- Ez sokakkal megesik, mégsem tudják valóra váltani a vágyukat.

- Jártam mandala-alkotó foglalkozásokra, amit a kineziológusom szervezett. Újra felfedeztem a rajzolást, és már az utolsó munkahelyem alatt összeállítottam egy kiállítást a mandaláimból. Mivel ennek a kiállításnak szép sikere volt, felbátorodtam, saját rendezvényt indítottam a kineziológusommal közösen és önállóan is.

- Milyen témákat érintettél?

- A foglalkozásokon a résztvevőkkel sok minden szóba került: magánélet, szerelem, család, pénz, bőség, anyagiak, fizikai és lelki egészség, hivatás, munka. A beszélgetések alatt rajzoltunk, vagy a rajzolás alatt beszélgettünk, bennem pedig megfogalmazódott, hogy egy színező füzetet kéne létrehozni, hogy akik éppen nem tudtak eljönni, vagy épp otthon is szeretnének foglalkozni vele, tudják folytatni. Így indultak el a színező estek. Aztán megkerestek, hogy készítsek egyéni szimbólumot, egyéni mandalát. Olyan mandalákat készítettem, amivel konkrét életterületet lehet fejleszteni, gyógyítani, javítani. Lassan a saját életem gyógyításán és fejlesztésén keresztül jöttek olyan témák, amikből inspirációs mandalák is születtek.

- Mi az a mandala?

- A mandala szanszkrit eredetű szó, körszeletet, mágikus kört jelent. Egy indiai bölcs szerint minden, amit a világegyetem megteremtett, kör formájú, vagy önmagába visszatérő forma. A mandala és a kör szimbolikája a teremtés kezdete óta velünk van, bennünk él, és körülöttünk a világban létezik. Mandalákhoz négy oldalról lehet közelíteni. Jelen van a természetben, például a napraforgóban, a kövirózsában vagy a Fibonacci spirálban. Megjelenik a művészetben, építészetben, gondoljunk csak a rózsaablakra, az angol kertészet kör alakú virágágyásaira. Az ősi és keleti kultúrákban is ott van. Az indiánoknál, akik ma is középre, egy körbe ültetik a beteget a gyógyításhoz, az indiaiaknál rizsporból rajzolnak mandalát a házuk elé reggelente, de ott a Stonhenge is. Tibetben a meditáció fontos eszköze, a matematikában pedig gondoljunk csak a középpontos szimmetriára, az elforgatásra, tükrözésre.

- A mandala középre vonz? Amikor én egy mandalát nézek, mindig van valami, ami behúz középre.

- Tibetben például mindig a középpontból indulnak ki, mert azt mondják, hogy az emberek élete olyan, mint a világmindenség élete, középről indul és onnan bomlik ki. Hiszen először minden gondolat és érzés belül születik meg, onnan nyílik ki rétegről-rétegre. Kimondjuk, leírjuk, jön a következő lépés, ami generálja a további lépéseket, és végül megteremtődik az elképzelés. És akkor itt jön össze a kvantumfizika, az emberi tudat és hit, amiben hiszel, amit látni, tapasztalni szeretnél, ami a tudatalattidban beíródott azt fogod megtapasztalni a valóságodban, az életedben. Mandala megalkotásával, és/vagy egy téma szerinti kész mandala meditációval tisztíthatóak a tudatalatti gátló hiedelmek, és újak beprogramozását segíti vizuálisan. Így működik az élet jobbá tételében.

- Hogyan működnek a mandaláid?

- Ha ránézünk egy mandalára, ami bizonyos céllal készül, minden egyes alkalommal megnyomja bennünk azt a gombot, amit el akarunk érni. Erősíti bennünk a hitet és az akaratot abban a konkrét dologban, amit el akarunk érni. Sokan hiszünk abban is, hogy ha egy tárgy kedves nekünk, és jelentőséget tulajdonítunk neki, akkor ez valóban hat ránk. Talizmán. A mandala egy ilyen talizmán is lehet. De ha egy mandalát magunk alkotunk meg, vagy színezünk ki, akkor a folyamatban komoly terápiás mélységeket is meg lehet élni. A pszichológiában ezt Jung óta használják. Az a pár óra, vagy pár hónap, amit eltöltünk azzal, hogy megrajzoljuk a saját mandalánkat, az mély belső utat járat be velünk. Az ismétlődő formák rajzolása, a színezés ugyanis egy motoros mozgás, amely monotonsága leköti a gondolkodó részünket, így meditatív, ellazult állapotban könnyen teremtünk kapcsolatot a tudatalatti tartalmakkal. Ha valamit kimondunk, előtte át tudjuk gondolni, átfogalmazhatjuk. A testbeszédünket nehezen, de tudjuk befolyásolni.

De az, hogy mit rajzolunk, melyik színt választjuk, egyenes-e a vonal vagy görbe, az nem befolyásolható, maximum egy nagyon szűk réteg, az elemzéssel foglalkozó pszichológusok tudják csak befolyásolni. Akik nem tudnak, vagy nehezen beszélnek egy nehézségről, vagy csak nem verbálisan akarják megoldani a problémájukat, esetleg pszichológus mellett akarnak még segíteni magukon, akkor egyszerűen csak lelazult állapotban vegyenek egy színes ceruzát, és elkezdhetik kirajzolni a témát magukból. Ez az alkotó folyamat sok mindent a felszínre hoz.

Az alkotó emberek vagy kirajzolják magukból és így gyógyulnak, vagy tudatosan azt rajzolják le, amit el akarnak érni. Tehát vagy azt tisztítják és ürítik, ami bennük van, vagy azt festik meg és nézik vissza, ami a végső céljuk.

- Jönnek hozzád azzal, hogy rajzolj nekik mandalát?

- Ilyenkor megismerkedünk egymással, megnézem milyen személyiségű az ember, mire készül a mandala, mire szeretné használni. Utána sokat meditálok, és megkeresem azokat a szimbólumokat, formákat és színeket, amik az adott ember mandalájához és az ő rendszeréhez illenek. Ha megnézed a mandaláimat, azt látod, mindegyik más. Aztán, mint egy feng shui lakberendező, berendezem a mandalát a középpontból indulva.

- Milyen gyorsan készítesz el egy mandalát?

- Egy hét és két hónap között, a technikától függően. Aki kész szimbólumot szeretne, abból is lehet válogatni. De nem csak egyéni, hanem családi mandalákat is készítek.

- Mi történik, ha valaki a kezébe veszi a saját mandaláját?

- Már két éve rajzolok mandalát, és minden esetben azt láttam, hogy elérzékenyülnek. Volt olyan, aki elkezdett sírni, sőt, olyan is, aki tetoválást készíttetett belőle magának. Nemrég éppen ő írta nekem, hogy amióta ez a mandala a bőrén van, csak kívánnia kell, és minden álma megvalósul. A Kanári szigetekről írt, hogy üljünk le beszélni, ha visszajött, egész jó referencia lehetne. De általában azt látom az embereken, hogy amikor megpillantják a saját mandalájukat, olyan, mintha a saját kitisztított világuk tükörképét néznék. És ez örömmel jár.

Esztert itt és itt találod, ha keresnéd.

macassy

Tegnap jól kiakasztott egy cikk, ami egy kimondottan a keresztény családi értékekről szóló blogon jelent meg. A poszt tulajdonképpen egy Elisabeth Carter nevű szerző írásának a magyar fordítása. A címe: Miért rossz ötlet randizni egy nem kereszténnyel. Hát ez kiverte nálam a biztosítékot, még akkor is, ha úgy sejtem, egy amerikai, fundamentalista keresztény – nekünk magyaroknak elképesztően merev és vaskalapos – nézőpontot olvashatunk.

Egyáltalán nem rossz ötlet randizni egy nem kereszténnyel. Tudom, mert átéltem, többször is. És jó volt. :)

34 éves vagyok. Nő. Magyar. Férjezett. Római katolikus. Vallásos családba születtem, de a bigottságot csak hírből ismerem. Gyermekként természetes volt számomra, hogy vasárnap és ünnepnapokon misére megyünk a szüleimmel és a testvéreimmel, felnőttként pedig belső igény és saját döntés. Szabad akaratomból ezt az utat választottam. Szeretek így élni.

Ha demagóg akarnék lenni, azt mondanám, a hit olyan, mint a humorérzék – ha van, minden könnyebb.

Ez persze nem azt jelenti, hogy ha konfliktushelyzetben vagy nehézségek közepette találom magam, csak magabiztosan legyintek, és elmondok egy-két Miatyánkot – Isten majd úgyis megoldja jeligére. Imádom az „evilági hívságokat”, szeretek bulizni, van, hogy röhögök a disznóvicceken, érdekel a divat, sminkelek – még mielőtt valaki szőrös, ápolatlan nőszemélynek képzelne el - , de magától értetődő, hogy nagypénteken egyetlen szórakozóhelyen sem találsz meg. Nem vagyok szentfazék (legalábbis szívből remélem), ha egy barátom bajban van, nemcsak annyit mondok, majd imádkozom érted, hanem azt is megkérdezem, mit tudok segíteni. De hiszek az ima erejében, abban, hogy van valami Láthatatlan Szeretet, ami a láthatók szeretetén keresztül ismerhető meg.

forrás

Elképesztő szűklátókörűségről árulkodik a cikk. „Ha egy nem kereszténnyel kezdesz és aztán össze is házasodtok, három lehetőségetek van. Az első, hogy az életedet a párod meggyőzésével töltöd el, megpróbálod rávenni, hogy legyen ő is keresztény, folyamatosan olyan dolgokkal ostromolva melyek az értékrendetekben különböznek. A második, hogy a párod is kereszténnyé lesz (bár az a szomorú helyzet, hogy ez ritkán fordul elő). A harmadik, hogy végül feladod a hitedet azért, hogy megmaradjon köztetek a békesség.”

Valóján nem három, hanem négy lehetőségetek van. Előfordulhat az is, hogy a házastársad nem veszi fel a vallásodat, de nem is ócsárolja, hanem elfogad a hiteddel együtt, és boldogan éltek, amíg meg nem haltok.

Ha keresztény vagy, az nem egy bélyeg a homlokodon, nem indulsz hendikeppel a nagy össznépi párválasztó őrületben.

Az, aki magában rögtön beír Neked egy feketepontot, mikor megismer, és rájön, hogy hívő vagy, azt érdemes elengedni. Nem azért, mert „pogány”, hanem mert korlátolt, és egy korlátolt emberrel még egy nyaralás is rémálom, nemhogy egy egész élet.

Akinek van hite – mindegy, milyen felekezetű – általában határozott világképpel és fogódzókkal rendelkezik, és ez igenis lehet vonzó tulajdonság a másikban, feltéve, ha nem egy éjszakára tervezel vele. Teljesen feleslegesnek és elkeserítőnek tartom, hogy a keresztény nőket, férfiakat abba a tévhitbe ringassák, hogy csak akkor lehet boldog párkapcsolatuk, ha a másik fél ugyanazt a vallást követi, ahogyan azt is, hogy a nem keresztényeket ilyen szemellenzős posztokkal „tartsák távol” a hívőktől.

Egy házasság, egy tartós kapcsolat nagy ajándék, óriási örömforrás, de ugyanakkor időnként piszok nehéz is. Oldszkúl, hárdkór, de csak így érdemes. Akárhogy is nézzük, két különböző ember kerül össze: különböző szokásokat, családi hátteret kell élhető és szerethető módon kombinálni. Intelligencia és empátia kérdése, hogy ebbe a képletbe belefér-e, hogy az egyik fél vasárnap templomba jár, a másik meg nem. Szerencsére sokan vagyunk, akiknek igen. Ja, és csak hogy az említett poszt utolsó mondatát is ideidézzem: hiszem, hogy ez az Ő akarata.

Az iskola célja a diákok ösztönzése, tanítása, bátorítása, tehetségük felfedezése és gondozása lenne olyan tanárokkal, akik élvezik azt, amit csinálnak, szeretik a gyerekeket, szívügyüknek érzik a diákok jövőjét és fejlődését, készek a változásra, az újításra, és nem úgy tekintenek a padokban ülő jövő generációjára, mint egy sereg alsóbbrendűre, akiket meg kell szívatni. Természetesen tisztelet a kivételnek, mert ilyen tanárok is vannak, de nekem konkrétan egyetlen olyan tanárom volt, akire mindez igaz. És ez rettenetesen elkeserítő.

Mindenki beszél arról, hogy rossz a rendszer, kevés fizetést kapnak a tanárok. Abszolút megértem a fizetésbeli problémáikat, nem mondom, hogy könnyű feladatuk van, de erre vállalkoztak. Hogy tanítsanak minket. Tudták, hogy nehéz lesz, tudták mire kell készülni.

A pénzkérdés nagy probléma, amit meg kell oldani, de akár hiszik akár nem, erre nem a diákok kedvének elcseszése a felelet.

Az egyik nagy probléma, hogy a tanárok többsége úgy indul neki a napnak, hogy na már megint… A legtöbb tanár sajnos kötelességnek érzi a tanítást, pedig ennek nagyon nem így kéne lennie. (Aztán felvesznek valami konzervatív ruhát, amiben képtelenek az új dolgok engedélyezésére és befogadására.)

A másik nagy probléma, hogy sajnos nagyon kevés az olyan tanár, aki értékeli azt, hogy mennyire különbözünk. Amikor a mostani tanárok a főiskolára felvételiztek, talán még emlékeztek arra, hogy vannak olyan gyerekek, akik nem értik az anyagot, akik zárkózottak, akikkel kicsit többet kell foglalkozni, a meg nem értett zsenik, a kisebbségi komplexussal küzdők, vannak, akiknek feltűnési viszketegségük van, akik nehezen találják meg az útjukat, a ragyogó tehetségek, a csillagok, és még sokan mások. És ők ezt a pályát választották. Ami az egyik legfontosabb pálya. De nagyon sokan nem érzik a rengeteg felelősséget, ami a vállukat nyomja, pedig épp ez a lényeg.

A diákoknak szükségük van a tanáraikra, szükségük van jó tanárokra. Mert bizony ők is meghatározzák a diákok jövőjét. A mi jövőnket. A világ jövőjét. És ezt márpedig komolyan kéne venni.

Számtalan fajta gyerek létezik. És ez teszi széppé a világot. De a tanárok többsége inkább sztereotípiákat alakít ki. Például vegyünk egy nagyhangú, flegma diákot, akinek a teljesítménye az iskolában közepes, sokat iszik, és visszaszól a tanárnak. Ő innentől kezdve ilyennek van elkönyvelve. Meg se fordul a tanár fejében, hogy esetleg más is lapul az alatt a burok alatt. Hogy több is van benne, hogy mennyi lehetőséget rejt. És higgyétek el, senkiben sem annyi van, mint amennyit mutat magából. Rengeteg olyan iskolatársam van, aki látszólag nagyhangú vagy visszahúzódó; vagy aki az új iphone-jával szokott kérkedni; vagy a maximalista, aki óra után veszekszik a tanárral, hogy a négyes nem jó, és próbáljanak meg még öt pontot vadászni; vagy akinek mindenről van véleménye; vagy az unalmas, akinek nincs egyénisége, csak kedvenc sorozatai. Látszólag. Egyénisége azonban mindenkinek van. És ezt a tanároknak is észre kéne venniük, és ennek megfelelően kellene bánniuk a diákokkal. Segíteni nekik előhívni azt, akik ők valójában. De elég kevés az olyan tanár, aki akár csak gondol is erre.

A harmadik észrevételem, hogy a tanárok mennyire félreértik a feladatukat. A szülők mellett a tanárok azok, akiknek különösen ajánlatos odafigyelni arra, hogy merre haladjon a tanuló.

Egy jó tanár nem csak attól jó tanár, hogy jól át tudja adni az anyagot, úgy hogy a diákok megértsék, hanem attól, hogy személyre szabottan segít.

Segít nekik célokat találni, majd pedig megvalósítani azokat. Ösztönzi, bátorítja, elhiteti velük, hogy minden lehetséges, és akkor minden lehetséges is lesz. De ehhez képest, (legalábbis én így tapasztalom) a tanárok pont szarnak ránk. Persze itt is tisztelet a kivételnek. Nem azt várom el, hogy minden tanár tökéletes legyen, de szívesen venném, hogyha az ilyen tanár lenne az alapvetés.

(Prof: Mi inspirálta arra, hogy megírja ezt az esszét? Én: A leadási határidő.)

Az előbb írtam, hogy nem csak attól jó tanár valaki, hogy át tudja adni az anyagot. Ez egy nagyon fontos dolog. Alapvetőnek tűnik, hogy egy tanár tudja ezt, pedig nem az. Ha egy tanár bevonná a tanulókat az órába, beszélgetne velük, nem pedig csak beszélne hozzájuk, érdekesebbé tenné az órát. Ha hangsúlyozná, hogy megérti őket, olyan dolgokkal segítené a tanulást ami érdeklik a gyerekeket, amikre odafigyelnek, bevonna nem szokványos elemeket is az órába (például telefon, zene, teremben járkálás, játékok, viták), akkor garantálnám, hogy sokkal jobban szeretnénk iskolába járni, nem csak kötelességnek éreznénk, és reggelente nem úgy kelnénk ki az ágyból, hogy: "Na megint mehetek vissza, mekkora kicseszés ez!"

(Onnan tudod, hogy az iskolarendszer elfuserált, amikor felfedezed, hogy ez az egész nem a tanulásról szól már, hanem csak arról, hogy átmenj.)

És igen, túl vagyunk terhelve. Nagyon. De ezen is lehet segíteni. Egy jó tanár ezt is meg tudja oldani. Nem lehetetlen feladat ez, a saját bőrömön tapasztaltam, hogy igenis lehet élvezni egy tanórát úgy is, hogy rendesen le vagyunk terhelve.

Egy másik égetően fontos probléma, az osztályzás. Nem vitatom, hogy a jegyek fontosak, de könyörgöm, nem az életünk múlik rajta!

A jegyek nem tükrözik a tudást. Ezt biztosan állíthatom.

Nem ez mondja meg, hogy milyen emberek vagyunk, mennyire vagyunk tehetségesek és mennyit tudunk. Elvégre Einstein is kettes volt fizikából. Én nem sok tantárgyból vagyok igazán jó, de úgy gondolom, hogy németből igen. Azon a szinten vagyok, hogy gond nélkül tudok egy órás politikai vitát lefolytatni németül, illetve német diákokkal is tudok kommunikálni. Mégis az összes jegyem németből jelen pillanatban egy darab egyes.

(A Tetris megtanított, hogy ha megpróbálsz beállni a sorba, akkor eltűnsz.)

Ha valaki például nem készült kémia dolgozatra, egyest kap, attól még lehet teljesen tisztában az adott anyagrésszel, illetve azzal, amire később szüksége lesz. Tíz év múlva pont leszarja mindenki, hogy egyszer túl sokáig nézett sorozatot, ezért nem tudta megtanulni, hogy melyik évben fedezték fel a radioaktivitást. És ez az, amit nagyon sokan nem vesznek észre, és egy versenylovat kívánnak nevelni a tanulóból.

És mi ennek az eredménye? Vegyük példának Lilit. Aránylag jó jegyei vannak, de nem érzi, hogy bármelyik tantárgyból is kiemelkedőt hozna, vagy különösebben odalenne érte. Ezért alapjáraton nem hiszi, hogy bármiben tehetséges, és amikor kap egy rossz jegyet, tökéletesen elcsesződik a hangulata. Rátelepszik a mélabú, csődtömegnek látja magát. Mert azt hiszi, hogy csak a magyar oktatási rendszerben tanított tárgyakból lehet tehetséges az ember. Senki sem mondja el neki, hogy rengeteg más dolog is létezik, amiben ugyanúgy tehetséges lehet, mint mondjuk fizikából.

Megszámlálhatatlan lehetőség van a tehetség kibontakozására, sőt olyan is van, amit még senki nem talált ki, és lehet, hogy pont Lilin a sor, hogy egy új ágazatot hozzon létre. De sajnos Lilivel ezt az információt senki sem osztja meg. Nagyon, nagyon frusztráló, hogy rengeteg Lilihez  hasonló tanuló él ebben az országban, sőt az egész világon.

Mindezt azért írtam le, mert elegem lett, és szerettem volna kiadni magamból, illetve felhívni a figyelmet a problémákra, amiket véleményem szerint jó lenne sürgősen megoldani. Nyilván nem ezek a gondolatok fogják megváltani a világot, de azért reménykedem benne, hogy elgondolkoznak ezen, mert szerintem érdemes lenne.

Köszönöm!

- Lineth -

A nagyivás meghatározása nehéz, de ha egyszerűen akarjuk megfogalmazni, talán a vedelés lenne a legérzékletesebb szó, amit találhatunk. Az alkoholtolerancia egyénenként változó, valaki egy pohár sört megérez, valakinek öt korsó sem árt meg.

A nagyivás célja, hogy minél gyorsabban legyen valaki részeg. Egyfajta sport is, a fiatalok körében szerintem a türelmetlenséggel is magyarázható, no meg az alkoholfogyasztás kultúrájának hiányával. Ezzel persze nem azt mondom, hogy mondjuk bármely előző korosztály szent lett volna, biztosan sokan emlékeznek például a "Dallas ivásra": minden alkalommal, amikor Jockey kortyolt, nekünk is kellett. Érdekes móka volt, annyi biztos. Ilyen kihívásokat persze a mai aktuálpolitikai pillanatok is rejtenek, ne is menjünk messze Amerikától:

(Igyál minden alkalommal, amikor Trump félbeszakítja Hillary-t)

A nagyivásról szinte közvetlen tapasztalatból beszélhetek. Van ugyanis egy kamasz lányom. Habár ő nem fogyaszt alkoholt (tényleg), de az iskolatársai annál inkább. És mondhatom, az én tinikorom kismiska volt az övékéhez képest. Nekem például nem volt jó móka hányni, és ha jól emlékszem az első alkalom után már megfelelő érzékkel meghúztam a határt, mikor kell megállnom.

Talán három olyan esetre emlékszem, amikor tényleg nagy mennyiséget döntöttünk magunkba, és az egyik ezek közül a bankett volt. Ki merem jelenteni, a mai fiatalok többet isznak, és gyakrabban, mint mondjuk mi. És ez bizony veszélyes, ahogy egy pár napja megjelent tanulmány is megerősíti.

Ugyanis a kamaszkori alkoholfogyasztás nem csak az alkoholt fogyasztó tinédzser agyműködésére jelent veszélyt, de jövőbeli utódai agyára is hatással lehet – állítja Toni R. Pak, a Sejt-, és Molekuláris Fiziológia Tanszék társprofesszora, a tanulmány egyik rangidős írója. A tanulmányt november 14-én publikálták. 

Az állatmodellen alapuló kutatás szerint, a serdülőkori nagyivás megváltoztatta egyes összetett gének ki/be kapcsolóit az utódok agyában. Amikor ezek a gének bekapcsolva vannak, arra utasítják a sejteket, hogy fehérjéket gyártsanak, amelyek végül kontrollálják a fizikai és viselkedési jelleget. A tanulmány szerint az utódokban azok a gének, amelyek normális esetben be vannak kapcsolva, alkohol hatására kikapcsoltak és fordítva.

Az USA-ban (és hazánkban is) a kamaszkori nagyivás fő egészségügyi témának számít. Amerikában a tinik 21 százaléka számolt be arról, hogy az elmúlt 30 napban volt ilyen élményük, sőt, a 21 év alatti italozók az alkohol több mint 90 százalékát nagyivászat során fogyasztották el. A nagyivás olyan állapot, amikor a véralkohol szint 0.08 százalékra emelkedik két órán belül (ami nőknél átlagosan négy, férfiaknál öt pohár italt jelent).

A tanulmányban egy csoport serdülő hím és nőstény patkányt hat – méretarányos - nagyivászatos epizódnak tettek ki. A patkányok a józanodás után párosodtak, a nőstények pedig a terhesség alatt végig józanok voltak. Az alkoholnak kitett egyedeket egy józan csoporttal hasonlították össze. Az „alkoholos” szülők utódainál a kutatók a hypotalamusban tanulmányoztak géneket. Ez az agy egy olyan területe, amely számos funkcióban vesz részt, ide tartozik a reprodukció, a stresszre adott válasz, alvási periódusok és az ételbevitel is.

A kutatók azt látták, hogy olyan molekuláris változások következtek be a DNS-ben, amelyek megcserélték a ki/be kapcsolókat a sejtekben.

159 ilyen változást találtak a nagyivó anyák utódainál, 93 génváltozást nagyivó apák utódainál, és 244 génváltozást amikor mindkét szülő nagyivó volt.

Ez az első tanulmány, amely rámutat, hogy a tinédzserkori nagyivás bármely szülő esetében neurológiai egészségügyi változásokat okoz a következő generációban.

Miközben az állatmodellben észlelt felfedezés nem feltétlenül fordítható le az emberi példára, lényeges hasonlóságok bukkannak fel a tanulmányozott állatmodellek és az emberek között, beleértve az alkohol-lebontásukat, a hypotalamus működését, valamint a nagyivás sémáját és mennyiségét – mondja Pak.

A tanulmány címe: A nagyivás pubertás alatt megváltozott DNS metilációt okoz az utódok agyában.

(forrás: https://www.sciencedaily.com/releases/2016/11/161114140611.htm)